Long Island – Southold I.
Moyse telefonált, hogy szerinte volna egy nekem való hely Long Islanden, ha hajlandó volnék ugyanúgy „vakrepüléssel” elmenni, mint Clevelandben is voltam. Egy komoly gondja van, hogy autót is kellene vezetnem, és csak akkor jöhet össze ez a lehet?ség, ha az angol tudásom megfelel?nek bizonyul, mert sokat és gyorsan beszél? fiatalember lesz, aki majd tesztel.
Számítsak rá, hogy távol leszek a nagyváros zajától, közel az óceánhoz, és nem igen lesz senki, akivel csavaroghatunk színházba, koncertekre. Igent mondtam, mert vonzott az ismeretlen, a kihívás, a megfelelés lehet?sége, ráadásul imádom az óceán közelségét, imádok autózni — nos, a többi probléma pedig azért van, hogy megoldjam majd! Ez igen, ez nekem való lesz talán.
Életem legrendesebb embereit találtam meg Amerikában, amikor megismertem Albert bácsi fiát, Scottot, és menyét, Ramonát.
A fiatalpár megjelenése barátságos, kedves, reményt keltett bennem. Els? találkozásunk során láttam a nyílt tekintetükben a korrektséget, a megel?legezett bizalmat, a reményt, s az izgalmat egyaránt.
Én nem vagyok izgulós természet?, azonban aggasztott, hogy kevés angol tudásommal, vajon megfelelek-e, így mindjárt az elején elmondtam az igazat, hogy sokat beszélek, de nem túl sokat értek angolul, ezért kértem Scottot, volna szíves lassabban beszélni. Nagy örömömre, szépen, jól érthet?en beszélt nekem, így szépen válaszolgattam is. Nagyon fiatalnak, és nagyon kedves, szép ifjú hölgynek láttam Ramónát, aki láthatóan végig koncentrálta az együtt töltött id?nket, és segít?készen válaszolt az általam feltett kérdésekre. Kés?bb aztán már tudtam, ez azért volt, mert én ugyan beszéltem, de közel sem voltam olyan érthet? Scott számára a hibás kiejtésemmel, mint ahogyan ? nekem örömöt okozott a szép beszédstílusával. Szerencsés voltam, mivel Ramona nem születését?l fogva amerikai állampolgár, s az angol nyelv, tanult nyelv nála: így tudott segíteni, hogy jól értsük egymást.
Ez a találkozás és tesztelés, elég hosszúra nyúlt, mert Albert bácsi Queensben volt kórházban, és Scott kérésére, elmentem velük bemutatkozni. Nagyon jól sikerült az id?egyeztetés. Nap közben dolgozó emberek voltak a fiatalok, én pedig még egész nap helyettesítettem Esztert, így az esti óra tökéletesen megfelelt a találkozás id?pontjául.
A másfél órás autózásnak nagyon örültem, újra láthattam Queens utcáit, de a komoly koncentrálást igényl? beszélgetés után nagyon elfáradtam.
A nappali fényben úszó kórházban aztán láttam, ?k is fáradtak, így kitaláltam — miután bemutatásom véget ér Albert bácsinál —, nem engedem, hogy visszavigyenek Coney Islandra, hogy az éjszakában érjenek haza, hiszen nem kevésbé voltak elgyötörtek ezek a fiatalok, mint én magam, és nekik oda-vissza még három órás elfoglaltság lett volna a hazavitelem. Én azonban másnap, csak délben mentem Eszter helyett dolgozni — mert aztán megint egész hét végén szabad akart lenni a lány —, így én kipihenhettem magam az éjszakai hazaérkezés után. Szerettem volna még a Queens Boulwardon sétálni is kicsit az éjszakában.
Albert bácsi látványa már nem volt olyan megnyugtató, mint ahogyan arra vágytam. A rá vonatkozó kérdéseimre kissé visszafogott, finoman fogalmazott válaszokat kaptam a gyerekeit?l.
Bár, a jellemére vonatkozóan korrekt, nagyon egyenes, gerinces válaszokat adott Scott. Elmondta, hogy a bácsi konok, makacs természet?, senkit?l sem fogadja el a más véleményt, és kicsit ?rült tud lenni, ha feldühítik azzal, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogyan ? akarja.
