“TISZTA AMERIKA!”
A nyári jólétem Clevelandban hamar elszaladt, hazatért Hilda néni, majd jöttek az ?szi séták, a hosszú, sötét esték mellette.
Hazautaztam a Fiamhoz, a családomhoz, Édesanyámhoz, ahol tiszta szeretet várt.
Jó volt újra otthon lenni, jó volt az Édesanyám szeretete mellett élni.
Egy év itthon tartózkodás után, 2010 márciusában ismét útra keltem. Már alig vártam, hogy lássam az óceánt, hogy érezzem a sós szél illatát, – így megérkezésem els? útja, a megszokott kirándulásra vitt az óceán partjára. Juditnál volt a szálláshelyem, de nem sok id?t töltöttem ott, mert hívott az óceán, mert hívott a sós tengeri szél varázsa, a ragyogó tavaszi napsütés.
Általában, az el?z? években azt gyakoroltam, hogy az érkezési szálláshelyemet három-négy nap után elhagyva, valahova, máshova költöztem, ahol aztán legalább fél évet eltöltöttem.
Jelent?sen megváltoztak a körülmények Amerikában is. A gazdasági válság id?szaka az USA-ban is megérintett mindent és mindenkit. Komoly gondot jelent, hogy a t?zsde világában, értékpapírokba fektetett vagyont ez id? tájt nem célszer? használni, mert a befektetett t?ke értéke a felére, vagy még kevesebb értékre csökkent — így nem célszer? készpénzre váltani, eladni sem.
Az amerikai ember végzi a napi pénztermel? munkáját, s úgy gazdálkodik, hogy ebben az id?szakban ne kelljen visszanyúlnia a befektetéseihez.
A zsidó családok még inkább takarékosan élnek. A korábban megszokott kényelmes életüket kicsit visszafogják. Ha volt házvezet?jük, takarítójuk, azt elküldik, hogy az a költségük is megmaradjon.
Ha a f?nyíró ember hetenként járt, azt ritkábban kérik, hogy annak bére is megmaradjon. Amit lehet, felhasználnak az állam által, vagy a zsidó világszövetség által biztosított lehet?ségekb?l.
Így alakult, hogy sok külföldi, európai olcsó, egyszer? munkaer?re nincs szükség, akik aztán maguktól szépen hazatérnek. F?ként ez azokra jellemz?, akik nyelvismeret, szakképzés nélkül éltek itt takarításból, gyermekfelügyeletb?l, háztartásvezetésb?l. Így alakult többnyire azoknak a sorsa is, akik képesítés és munkavállalási engedély nélkül, id?s ember felügyeletét, ápolását végezték. Korábban a család fizette az id?s ember megtakarított pénzéb?l annak felügyeleti, ápolási költségét, heti néhány száz dolláronként az olcsó, európai munkaer?nek.
A jelenlegi viszonyok között ez úgy változott, hogy olyan körülményt teremt a család, amelynek alapján, szociális helyzetre tekintettel, az állam, vagy a zsidó világszervezet fizeti az id?s ember ápolási költségét —, de, nem ám, az európai fekete munkásnak! — Hivatalos munkaközvetít? irodákon keresztül, a zöld kártyával, munkavállalási engedéllyel, biztosítással rendelkez? alkalmazottak kapják meg ezután ezeket a munkákat.
Ehhez a körülményhez még külön megszorítás — pl. magyar állampolgár esetében — az illegálisan itt tartózkodók részére, hogy ha érvénytelenné válik az útlevelük, vagy a személyazonosító, gépjárm?vezet?i igazolványuk, nem újíthatják meg Amerikában. Nagyon egyszer? oka van ennek is: Csak Magyarországon létezik az az új gép, amellyel az új típusú, követelményeknek megfelel? útlevelet készítik, nincs rá pénze a magyar államnak, hogy más országokban lév? magyar konzulátus részére is vásároljanak ilyen gépet.
Egy évvel ezel?tt Edit még tízéves érvényesség? útlevelet kapott a New York-i Magyar Konzulátuson, függetlenül attól, hogy nyolc éve élt már Amerikában illegális módon. Azonban Judit már októberben nem kapta meg az új útlevelet, csupán regisztrálták lejárt útlevele alapján, és majd egyszeri beutazási engedélyt kaphat, ha haza kíván menni egy éven belül. Vannak azért nagy mesél? személyek, akik júniusban nem kaptak új útlevelet, s miután megkapták egyszeri hazautazási engedélyüket, ezerfelé elmesélték, hogy „nem adtak új útlevelet, csak egy papírral kiutasították” ?ket Amerikából. Aztán a sok buta ember csak — letye-petye-lepetye — adja tovább az ostobaságot. Ha gondolkodnának, egyszer?, józan paraszti ésszel is meggondolható volna, hogy a New York-i Magyar Konzulátus nem utasíthat ki idegen országból saját állampolgárunkat, csupán segítséget nyújt a hazatéréshez.
