Nyomtatás

CORA-ban írtam verseket,
meg voltam fényev?,
míg egy digitálisan
felújított bablevest?l
alulexponáltra nem
fordult az állapotom.
A laterna magica
épphogy felgyógyított,
sötétszobák óvatlan pillanatai
nyitottak rám ajtót.

CORA-ban írtam verseket,
vagyis idegen temetéseken
kevés pénzért sírtam
a közeli hozzátartozók helyett,
érzékeltetve a Semmi hangsúlyával
a jelenlét meglétét.
Radírral rajzoltam képeket,
imára font kétkezes poharak –
reszketeg kompozíciós szerkezet
ében-fából faragott királyfi –
körme-ujján magától málló
felhámján reflektálja,
hogy: májbeteg.
És két percre a világvége
sem olyan szomorú,
hogy ne legyen vasárnap!

Egyszer két hétig tartottunk vasárnapot
a kuplerájban, egy alkalmazott
kegyeleti tárgynak gondolt minden
sötéten fogalmazott
anyák szex-transzfer tartalmú

oktalan szidalmazását, 

– olyanokat is, amilyeneket
a kurzor-kez? elméjében
épp nem mutatott –
azt hiszem, imádta is
kicsit a dolgot, ahogy meséltem neki:
CORA-ban írtam verseket.
Basszus! – az nem lehet –
Parnasszus, vagy a piedesztál,
hogy elrontom mindig,
mikor a szóra váltott gondolat,
leírva csak elmém faláról
piszkált vakolat. Ha lehet,
lábjegyzet egy zárójelentés,
vagy lelet-megjegyzés
rovatában – adagolás: 3×1 vagyis 4
éves korhatár van,
napos meg neked kedves tiszavirág,

„LONG LIFE ’a’ LEARNING”
Az idomított csirkéb?l néha
kikel egy tojás,
bádogtányéron villával veri
fel maga körül a csendet,
jó napja volt, – megtudott mindent,
mi életében a boldogsághoz kellett.
Verseket sem írt, mi hasztalan,
gyengéd kapcsolata egy szalvétán
csókszer? ábra, hol majdnem arca van.
Egyszer stoppoltam zuhanó repül?nek,
Biatorbágyon felvett Matuska vonata,
és világra jöttömre perverz kolombuszok
elméleti tojásai érkeztek Betlehemb?l,
vagyis ?ket hozták a külön-buszok,
én meg jöttem, de nem soká elbúcsúzok.

Fotó:

Molnár Zsolt