A férfi szálfa egyenesen állt a buszmegállóban és merően nézte. Külseje rendezett volt, nem mert volna megesküdni rá, hogy hajléktalan, de meglátva a kezében tartott jellegzetes bevásárló szatyrot, a tudatalattija óvatosan jelzett: „Lépj tovább! Úgy sem tudsz segíteni!”. Általában elkerülte ezeket a pillantásokat, most azonban ez az egyenes derék, a kerek arc, a szinte tar fejtető, a mosolyra húzódó száj és nyílt tekintet fogva tartotta.
Ezen a derűs, napsütéses, a nedves föld harmatos, az ősz illatával telített reggelén pont az orra előtt húzott ki a százhármas busz a megállóból. Kissé távolabb sétált, rá ért — hét végén, legalább tíz percet kell várnia a következő járatra.
A Városközpont sétányát színes szőnyeggé varázsolták a sárga, zöld, piros ezer színében tündöklő dércsípte falevelek — amin kissé mámorosan a látványtól —, az apró tükör-tócsákat kerülgetve a fasor felé ballagott. Mélyet szippantva a friss levegőből, gyönyörködött az ősz pompás ecsetvonásain. Mikor megszokott mozdulattal a fényképezőgépért nyúlt, észrevette a férfit, aki hozzá hasonlóan élvezkedett a látványban… „Hát innen a derű ezen a kerek arcon” — mosolyodott el.
— Jó reggelt! Szép, ugye? Látom ön is elámult! Csak fényképezzen, nem akarom megzavarni. Tudja, milyen jó itt ébredni? — szólt az ismeretlen kissé zavartan.
— Itt ébredni? — kérdezett vissza érdeklődve.
— Igen! Tudja, amikor rám nézett, meg akartam szólítani, de aztán láttam, hogy a sétány felé veszi az irányt. Nem haragszik, ha feltartom?
— Ezen a szép reggelen? Segíthetek valamiben? — kérdezte az asszony kissé komolyabban.
— Szerettem volna kérni egy kis pénzt, épp amennyit nélkülözni tud. Itt élek. A hajléktalan szállót nem tudom elviselni, a szabadságot szeretem, és néha jól jön egy kis segítség!
„Jól éreztem” — futott végig a nőn a felismerés, majd méregetni kezdte az embert, akiből elégedett öntudat sugárzott. Olyan sok hajléktalant lát mostanában, szánja is őket, de már valami fásult közönnyel, tehetetlenül megy el mellettük itt-ott a városban, és szégyenkezés nélkül, természetesen húzódik távolabb ezen embertársaitól az autóbuszon, amikor megérzi az erőteljes izzadság és ápolatlanság orrfacsaró bűzét. Úgy látszik ezzel a jelenséggel már együtt kell élnie, hacsak nem akar elmenni, kivándorolni. Venni a kalapját, kabátját és letáborozni valahol északon, ahol jómód és békesség van, s nem találkozik lépten-nyomon lecsúszott, elesett emberekkel. Persze attól még ők itt lesznek! A honfitársai! A kéregetőknek sem ad, mióta a Lánchídon az egyik, ügyes hosszú ujjaival ki akart húzni egy ezrest a pénztárcájából, amiben épp azért kotorászott, hogy neki aprót adjon. Szerencsére észrevette és lefogta a kezét. Azóta óvatos. Most viszont, erre az emberre kíváncsi lett.
— Jó, megnézem mi lapul a zsebemben, de nem is értem, nem néz ki hajléktalannak! Mondja, hogy került az utcára?
— Meséljek?
— Meséljen!