További rémhírek még általában, hogy az Amerikában él? illegálisokat leveszik a vonatokról, helyi tömegközlekedési járm?vekr?l, az USA-n belül közleked? repül?kr?l, ha nincs érvényes vízumuk.
Ebb?l csupán annyi igaz, hogy valóban bilincsbe teszik és kitoloncolják a következ? légi közlekedési járm?vel azt az illegálisan itt tartózkodót, akinek nincs érvényes, személyazonosításra alkalmas igazolványa, aki valamilyen szabálysértést, vagy b?ncselekményt követett el. De senkire nem vadásznak Amerikában az utcákon, vagy a közlekedési eszközökön ellen?rizve csak azért, mert esetleg nincs már érvényes vízuma.
Azok az amerikai családok élnek nyugodtan és jól továbbra is, akiknek olyan üzleti tevékenységük van, hogy napi, heti, vagy havi rendszerességgel kerül hozzájuk a készpénz. Ebben a válságos id?szakban nem megy jól az utaztatási, a szálloda-láncolati rendszer, azonban továbbra is nyereségesek a ruházati áruházak, élelmiszer áruházak, a bérbeadások üzletei.
Akinek több épületnyi lakása van bérbe adva, annak jöhet bármilyen recesszió a világon, mert hetenkénti rendszerességgel, készpénzben csúszik a zsebébe a lakbér. — Jól mondta ezt annak idején Mike bácsi!
Egy bizonyos színvonalon megszokott élelmezés megmarad a családokban, és továbbra is a szórakozás, szabadid? eltöltés m?fajába tartozik a vásárlás, a „shoppingolás” az amerikai n?k körében. Gazdasági válság ide, vagy oda, bizony ez közkedvelt elfoglaltság az amerikai n?k minden korosztályában. Oly mértékben tapasztaltam ezt, hogy szenvedély kategóriába sorolom, rájuk vonatkoztatva.
Néhány családban beszélgetve azt tapasztaltam, hogy a n?k nem járnak gyakran színházba, koncertre, nem ismerik a világ folyásának eseményeit, azonban azt részletesen tudják, melyik áruházban, melyik szinten, milyen áruválaszték van.
A zsidó családoknál jellemz? volt a pénz világáról meglév? naprakész informáltság, azon kívül a nagy létszámú család részére a pénzteremtés és a vallásukra történ? teljes besz?külést láttam jellemz?nek.
Hilda néni mesélte, hogy a rabbi kifejezett szemléletbeli kérdésként tette köztudatba azt a célt, hogy a második világháborúban elvesztett népét újra termeljék sok-sok gyerekkel, vagy esetlegesen nem m?köd? családok felbomlása esetén, még további, egy-két családi fészek létrehozásával, melyben ismételten sok-sok gyermek nemzése legyen a cél. Házasulhatnak bárkivel, azonban zsidó vallásúvá kell tenni azt, aki nem zsidó vallásúként kíván házasságra lépni zsidó személlyel.
Jellemz?nek találtam még ezeknél a családoknál a sábesz idejére elkészített, indokolatlanul b?séges ételfeltálalást, majd néhány napig annak fogyasztgatását, ?rzését, végül szemétbe dobását, az azt követ? hétköznapokon pedig szegényes, egysíkú étkeztetést. Kivételt képez ez alól a Yeshiva, a zsidó iskola étkeztetése, amely minden napon b?séges, változatos, jó min?ség? volt Brooklynban is, Fleischmannsban és New Squareben is egyaránt.
A böjt idején szigorúan megtartják azt — gyenge kisgyermek esetében is —, azonban el?tte és utána mértéktelenül teletömik magukat és gyermekeiket egyaránt. Tanúja voltam, amikor a húsvéti ünnepükön, a négy éves Yonika rosszul lett, hányt az éhségt?l, és nem adtak neki vizet sem, nehogy még többet hányjon.
Én adtam titokban, mert kiszáradással kórházba került volna ez a gyengébb fizikumú kisgyermek.
A zsidó üzletekben gazdag választék, jó min?ség és érvényes szavatosság jellemz? az élelmiszer, a gyümölcs-zöldség és a kész ételek vonatkozásában egyaránt. A zsidó pékségek és üzleteik, a péntekenkénti ünnepük megkezdése el?tt, már két órakor bezártak, és az ott megmaradt pékárut kitették a szegények részére az üzlet elé, gondosan, vízhatlan, bogármentes csomagolásban. — Csodával határos módon, ett?l a jótét cselekedett?l, mégsem ment tönkre egyikük sem! — Tiszteletreméltó emberség, és csodálatra méltó szeretet, amely a saját fajtájuk, a családjuk iránti gyakorlat ezeknél az embereknél.