Megnyugtattam, hogy kis humor, kis mosoly, kedvesség és szeretet kell az id?s embereknek, s ha ezt majd érzi Albert bácsi, talán megszelídül. Nagy sóhajjal mondták, hogy remélik, majd így lesz. — Akkor még nem tudtam, hogy ennek a mély sóhajnak, meg a Ramóna fáradt, szomorú, szép szemének komoly jelent?sége van.
A kórházi ágyon, egy sovány, hosszú, vékonyalkatú, er?sen kopasz, melanómás fejb?r?, de szelíd arcvonású id?s bácsit láttam. A megjelenésünk pillanatától, rendkívül élénken forgatta tekintetét, ám melankolikusan, szája szegletében nyugtatta egyik ujját, az egyetlen foghíján. Láthatóan mentális problémákkal küzdött. Er?sen lenyugtatottnak t?nt, ezt a vontatott, nehezen érthet? beszéde jelezte. Élénk, gyors szemjárása pedig hiperaktivitásra utalt.
A jobb karját, vállát, kézfejét — lila tarjagos, kissé felszakadozott, félig gyógyult — ütésb?l ered? sebek terítették. Els? gondolatom volt, hogy egy oldalon lév? agysérülés miatt, mindig jobboldalt üti magát, de majd meglátjuk az otthoni, napi gyakorlatból, mi az oka. Súlyos esetnek látszott az els? pillanatban, hát az is volt: súlyos pánik beteg.
A sérülések látványa er?sebben aggasztott, mint aztán kiderült kés?bb otthon, az elkerülhet?ségének megoldása.
A kórházi látogatást követ?en Moyse megnyugtatott, visszajeleztek neki a fiatalok, hogy megfelel?nek találtak a megismerés, a tesztelés alapján, azonban várnom kell majd egy hetet, mert Albert bácsi még nincs hazaadható állapotban.
Ezt az információt Scott is meger?sítette másnap, és abban egyeztünk meg, hogy várok a hazaérkezésére. Az egy hét letelte el?tt ismét hívott Scott, hogy várnom kell még néhány napot, mert a bácsit csak a következ? héten hozza haza.
Velem még ilyen nem történt, hogy én bárki ígéretére vártam volna egy-két hetet. Éreztem Scott és Ramona igaz ?szinteségét, így becsülettel vártam tovább.
A következ? kedden délel?tt Scott és Ramona beköltöztetett Albert bácsi házába.
A hosszú sziget fels? ollójának csaknem végs? csücskében van Southold. Természetvédelmi terület, a közelben bortermel? vidékkel, beékel?dve a nyílt óceánba. Másfél órás utazás után megálltunk enni-inni. Nagyon kedvesek voltak, mert vendégül láttak a kedvenc gyümölcskoktélomra, majd Ramona megkérdezte, meddig szeretnék maradni. Azt válaszoltam, amit szoktam: majd meglátjuk, talán egy-két évig.
Scott megjegyezte, reméli, nem csak három hónapig. Ránéztem mosolyogva, s mint aki nem figyelt, vagy nem értette, nem mondtam semmit, csak gondoltam: ez mindig a két félen múló tényez?!
Valószín?, hogy a fiatalok információja megvolt már rólam Olga néniékt?l és Hilda nénit?l, miszerint természetimádó, és óceánbolond vagyok, mert a fiatalok el?ször a csodálatosan szép természeti környezetet mutatták be. Long Island átvezet? f?útjáról, még három-négy mérföldet autóztunk keskeny, de jól rendben tartott utakon, dús lombozatú, bokros, erd?s környezetben, majd egyszer csak — egy zsákutca végén — az óceán hullámait láthattam. Miközben ideértünk, ?zek, színes tollú madarak, vadnyulak cikáztak el?ttünk és körülöttünk. Kisebb-nagyobb házak között, kerítés nélküli, bokros, erd?s, füves sávok váltották egymást, ahol a vadak kedvükre élhettek, s láthatóan hozzá voltak szoktatva az emberi élet közelségéhez.
Southold – az óceán varázsa
A zöld erd?k meséiben éreztem magam, az Óperenciás tengeren túl!
