A nyár régen véget ért, kezdődött az iskola, jöttek az őszi hideg szelek, esett az eső. Végre elérkezett a december hatodika, vele a várva várt Mikulás is. Panka idén egy hétig együtt nyaralt Erdélyben a Mikulással. A pici lányka hamar feloldódott a számára ismeretlen társaságban, őt is megkedvelte mindenki. Az eleven, pajkos gyermeket könnyű volt megszeretni. A felnőttek közelében ugrándozott mindig, a túrákon hol egyikükkel, hol másikukkal baktatott fel a hegyre. Néha engedte, hogy kézen fogják, de legtöbbször oda-vissza szaladgált a hosszú sorban, aranyhaja ott lebbent körülöttük. Estére a sok élménytől nem fáradt el, alig lehetett lefektetni, ébersége csak erősödött. A Hargitán tett nagy út után, a Szent Anna tó mellett mindenki egy kis pihenésre vágyott, de ő fáradhatatlan volt. Belegázoltak a tó vízébe, jól esett a lábuknak a langyos víz. Panka belefeküdt a sekély vízbe, a nénik körbevették, egymással versenyeztek, ki hintáztassa meg a kislányt. Tovább utaztak, ő a buszban egy pillanat alatt elaludt, mint ahogy a Medve tónál a fürdés, hancúrozás után is. Édesapja vállán édesdeden aludt, míg a kilométerekre lévő buszhoz értek. A szállásra érve újra feléledt, egész este ott csicsergett körülöttük.
Most nagyon készült, hogy újra találkozhasson az ő Mikulásával. Felvette legszebb ruhácskáját, verset tanult, hogy azzal köszöntse majd őt. Eddig anya kollégája, az igazgatóhelyettes Erika néni öltözött fel Mikulás-ruhába, de őt minden gyerek azonnal felismerte. Hiába ragasztott vattából szakállat, vette fel a piros köpenyt, sapkát, elváltoztatta hangját, ez nem sokat segített. Hangsúlya, mozdulatai hamar elárulták. Azt ígérte anya — aki a mesejátékban a krampusz szerepét játszotta —, hogy most nem Erika néni lesz az iskolai ünnepségen, hanem egy igazi Mikulás látogatja meg őket. Panka remélte, hogy az ő Mikulása lesz az. A sályi Eötvös-kastély nagyterme tele volt gyerekekkel, az egész iskola kivonult. A tanárok, vagy a szülők ölében is ültek. Karácsonyi verseket mondogattak, vagy énekeltek, amíg várták a „nagyszakállút”. Eltelt már húsz perc, az izgalom a tetőfokára hágott, amikor hirtelen feltűnt az ajtóban egy mosolygós Mikulás bácsi.
— Ő az — örült meg Panka —, akivel a nyáron találkoztam, ott, az erdélyi havasok között. Azon a csodálatos héten sok tréfás történetet mesélt nekem — mondta Robinak, aki mellette ült kerekes székében. Robika szeme is felcsillant, az egész társaság örömmel, tapssal fogadta őt. A tanároknak most nem kellett fegyelmezni, ettől a csodás meglepetéstől, hogy végre láthatják az igazi Mikulást, azonnal lecsendesedtek, figyelték minden mozdulatát. Ami néni, a krampusz, bevezette őt a terembe, a fáradt Mikulás leülhetett végre a hosszú út után.
A tanárok egy mesejátékkal örvendeztették meg a diákokat és a Mikulást. Rénszarvasnak öltözve hozták be a szánról a sok ajándékot, manócskák csomagolták be azokat, mind a tíz osztálynak külön csomagot készítettek. A krampusz ott ugrált mellettük, gonoszkodó fintorokat vágott, óvatosan odasompolygott, el-elcsent egy-egy szaloncukrot vagy mogyorót, kaján arccal a szájába tömte. A manócskák elzavarták, de ő újra visszajött, és amikor a manók másra figyeltek, megint ellopott valamit. A gyerekek harsány kacagással fogadták csínyeit. Végre elkészültek a csomagokkal, a rénszarvasok odavitték a Mikulás mellé a nagy zsákot. A mesejátékot megtapsolták, végre szóhoz juthatott a Mikulás is. Ügyes segítője, a krampusz elővarázsolta táskájából azokat a jegyzeteket, amiket akkor készített a Mikulás, amikor legutóbb errefelé járt és megfigyelte távcsövén át a gyermekeket. A lapokról olvasta fel tapasztalatait, egyenként szólította meg őket, tudta, hogyan viselkedtek az év során az órákon és a szünetekben, tanáraikkal vagy társaikkal. A csintalanokat, rendetleneket megdorgálta, az ügyes, jól tanuló, kedves gyerekeket megdicsérte. Figyelmeztette a gyengébben teljesítő diákokat arra, hogy ezután jobban igyekezzenek. Minden jó és rossz tulajdonságukról értesült, ki-ki érdemei szerint kapott egyénre szabott értékelést. A diákok osztályonként énekeltek, vagy verseltek a Mikulásnak, aki ezután odavitte a tanárnéniknek a csomagjukat.