A szegény zsidó emberek jártak pénzt kéregetni — akiket öt-tíz dollár adomány nélkül soha el nem küldtek ajtójukból azok, akiknek volt mib?l adniuk — mivel a zsidók nagy családjának tagjaként számított az az ember is, akit soha nem látott, de minden jellemz?je látható volt a vallásukhoz tartozásnak.
Magányos fiatalnak, sérülten született, s úgy él? fiatalnak, olyan jellemz?vel rendelkez?, hozzá ill? társat kerestek, hogy családot tudjon alapítani. El?fordul, hogy más országból keresik az alkalmas társat, de megoldják a problémát. Mérhetetlen szeretet, odaadás tapasztalható e különc törvények között, zárt vallási világban él? emberek között.
Számomra nem volt szimpatikus az a tapasztalat, ahogyan, amilyen görcsösen igyekeznek apáról-fiúra, anyáról-leányra átplántálni a holocaust emlékének továbbvitelét, a félelmet a vallásukon kívüli másságtól. Láttatni, továbbadni, továbbvinni az ?seik gy?löletét a kisunokáikba, az ?si templomuk felégetéséért, a háborús b?nösök b?neiért.
Borzalmas e negatívumok továbbélesztése, továbbítása számomra, bár én nem éltem még a haláltáborok világában, s nem tudhatom, mit éreztek azok, akiknek családja mind-mind értelmetlen halált halt. Én éltem nagyon nehezen, de nem akarom újra-és újra átélni azt azzal, hogy átplántálom a fiam lelkébe intésül, a félelmet, szorongást. Én valóban „nem abból a könyvb?l tanultam az életet”, mint azok az emberek, akik ily módon teszik tönkre leszármazottaik boldogságát, nyitottságát, egy könnyebb, szebb világ felé. Az én édesanyám az örömre való készséget, a tiszta szív? cselekedetre való készséget, a tudásvágyat, az életösztönt, a továbblépési képességet, de nem a rosszra, a b?nre való koncentráltságot, a múlt b?neinek továbbéltetését, hanem a megbocsátás készségét plántálta belém.
A b?vebb családomban sokan vagyunk. Van szeretetreméltó, van balfék és rafinált, sunyi és gonosz, örökké elégedetlen családtag is, de mind az én családom tagjai. Fontos a család, a családi szeretet. Édesanyám mondta id?nként, „ne haragudj rá fiam, nem tehet róla, hogy olyan szúféreg”.
Az éttermek b?séges f?szerrel, zsiradékkal, olajjal készült húsfélékkel, és igazi — édesanyám módján készített — kelt tészta-félékkel adják kínálatukat.
Valamennyi amerikainál — vallástól és b?rszínt?l függetlenül — a megszokott életforma része, hogy éttermekben étkeznek általában. Telefonon, el?re megrendelt asztaluknál, pontosan meg kell jelenni, mert a következ? percekben már más várakozik ebéd és vacsoraid?ben. Gyakran, még így is sorbanállás van, várva a lefoglalt asztalunkra. New Yorkban száz méteren belül, legalább négy-öt étterem, étkezde található az út mindkét oldalán, bármilyen ízlése is legyen az éhes embernek. Jó étvággyal, jól tud lakni pár dollárból, étkezési igényének megfelel?en. Természetesen vannak extra drága helyek is, úgymint a Vörös Rák étterem Manhattan központjában, ahol sorban állnak az asztalfoglaláshoz is, és nagyon drága itt a különleges tengeri élelem. Fiammal ünnepeltük ott születés- és névnapját, amikor különleges homár és egyéb tenger gyümölcse volt a kívánságunk egy-egy koktéllal kisérve, melyért annyit fizettünk itt két személyre, mint nálunk itthon egy harmadosztály étteremben, koktél nélkül, négy személy étkezéséért fizetünk. A másod-harmadosztályúi éttermekben bárki, bármikor — az itthonihoz képest — fele áron étkezhet igényes ételeket, igényes körülmények között.
Egyébként a jobb, els? osztályú éttermekben olyan árakon étkezhetünk, mint itthon. A különbség csupán a megkeresett jövedelmünkben van — tehát érthet?, hogy az amerikai ember tízszeres jövedelméhez viszonyítva, sokkal jobb étterembe mennie, mint otthon f?zicskéléssel a drága idejét vesztegetnie. Mi itthon nem tudjuk megfizetni a havi jövedelmünkb?l, még ha egy ócska kif?zdében étkeznénk is.