Az Atlanti-óceán látványa után, alig száz méterre volt a ház, egy földszintes építés?, üdül?övezeti faház, amelyet csodaszép természeti környezetben építettek. Olyan hatása volt az els? látványnak, mintha egy erdei tisztás közepén épült volna. A garázs el?tti betonozott beköt?úton várt a vezetésemre, egy metál-zöld, hatéves Ford Focus.
A garázsba bekukkantva, Albert bácsiról azonnal jó véleményt alkothattam, mert minden egyes szerszám, eszköz, katonás rendben állt, annak kialakított helyén. A por, a falevelek, a pókháló mutatta, hogy rég nem használta senki ezeket a szerszámokat, eszközöket, azonban azok rendezett elhelyezése gondos, rendszeret? emberre utalt.
Balra, a szomszéd házánál láttam, uszoda van. Jobbra, és félkörívben az utat eltakarva, nagy, lombos fákkal, szeder- és málnabokrokkal övezve, vadrózsákkal t?zdelt, ?stermészeti környezet. A ház mögötti füves udvar további része egy néhány méter szélesség? vízér, mely az osztrigahalászok kihajózási csatornája a nyílt óceánhoz. A vízér mindkét partján csónakok pihentek. A másik parton lév? ház mellett, serényen dolgoztak az osztrigahalászok, válogatva, tisztítva, osztályozták az éjszakai halászat, láthatóan gazdag fogását.
Meghatott, elvarázsolt ez a látvány. Nos, ezután vezettek be a fiatalok a házba.
A varázslatnak azonnal vége szakadt, mert egy látványra véget ért az els? örömöm, amikor a tágas, világos, amerikai konyhás nappaliba érkezve, szembesültem a valóság rojtokban csüng? pókhálóival, cement-szürke, tisztítatlan bels? terével.
Els? rémületemben, nem tudom, meddig állhattam a nappali közepén. Scott hangjára ocsúdtam fel ébren töltött rémálmomból, aki kedves, de határozott hangon mondta, hogy ez itt egy vidéki, már régen nem lakott épület. Édesapja csak csütörtökön érkezik, addig kicsit ki kell majd takarítanom. — Dehogy kicsit! — Nagyon ki kell majd takarítanom, hogy képes legyek itt élni!
Segített magamhoz térni, hogy elindult el?ttem, beszélgetve bemutatni a házat. El?ször, bevezetett egy világos szobába, hogy az ? szobája volt, választhatom lakhelyemül azt is, vagy az Albert bácsi nagyméret? szobája melletti kedves kis szobát, amelyiket akarom.
Lassan magamhoz tértem, és igyekeztem úgy nézni mindent, mintha nem is a horrorfilmek világából való, pókhálós, elhagyatott házikó volna, hanem elképzeltem, milyen lesz majd, ha kitakarítom, virágokat helyezek el, és kimosom a függönyöket is. A s?r? pókhálós falak, bútorok, az er?s egérürülék szaga, még percekig hatott, aztán beöltöztem takarítóruhába, és az én szobámban kezdtem volna a takarítást, hogy estére egyáltalán hozzá merjek érni valamihez, és le merjek feküdni majd az ágyamba.
Valószín?, valamiféle vegyszeres rovar- és rágcsálóirtást végezhettek a szobámban, mert nagyon er?s vegyszerhatást éreztem — szinte égette a légcsövemet. — Ablakot, ajtót nyitottam hát mindenhol, hogy érezhessem a tavaszi erd?, a sós tengeri leveg? természetes friss illatát. — Április elseje volt.
Amikor beindult bennem a megoldási hullám, akkor láttam csak, a fiatalok gondterhelt arcát. Ett?l aztán méginkább összeszedtem magam, mert fantáziát láttam ennek a haldokló háznak életre keltésében.
Lassan látni kezdtem a pókhálóktól, egérürülékt?l eltompult agyam ködfoszlányain keresztül a fürd?szoba rózsaszínjét, amely kedvenc színem, majd a nappali-étkez? világos, napfényes szépségének jöv?jét elképzeltem, miután leporszívózom a plafont és a falakat, s majd letakarítom a bútorokat, s feltakarítom a vízszintes felületek cementszürkéjét, visszahozva a természetes fából készült padlózat aranyló sárgáját.