A bentlakásos intézetben hátrányos helyzetű, mozgáskorlátozott vagy fogyatékos gyerekek tanulnak, hétvégén vihetik haza őket szüleik. A tanárok úgy összenőttek velük, mintha a saját gyerekeik lennének. Hivatásként végzik munkájukat, nagy figyelemmel és szeretettel fordulnak feléjük. Ez megnyilvánult minden szavukban, mozdulatukban, amikor a virgonckodó, izgő-mozgó gyereket pillanatok alatt lecsillapították, vagy amikor a tolószékből kiemelve ölben vitték ki a folyosóra őket. Lehajoltak a picikhez, megsimogatták, közben csendesen megnyugtatták a kis betegeket. A kicsikkel együtt ők is jól szórakoztak, nevetgéltek a tréfákon. A gyerekek elismerték hibáikat, amiket a Mikulás emlegetett, megígérték, hogy arra törekednek majd, hogy jövőre megváltoznak. Egyenként felnyújtották kis kezüket, amikor ők voltak soron, mosolyogtak, vagy elszomorodtak, de amikor a társuk következett, akkor felszabadultan nevettek, mert annál nincs jobb, mint amikor másokon lehet kacagni. Három órán át tartott az ünnepség, csendben, fegyelmezetten ülték végig, ami az egészséges gyerekeknél oly` ritka, mint a fehér holló. Ők sokszor már húsz perc után is rendetlenkednek, de itt mélységes figyelemmel hallgatták a Mikulás szavait. Néhány apróságot ki kellett kísérni ugyan, de a többiek türelmesen ültek.
Ricsi, aki a legelevenebb fiú köztük, sokszor rosszalkodott az órákon, most kiszaladt anyukájához, mert a rajzát át akarta adni a Mikulásnak. Visszafelé jövet egyenesen hozzá sietett, átadta a rajzot és átölelte őt, aki meghatódott, arcán egy forró csepp csordogált lefelé. Minden gyereket elvarázsolt a Mikulás. Egy négyéves pici fiúcska, Marci — először édesanyja öléből, majd később egyre közelebbről — tágra nyílt szemmel figyelte, méregette őt, ide-oda szaladgált a teremben, majd egyszer csak úgy felbátorodott, hogy odament, és bebújt a Mikulás ölébe. Ezek azok a csodás pillanatok, amiért érdemes élni.
Elfogytak a jegyzetek, minden osztály sorra került, mindenki megkapta a csomagját. Véget ért az ünnepség, a Mikulás is a szánjához igyekezett. Utolsó percben még többen odaszaladtak hozzá és átadták rajzaikat. Így nemcsak ő adott ajándékot, ő kapta talán a legértékesebbet, a gyerekek szeretetét. A mosolygó tekintetek, a dalok, a figyelem, ami felé irányult, az ő lelkét is megmelengették. Szívből szívbe áramlott a szeretet, az éltető energiát minden résztvevő érezte. Amikor felemelte üres zsákját, és kifelé ment, ahogy elhaladt a tolókocsik mellett, a kis kezek felé kapkodtak, igyekeztek megsimogatni kabátja ujját, vagy a kezét, megköszönték ajándékait és hívták, hogy jöjjön el jövőre is hozzájuk. Ő megígérte. A kipirult arcú kis betegek ezalatt a pár óra alatt elfelejthették évek óta tartó erőfeszítéseiket, szomorúságukat, hogy nem lehetnek együtt szüleikkel, hogy minden tagjuk fáj, de dolgozni, gyakorolni kell, hogy jobban tudjanak majd egyszer mozogni, hogy lábra állhassanak, ne legyenek kiszolgáltatva másoknak. A mindennapok szürkeségébe a Mikulás fényt hozott, nekik csak hallgatniuk kellett ezt a kedves, mosolygó öregembert, ráadásul finomságokkal teli csomagot is kaptak. Panka is megpuszilta még egyszer az ő Mikulás barátját. A rénszarvasok kinn toporogtak már a hóban. A Mikulás felült a szánra, hiszen sok-sok gyerek várta még őt máshol. A szarvasok a levegőbe emelték és az égi országúton szálltak vele. Egy pillanat alatt eltűntek a csillagok között.
A tanárok is igyekeztek másképp viselkedni, mint a tanítási idő alatt, most bolondoztak velük. Átkísérték a kerekes székes, vagy a lassan, nehezen lépegető kis betegeket egy másik terembe, ahol már csillogó lámpákkal feldíszített színpadon a Manó zenekar várta őket. Panka is áttolta Robit oda, Marcival azonnal táncolni kezdtek.
— Szép ünnep volt. Ugye, milyen aranyos az én Mikulás barátom? — kérdezte Panka.
— Remélem, jövőre is eljön hozzánk — felelte Marci.
A szünetben a szakács-nénik finom sörkiflit kínálgattak, amibe virslit rejtettek. Gyorsan eltüntették a tálról a kis táncosok. Elbúcsúztam én is, hazaindultam e csodás délután melengető érzésével szívemben. Pankáék és a tanárok mosolyogva integettek a táncparkettről.
Kiértem a kastély parkjába, a hóborította fenyőfák úgy vigyáztak a benn élőkre, mintha valaki ezzel bízta volna meg őket. Felnéztem a csillagos égre, és mintha megpillantottam volna a Fennvalót, aki ide küldte hozzánk püspökét, hogy örömöt hozzon a rászoruló gyerekek életébe. Látni véltem a rénszarvasokkal száguldó szánon a piros ruhás Mikulás mosolyát is.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.19. @ 11:26 :: Kühne Katalin