Életvitelbeli gyakorlat, hogy az amerikaiak befektetésüket pihentetik, gyarapítják, inkább nagy érték? kölcsön felhasználásával, lisingelve vásárolnak házakat, autót — általában véve minden nagyérték? —, tartós használati cikket. Nincs jelent?sége, hogy kéthavi jövedelméb?l tudna készpénzzel vásárolni egy amerikai ember egy új autót. Ebben a gazdasági válságban, sok család eladja nagy házát, mert nem tudná fizetni a magas kölcsöntörlesztést, az adót. Csökkentik az egy háztartásban él? család gépjárm?parkját, így nem minden feln?ttnek van ebben az id?szakban saját autója, csupán a szül?párnak egy, és a feln?tt gyerekek részére is egy. Átköltöznek kisebb törleszt? részlet?, kisebb, kevesebb adóterh? házakba, vagy albérletben élnek ezután. Így alkalmazkodnak a válság id?szakához.
Albérletben tölteni egy életet: ez az amerikai ember számára egy teljesen természetes életforma, és nem a szegénység, a vagyontalanság jellemz?je, hanem az olcsó, gondtalan életvitel lehet?sége.
Sajnos ez Európában, vagy itthon, Magyarországon még nem így van! Ha Amerikát megérintette a gazdasági válság, és az emberek azonnal komoly változtatásokat tettek, hát mi itthon, bele fogunk nyomorodni a válság következményeibe, azt gondolom. Ezt célozza a mi adórendszerünk, az életvitelünkre, a javainkra ráterhelt rezsi, s mert még mindig ott tartunk, hogy a családban egy autó nem az életmin?séget javító, olcsó eszköz, természetes napi szükséglet csupán, hanem a jövedelem-elvonás egyik f? eszköze ma Magyarországon, 2011-ben is.
Amerikában nem nyomasztja a családokat a lakásuk rezsije akkor sem, ha az saját, akkor sem, ha az albérlet. Ennek egyszer? oka van! Egy kilencven négyzetméteres önálló családi ház egy havi elektromos f?tése, világítási és vízmelegítési költsége összesen — a tél leghidegebb hónapjában — eléri egy átlagos jövedelm? férfi-dolgozó egy napi jövedelmét. Nos, itthon, egy optikus egy napi béréb?l vajon a háza rezsijének hányadrészét fizethetné ki?! A vízdíj egy személyre vetített havi költsége — pazarló módon használva azt — csupán még tizedrésze sem, az itthon szokványos vízdíjnak.
Nem véletlen itthon az a mondás, ha valahol nagyon jól érezzük magunkat, azt mondjuk „tiszta Amerika”!
Nos, ha látjuk az amerikai életr?l szóló filmeket, azért olyan hihetetlenül, bosszantóan boldog mindenki, mert nem nyomasztja ?ket a t?lük függetlenül kialakított nagy teher: Ha dolgoznak, hát el tudják érni mindazt, amire vágynak. Jól élhet az amerikai ember, mert ha becsületes adófizet? állampolgár, a körülötte kialakított „szociális háló”, segít a jobb min?ség? élet megélhetésében.
Azonban, álomvilágban gondolkodik az, aki azt hiszi, mert Amerika a nagy lehet?ségek országa, majd odautazik valaki, és mindjárt szájába repül a „sült galamb”.
Keményen dolgozó, becsületesen adót fizet? állampolgárok élhetnek jól! Lehet?ségek országa Amerika annak a részére, akinek a feje bels? tartalma, az akarata, az ereje olyan pluszra képes, amellyel rendkívülit tud nyújtani országának — ezért az amerikai társadalmi rendszer engedi majd meggazdagodni úgy, hogy nem veszi el mindenét az „állam bácsi”. A rendkívüli teljesítményért, rendkívüli lehet?séget teremthet magának és családjának. Ezt biztosítja a jól szervezett társadalmi rendszer, a jó adórendszer, a jó szociális háló.
Sajnos, nem itthon, nem nekünk!
Ezen a tavaszon nem ment könnyen semmi! Mintha hátramenetben lettem volna, máskor három-négy napon belül elutaztam, elhelyezkedtem, most hetekig csak tébláboltam egy helyben. Meglátogattam a jóbarátokat, helyettesítgettem egy-két órára, vagy egy-két napra ismer?söket, de valami borzalmasan rosszat éreztem.
Amikor végre elhatároztam, hogy elköltözöm Judittól, még két hetet helyben töltöttem.
Harmadik napon, most is beköltözni készültem New Jerseybe, azonban indulásom el?tti estén szóltak, hogy elöntötte New Jerseyt a víz, így elköltöztették Rachelt Kanadába, a lányáékhoz.
Másnap telefonált Márta, hogy Flatbushba kellene mennem, helyettesíteni, és egyben szétnézni ott, mert valami nagyon nincs rendben, mivel az ápolók, takarítók, házvezet?k naponta lelépnek abból a zsidó házból. Ez neki sem jó, mert munkaközvetít?ként el?bb-utóbb, ilyen család miatt hitelét veszíti a megbízói körében. Évek óta jó kapcsolatban voltunk, más fontos elfoglaltság híján odautaztam, de a már meglév?, helyettesítési rossz tapasztalataim miatt el?tte vásároltam a közeli kóser üzletben ennivalót, mert zsidó házba nem lehet bevinni másféle ételt.