Els?dleges feladatomként határoztam el, hogy a jól m?köd?, kívül-belül penészes és világosbarnára szennyez?dött h?t?t fehérré alakítsam. — Szerencsésen sikerült, így már élelmiszer tárolására is alkalmas lett.
Életemben ennyi pókot, és ennyi féle pókot egy lakásban még nem láttam. Miel?tt átmosnék mindent, el?tte gondosan ki és le kellett porszívóznom valamennyi látható felületet. Találtam ugyan porszívót, de már az is ?srégi volt, így nem haladtam vele. Az ágyam takarója és a leped? között, kétmaréknyi egérürüléket találtam, amit nem szívott a gép, így kiráztam azt az udvarra.
Scott és Ramóna — látva dolgozni akarásomat — felajánlották, hogy vegyünk porszívót, és mindent, amire szükségem lesz a következ? két napban. Ennek nagyon megörültem, s miután bevásároltunk, meghívtak kínai vacsorára, majd elindultak a sötét estében, hosszú útjukra, hazafelé. Queensi otthonuk, nekik még messze volt. — Nekem, pedig még a lefekvés volt messze, így hát rápörögtem a munkára. Éjjel háromkor jutottam odáig, hogy a fürd?mbe bemehettem fürödni, nyugodtan hozzáérve bármihez, majd nyitott ablaknál aludtam a szobámban úgy, hogy új leped?vel burkoltam be magam, nehogy hozzám érjen az egeres ágy bármely takaró, vagy derékalj része. Nem kellett ringatni, elaludtam.
Reggel, madárfüttyre ébredtem, kicsit fázósan, gy?retlen leped?ben. Gyorsan felmelegedtem a munkavégzés során. Jól haladtam, így ezen a délutánon megajándékoztam magam félóra vízparti sétával, majd egy órát autóztam a környék megismerése céljából. Este is adtam magamnak egy óra ajándékot az internet használatával. Addig bezártam a szobám ablakát-ajtaját, és bef?töttem kicsit, majd ismét éjjel háromig folytattam a munkát.
Úgy terveztem, hogy harmadik napra Albert bácsi szobáját és fürd?jét, korán por- és póktalanítom, a WC-jét használhatóvá teszem, azonban annak vizk?mentesitése, a bútorok, az ablakok, a padlózat lesikálása majd ráér akkor, ha Albert bácsi a nappaliban pihenget a TV el?tt.
Tévedtem! — Albert bácsi egyáltalán nem a nappaliban pihenget?s fazon volt, és betegesen rettegett a takarítástól, azonban mentségemre szolgáljon, ezt én el sem tudtam képzelni el?re.
Ebéd után megérkezett a bácsi és Scott. Barátságos, kedves találkozás volt ez alkalommal is.
Scott rám bízta Albert bácsi folyószámlájának használatát, az ahhoz tartozó Debit-kártya alkalmazásával, amelyr?l az itthon is gyakorolt formában lehet fizetni. A gazdálkodásomra bízott ezzel annyi pénzt, mint itthon egy középkorú köztisztvisel? éves jövedelme.
Nagyon jólesett ez a bizalom, még akkor is, ha tudtam, hogy mindezt megel?zhette egy-két referenciabeszélgetés a korábbi családokkal.
A fiatalok elmondták korábban, hogy Albert bácsi szereti a kínai ételt, így hát kínai, gyömbéres csirkemellel vártam ?ket ebédre. Igyekeztem elkerülni a magyaros, vagy az amerikai jellemz? ételeket, mert Scott figyelmeztetett, eléggé kényes étkez? az édesapja. Többnyire semmi sem jó neki.
Ett?l én nem féltem!
?t látva tudtam, nem a pénzkezelés, nem a közlekedés, vagy f?zés lesz itt az esetleges probléma, hanem a bácsi személye, ? maga. Tipikusan az a fajta ember ?, aki csak az önmaga által végzetteket tekinti jó szemmel. Ez egyértelm?en következett abból is, hogy — hellyel-közzel — harminc éve élt itt egyedül, öntörvény? jellemével.
Albert bácsi rendkívüli módon alulkondicionált volt fizikailag és mentálisan egyaránt.