— Tizenöt éve élek az utcán. Nem fogja elhinni, három nyelven beszéltem, hivatásos katonatiszt voltam, a határőrségnél, fent az osztrák határnál. Szolgálati lakás, feleség, gyerekek! Kettő… egy lány meg egy fiú. Sportoltam, úsztam, futottam, talán onnan is a jó kondícióm. Negyvenhat évesen, amikor elkezdődtek a leépítések, leszereltek. Jó fél év múlva jöttem Budapestre munkát keresni. Barátok, jó ismerősök révén sofőrködtem. Bécs és Budapest között fuvaroztam ezt-azt. Jött a pénz, havonta egyszer hazamentem. Akkor még irigyeltek is otthon, a család büszke volt rám. Aztán az egyik barátom rábeszélt egy jó befektetésre. Mindenem rátettem, várva a csodát, de a piramisjáték összedőlt. Egy fillért sem kaptam vissza. Szégyelltem a család előtt, sokáig nem adtam életjelt magamról. A feleségem közben talált mást. A lányom férjhez ment, már gyerekei vannak, a fiam külföldön él. Itt ragadtam Pesten, barátok, alkohol, egyre lejjebb és lejjebb csúsztam, aztán kórházba kerültem, az egyik vesémet kivették. Volt időm gondolkodni. Megfogadtam, önálló leszek, nem kellenek a barátok, nem kell az alkohol. Élek a világban, szabadon! Szeretem a természetet. Tudja, milyen jó itt ébredni a város legszebb helyén? Csak a csibészekre kell vigyáznom! De van egy jó fegyverem! Ne tudja senki! Azzal távol tartom őket. Nem múlt el nyomtalanul a katonaság! Tartanak tőlem! Egy ideig a Gellért-hegyen sátraztam, majd a Budai Vár oldalában, most itt a Feneketlen –tó környékén. Friss levegőn! Már nem is tudnék zárt falak között élni. A sátramban minden megvan, ami kell, főzni is tudok. Legjobb egyedül. A hajléktalan szállót a fürdés, mosás és néha az étkezés miatt keresem fel.
— Nem próbált munkát keresni?
— Már nem! Egész jó nyugdíjam van, fölveszem havonta a postán, beosztom, ha találkozom jó emberrel, kérek tőle egy kis pénzt, aztán még a lányomnak is küldök ünnepekkor. Emlékezzen rá: Van egy apja!
— Mikor látta utoljára?
— Kit, a lányom?
— Igen.
— Tán, tíz éve!
— Nem hiányzik a család?
— Nem. Higgye el, legjobb egyedül. Megvédem én magam. A család csak kolonc lenne a nyakamon. Még ők akarnák megmondani, mit csináljak.
— De… lassan itt a tél!
— Vannak biztonságos melegedők a városban. Ismerem mindegyiket.
— Jön a karácsony!
— A karácsony is csak olyan nap, mint a többi!
— Most nem mosolyog!
— Nem lehet mindig!
— Nem gondol az öregségre?
— Minek! Most hatvanhét vagyok. Gondolta volna?
— Fiatalabbnak néztem!
— A friss levegő és a szabadság teszi, higgye el!
— Talán később, ha gyengébb lesz, meggondolja magát, és felkeresi a lányát!
— Én? Őt biztos nem, akkor majd segít a golyó! Mondtam önnek! Ne tudja senki! Megoldom!
— Elszánt!
— Nem annyira! Csak magamban bízhatok!
— Igen, látom! Mondanám, hogy sajnálom, de nem illik a meséjéhez. — Manapság már nem igen osztogatom a pénzt, de találtam a zsebemben egy összehajtogatott ötszázast —, ha nem sértem meg. Hozzon szerencsét önnek! Mit is kívánhatnék még? Erőt, egészséget!
— Köszönöm! Nézze csak, már jön is a busz! Vigyázzon a felszállásnál! Szép vasárnapot!
— Minden jót!
Az autóbusz piros lámpát kapott, vezetője még egy ideig nyitott ajtókkal álldogált a megállóban. A nő kissé elkedvetlenedve figyelte az embert. Az nem mozdult, katonásan állt és merev arccal bámult a sétány irányába.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.06. @ 14:44 :: Király Valéria