Márta bejelentette érkezésemet, a család id?s, félbéna hölgytagja ápolójának helyettesít?jeként.
Nos, nem egyszer? helyzetbe kerültem! Megérkezésemkor, a bejárati teraszon, egy fotelben elterülve telefonált egy hatvan év körüli hölgy —, aki a tiszteletteljes köszönésemre, álljt parancsoló kézmozdulattal feltartott, majd köszönés nélkül tovább fecsegett valakivel ételekr?l, ruhákról, egyéb ostobaságokról —, még fél óráig.
Én pedig váltott lábakkal kitámasztva ácsorogtam a napsütésben, majd meguntam. Elköszönve sarkon fordultam, hogy elmegyek, de utánam szólt erélyesen, hogy várjak, ne menjek el. Maradtam. Kés?bb kiderült, hogy a beteg öreg hölgy jobbik lánya volt ?. Ezután bevezetett a kétszintes házba, ahol a hat-nyolcf?s család tagjai lézengtek, ültek, feküdtek a szemétkupac, a dobozolt akármik, az összemoslékolt konyha szétdobált eszközei, és a berendezés bútorai között. A földszinti nappali egyik sarkában, összehúzódva, egy harminc év körüli, fiatal, sötétb?r? lány kucorgott, bátortalanul, kedvesen visszaköszönve.
Az egész ház központi személyisége, egy nyilvánvalóan elmeháborodottnak látszó, az el?bbi élemedett hölgyt?l fiatalabb hölgy, aki bevezetett egy mocskos kis szobába, hogy öltözzek át. A hatvan négyzetméteres nappali egyik kanapéján, két fiatal, húszéves körüli széplány röhögcsélt — köszönésem után, üvegfalként átnézve rajtam.
Egy nagy étkez? asztalon felhalmozott mindenféle vacak mögül visszaköszönt egy fiatalember.
És, csodát láttam! — A szeméthalom között, a fiatal férfi számítógépen dolgozott, valamiféle kimutatást készített a térdén fekv? nagy halom papírból másolva. — M?köd? internet kapcsolat volt ebben a kísértetházban! Mondtam is, hogy nekem is van számítógépem, ha esetleg itt dolgoznék, szabadid?mben használhatnám-e az internet vonalat. A válasz egyértelm?en biztató igen. Az egyébként itt tapasztalt, látható dolgokhoz képest, ez ?rületes kontraszt volt.
Miután átöltöztem, és kérdeztem, hol találom az ápolandó személyt, tájékoztatott az elmeháborodott hölgy, hogy a kilencvenhét éves édesanyja volna az, de most a délel?tti pihenését gyakorolja, és hát, egyébként „az a fekete, ott a sarokban”, reggelt?l itt az ? ápolója… de, én ne aggódjak, van itt azért nekem elég munka, mert a húsvétjukra készülnek. Ma még ebben kell segítenem, de majd holnaptól az egész hétvégét itt kellene töltenem, amikor én leszek majd az édesanyja ápolója.
Rendben. A sok lustaság, elpuhult, szétfolyt test? ember körülöttem ide-oda lézengett, én meg elkezdtem módszeresen rendet, tisztaságot varázsolni. Lehetetlen volt, mert fél óra múlva megunta az elmeháborodott, majd tovább kommandírozott a konyhába, ahol a szemétkupac elmosogatása, kukába tétele helyett, el?ször mindent át kellett porszívóznom úgy, hogy ide-oda kellett a tárgyakat rakosgatnom.
Ezután átirányított a hölgy az öltöz?szobának mondott kacattárba, ahol minden ruha, zakó, nadrág felhajtott szárát, mandzsettáját és zsebét ki kellett porszívóznom. A lényege ennek, hogy morzsa sehol ne maradjon. — A zsebekben, tényleg volt morzsa b?ven. — Lehet, hogy ezeknél általános szokás zsebb?l enni?! — Sosem tudom meg!
Közben az elmeháborodott megkérdezte, jó lesz-e, ha pizzát kapok majd enni.
Illend?en megköszönve, igent mondtam, miközben söpr?vel próbáltam összeterelgetni három papírkosárnyi széttépett papírhalmot, hogy azt a szemeteszsákba tegyem majd, Utasítás szerint, azután felporszívózhattam a hatvan négyzetmétert, azután egy konyharuha nagyságú törülköz? darabbal, hajolva, térdre ereszkedve felmoshattam. Eközben elt?nt a nagycsalád valahova, csak a sötét b?r? lány és én maradtunk. Odajött hozzám, és elhaló hangon kérdezte, kaptam-e enni ma. — Mondtam, csak pizzát ígértek, de nem adtak semmit, én adok neki az enyémb?l, amit itt vettem a kóser boltban. — Mondta, van egy almája, ? azt eszi, én pedig a vásárolt finomságot, de csak a felét tudtam megenni, mert visszajött az elmeháborodott hölgy. A maradékot gyorsan a táskámba rejtettem, és dolgoztam tovább.
Közben az id?s néni kiabált, akihez azonnal bementem, segítettem neki, de átvette t?lem a gondozó lány, aki ellátta, megetette az el?készített péppel, majd kivitte a tolószékben, délutáni sétára.
Eszméletlen üvöltözést hallottam, és egy gyenge hang is megjelent közben — ? volt az ápoló lány. — Elment, mert egyedül emelte le tolószékest?l a nénit három lépcs?n, amikor is megrántotta a derekát. — Ezért üvöltött olyan éktelenül az elmeháborodott — majd gügyögött az anyjának, aztán hozzám is bejött, és mézédes hangon mondta, hogy hagyjam a felmosást. Bedobta a sötét lét?l csöpög? rongyot a sarokba, kikapta a fekete lével teli vödröt a kezemb?l, és az el?z?leg csillogó tisztára takarított fürd?kádba suhantotta, ahonnan még a csempére is szétfröccsent.
Sajnáltam a kárba veszett, nehéz munkámat, szótlanul kezet mostam, rendbe tettem az édesanyját igény szerint. Miközben ezt végeztem, a jobbik n?vér csendesen kioktatott, hogy a húga nem normális, de nagyon szereti az édesanyját, és mindent megtesz az ? életéért. Ha nem „feleselek” a húgával, hát minden rendben lesz. Így is lett. A félbéna, id?s asszonyt ide-oda tetette velem, majd ágyba segítettem — s mert meg volt velem elégedve az elmeháborodott —, úgy váltunk el, hogy péntek délel?tt tíz órakor jöjjek vissza egész hétvégére, amikor majd csak az édesanyjával kell foglalkoznom, de azért majd még hív telefonon is, adjam meg a mobilom számát.
Jutalomképpen, este, hazaindulásom el?tt kaptam a délel?tt ígért pizza helyett egy tonhalas szendvicset: mivel azt mondtam délel?tt, hogy azt nem kérek. Volt humora! Megköszönve elvettem a szendvicset, majd távozásom után, a mókusoknak, madaraknak ajándékoztam, aztán a barátaimmal étteremben jól megvacsoráztunk este, pár dollárból.
Mártának elmeséltem a történteket, de arra kért, hogy még pénteken azért menjek vissza, mert vele is beszélt a háborodott hölgy, és nagyon megdicsért.
Nem okozott gondot a félbéna id?s hölgy kezelése, így visszamentem. Amikor beléptem, láttam, hogy rendszer-módszer nélkül ugyan, de ugyanazt a rendetlenséget termelték újra, amit el?z?leg félig megszüntettem. Megkönnyebbülten gondoltam: de most aztán, majd nem én fogok takarítani.
Az id?s néni ébren volt, és nagy örömmel üdvözölt, szorongatta a kezem, hogy de jó, hogy itt vagyok újra.
Kés?bb tudtam meg, hogy az ritka jelenség volt ebben a házban, hogy valamelyik cseléd ismét visszajött volna.
Az elmeháborodott hölgy, visszaköszönés helyett, mintha akkor ébredt volna álmából, s nem emlékezett volna rám — úgy nézett —, s aztán szóvá is tette, hogy mit keresek itt, amikor ? nem hívott!
Bocsánatot kértem, hogy valószín? félreértettem ?t — távozni készültem —, de meggondolta magát, és visszatartott, megbocsátó, leereszked? hangon. Kés?bb elmondta, hogy átöltözés után mi lesz a napirendem vasárnapig. Az ismertetett napirend miatt nem aggódtam, mert gyakorlott id?s-gondozó voltam, így sem a beteg áthelyezése, mozgatása, fürdetése, sem az egyéb kellemetlen vele járó tevékenység nem okozott gondot.
Akadt még azért némi keveredés! Egy-két óra múlva, borzalmas ordítozást hallottam a másik helyiségb?l, ahol telefonon veszekedett valakivel a „munkáltatóm”.
Ezt követ?en egy perc múlva hívott Márta, hogy hol vagyok. — Elmondtam, hogy ott dolgozom, ahová küldött, azonban azt mondta, az nem lehet, mert épp most üvöltött vele a n?, hogy nem érkezett meg az ápoló, akit ? ígért. — Mondtam, a megoldás, hogy most adom ?t az én mobil készülékemen. Így derült ki, hogy én jó helyen voltam. Ezután fékevesztett dühroham következett, mert én nem mondtam, hogy Márta küldött, s ? ezt nem tudhatta.
Az id?s néni sírósan gyenge hangja vetett véget lánya dühének, aki a segítségemet kérte.
A szeretetre méltó, jóságos tekintet? id?s asszonynak hálás voltam, amiért véget vetett nyöszörg?, gyenge hangjával az egész értelmetlen m?sornak.
Nagyon örültem, hogy felébredt, mert ezután etetés, fürdetés és sétáltatás következett, miután végre kimehettem a frissleveg?re, a tiszta tavaszi napsütésre, a nyugalomba, a tömegbe, az utcazaj csendjébe.
Már indulásra készen, csak ünnepi ruhát öltöttem, amihez felvettem az edz?cip?met, amely kicsit emelt talpú. Az ünnepi, sötétkék, szalonképes, hosszú ruhámhoz azért vettem edz? cip?t, mert az volt a külön kérése a néni lányának, hogy csak abban vihetem sétáltatni az édesanyját.
Az elmeháborodott hölgy meglátta rajtam az emelt talpú cip?met, s mondta, hogy rendben, de ez a cip? nem jó, mert ? nem ilyet kért. — Mondtam, én ilyen edz? cip?t használok. Behozta az ? ócska, ronda cip?jét, s üvöltve mutogatta, hogy az az edz? cip?, s nem az, amit rajtam lát! — Ezután megfogta az édesanyja tolószékét, azt idegesen rángatta, és bemutatta, hogy ha én a cip?mben megbotlanék, milyen bajt okozhatnék az édesanyjával.
Mosolyogva, kedvesen sarkon fordultam, felvettem a körömcip?met a szép ruhámhoz, kezembe vettem a táskámat, majd tisztelettudóan elköszöntem. — A néni könyörg? hangon bocsánatot kért, az elmeháborodott leveg? után kapkodva rohangált, a jó szándékú n?vére elnézést kérve köszönt, a fiatal férfi hangosan megkérdezte az elmeháborodottat, hogy hát, ha ez sem jó neki, akkor vajon mit akar. Ezután a fiatal férfire kiabált, én pedig becsuktam csendesen magam mögött az ajtót.
Másnap, kés? este — amikor a sábesz után már újra használnak telefont a zsidó emberek — felhívott az elmeháborodott, hogy másnap „akar engem az édesanyjához”. Én kedvesen mondtam, szegény európai vagyok, de nem hülye! Az elmeháborodott ? maga, és többé ne hívjon, menjen a jó édes anyjába!
Üvöltött, én kikapcsoltam a telefonomat, mert még néhányszor beszélni akart velem.
Aludni tértem nyugodt lélekkel, mert én nem akartam senkit bántani, engem pedig nagyon-nagyon megbántottak, indokolatlanul. Márta többé nem küldött magyar segít?t ehhez a házhoz.
Boroogh parkba kellett volna beköltöznöm, egy id?s nénihez. Az els? látogatáskor a családja néhány tagja tesztelt. Az egész ház rosszul hatott rám. A belépésem els? pillanatától olyan érzés kerített hatalmába, mintha kriptába érkeznék. – A hidegség, a halál, a temetés, a halotti csend hangulata érintett meg.
Sehol egy sz?nyeg, csak a csupasz padlók, sehol egy függöny, csak a fapaletták, amelyek mindenhol csak résnyi fényt engedtek be. Én itt nem tudnék élni, hiszen még a fényt, a természetes fényt is kizárták, én pedig köztudottan Nap-imádó vagyok. Televízió, telefon, egyéb látható modern készülék nyomát sem láttam.
Ehhez látványként a temetés hangulatát hozta a fiatal és id?s hölgyek bokáig ér? fekete ruhája, az ott megjelent fiatal férfi fekete kalapban, fekete öltönyben érkezése.
A fiatal hölgyek viaszfehér, megfáradt, csontsovány arcáról, meggyötört tekintetükb?l, barátságos szelídség áradt felém. Az id?s hölgy üveges, beesett szemeivel, hidegen tekintett rám, mintha már nem is igazán e világon volna, és percenként kérdezte ugyanazt, amire már többször válaszoltam. Nem az ismételt kérdései riasztottak igazán, hanem a teljes gyászos kompánia.
A fiatal, aszott hölgyek, nagyon kedvesen, barátságosan fogadtak, a fiatal, jól táplált férfi udvariasan, visszafogottan viselkedve kérdezgetett — épp, csak az intim méreteimet és szokásaimat nem akarta tudni.
A kedves, korrekt viselkedésük sem oldotta fel a borzalmas rossz érzést, amely mellbe vágott itt, belépésem pillanatában. Ez az a hely, ahonnan hátrálva menekül egy egészséges, életre vágyó ember — hát én is elmenekültem, s még most is megborzongat a gondolat emléke. Ilyen kihaltnak, sivárnak, élettelennek t?n?, emberekt?l nyüzsg? házban, még sosem voltam, nem is kívánok lenni. A fiatal hölgyek Izraelb?l jöttek. Sovány megtörtségük, sápadt elgyötörtségük azt sejtette, hogy valószín?, nem amerikai színvonalú, nem jobb körülményeket élhettek meg Izraelben.
Másnaptól helyettesíteni, egészen pontosan kisegíteni jártam Marika családjához. Agyi katasztrófa után lév?, félbéna, csodaszép arcú id?s asszonyt kellett gondozni.
Marika másfél éve éjjel-nappal vele volt, egy száz négyzetméteres házban. Ragyogó rendben tartotta a házat, nagyon finoman f?zött, azonban ? szakács, és pánikhelyzetet érzett, mióta megtörtént a néni egészségkárosodása.
Délel?ttönként, vagy délutánonként három-négy órát töltöttem ott, amikor Marika sika-mikált, sütött-f?zött, én pedig a nénit gondoztam, etettem, fürdettem, rendben tartottam — s közben tanítgattam, hogyan kell kezelni, áthelyezni ágyból-tolószékbe, tolószékb?l-fürd? székre, szoba-WC-re — és hasonló praktikákkal ismertettem meg Marikát, amiért ? hálából sok finomságot adott a f?ztjéb?l.
Marika téblábolós, körülményes, fáradt, láthatóan kissé „zizikes” volt. Elmondtam neki, hogyan látom ?t, és kérdeztem, mi lehet az oka. Kiderült az elbeszélgetéseinkb?l, hogy ? éjjel-nappal talpon van, szinte alig alszik folyamatosan, csupán egy-egy órácskát.
Megpróbált igazodni a beteg, öreg néni alvási rendjéhez, ez vezetett aztán a nem normális reakciójú emberi viselkedéséhez.
Beszélgetéseink során elmondta, hogy éjszaka inkább a beteg melletti ágyban alszik, mert többször felkiált a néni, és ezért költözött oda. Úgy érezte, már teljesen kikészült, de a családnak annyira szeretett volna megfelelni, hogy szinte feláldozta önmagát. Én beszéltem neki arról, hogy nem helyes, mert embertelen dolog, ráadásul ? egész nap dolgozik a házban, ezért még napközben sem tud pihenni, s már látom rajta a kimerültség okozta súlyos következmények jeleit.
Itt, ebben a házban is a zsidók húsvétjára készültek, amikor is minden megkezdett lisztes árut, felbontott élelmet ki kellett dobni, átmosni mindent, s minden zeget-zugot morzsamentésíteni, majd még a h?t?t is le kellett ragasztani.
Ez a vallási követelmény. Majd ezután lehet új, csak a húsvétkor használatos élelmeket, edényeket használni.
Az id?s néni családja is nagyon kedves, kulturált emberekb?l állt. Csak angolul beszélgethettünk, mert eredeti amerikai, gazdag zsidó família volt. Úgy döntöttek, hogy a húsvét nyolc napjára egyik lányához viszik az édesanyjukat, amihez a teljes szerviz áttelepítésre szükséges.
Marika magán kívül került, amikor közölték. Csak rohangált, monoton hangon darálta a saját verzióját, miért is nem ért egyet ezzel. Szóltam neki, hogy ? itt egy házvezet? csupán, akinek semmi jelent?sége ez ügyben, senkit nem érdekel, ? mit szeretne. — Végül én kísértem el a nénit a városi ment?autóban, s én helyeztem el a napi tisztántartási kellékeket is az új, ideiglenes lakhelyén.
Érkezésünkre, a néni részére, nagyon szépen, kényelmes körülményt teremtve rendezték át az egyik nappali nagyszobát. A virágok, a díszítés, a szoba textíliái, a bútorok, mind-mind üde, kellemes vidámságot, jó hangulatot sugároztak. — Jó volt ott lenni!
Marika megérkezése után, változott a hangulat. ? kissé görcsösen átrendezett mindent, hogy ez az ? elfoglaltsága, és ? lesz ott egész nap majd, és hát így is nehéz lesz, mert nem is kellenék én már a húsvéti ünnepekre, hiszen ? nem f?z, nem takarít, csak a nénit ápolja, amire tulajdonképpen már meg is tanítottam, hogyan kell.
Természetesen, a néni lánya kérte, hogy másnap is menjek a megszokott id?ben. Ezután este, odaszóltak nekem telefonon, hogy Marika kérésére, nem kell mennem holnap, majd szólnak, ha igénylik.
Én már akkor éjszaka, és a következ? két napban is Esztert helyettesítettem. Megkért, hogy bulizna néhány napig, hát beköltöztem helyette néhány napra egy másik családhoz, amely nagyon kedves, kulturált emberekb?l állt, szívesen jártam oda napi néhány órára, miközben Juditnál laktam — de hát nem ez volt az érkezésem célja.
Szerettem volna ismét beköltözni valahova — valahova, ahol még nem ismerem az életet, a környezetet.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Nagyné Inci