A mozdulatai bizonytalanok, hirtelen kapkodóak voltak, a szemei gyors, ugráló tekintetet láttattak, a beszéde tétova és olykor nehezen érthet? volt. Gyorsan szeretett volna eljutni egyik helyr?l a másikra, s eközben olyan labilis, bizonytalan járással, hogy minden pillanatban azt hihette, aki látta: mindjárt elesik, miközben zihálva kapkodta a leveg?t. Nagyon sajnáltam, és nagyon aggódtam, mi lesz majd vele — és mi lesz majd itt együtt, velem is.
Nem mertem volna fogadni, hogy megéri a következ? hónapot, azonban elhatározott szándékom volt, hogy életre keltem úgy, mint ezt a haldokló házat él?vé tettem.
Ízlett az els? ebédem, ezt én jó jelként nyugtáztam a kezdetre vonatkozóan.
A f?zésemmel, az ételekkel, kés?bb sem kifogásolt, azonban mindenhez volt némi megjegyzése.
Korábban a szárított zöldségmixeket használta, ezért, ha érdekl?dött, mit tettem az ételbe, megmutattam valamelyik üvegcsét, így megnyugodva elfogyasztotta az ételét.
Sót, cukrot, borsot, látni sem bírta, azokat, használat után azonnal visszatettem a szekrénybe, mert ha nem látta, jóíz?en elfogyasztotta az ételt. Ha azonban valamelyik dobozt f?zés közben meglátta a szekrényen, azonnal kifogásolta, hogy abból sok került az ételbe. Én továbbra is természetes, friss alapanyagból, friss zöldségek használatával f?ztem. Minden ebédre és vacsorára frissen kellet f?znöm, de csupán kéttányérnyit, mivel a déli ételt már nem fogyasztotta el este, a másnapos ételr?l pedig hallani sem akart. Kés?bb úgy oldottam meg, hogy tökf?zelék, káposzta, vagy húsételeknél egyszerre megf?ztem nagyobb mennyiséget, majd kétszemélyes adagokban elhelyeztem azt a mélyh?t?ben, aztán a napi étkezés során — id?nként váltogatva —, csak felforrósítottam, vagy a f?zelék alapot behabartam, és máris frissen f?tt ételként fogyaszthattuk. Így takarítottam meg magamnak id?t, a délutánonkénti úszásaimra.
Betegségével összefügg? az éjszakai kényszerevés. Az els? két hónapban este tizenegyt?l kétóránként evett. Éjszakánként általában elfogyasztott egy egész csoki-tortát, tizenöt-húszdekányi étcsokoládét, vagy ugyanennyi mogyoróvajas étcsokoládét, amelyhez egy doboznyi aszalt szilvát és négy-öt flakon ensure vitaminital is elfogyott. Kenyeret, sült tésztát egyáltalán nem evett sem éjjel, sem a nappali étkezéseknél.
Életem borzalmasan nehéz két hónapját éltem meg Albert bácsi mellett. Általában, reggel nyolc órától, egész nap talpon kellett lennem, hogy minden rendben legyen körülötte. A szokványos vacsoraid? után ? este hattól-kilencig aludt, majd kezd?dött az éjszakai „ördög-tánc”. Súlyos pánikbetegségében félt a szélt?l, a sötétségt?l, a haláltól. Utálta az idegeneket, nem szerette az embereket. Az ágya mellett tartott egy kétujjnyi vastag, hetven centi hosszú er?s pajszert, hogy majd ? azzal megvédi magát, ha kell. Eközben — szinte jártányi ereje sem volt — még fél pohár vizet sem bírt a kezében tartani, annyira gyenge volt szegény.
Éjszakánként azonban felélénkült. Minden órából tizenöt-huszonöt percet rohangálással, étkezéssel, a WC percenkénti lehúzogatásával és a fürd?szoba vizének engedgetésével, állandó kézmosogatással töltötte, s közben hangosan zihálva, „jézusom”-ozott. Az els? id?szakban gyakran sírtam, mivel ez ellen semmilyen szép szóval, vagy határozott kéréssel nem tudtam eredményre jutni.
A kimerültségt?l kezdtem megbetegedni, állandó szédülés, fejfájás, hányinger és egyéb — nem igazán kellemes — jelenségek formájában. Scott és Ramona ismerték ezt a problémát, mert két hónapig velük élt a kórházba kerülése el?tt. Kedvesek voltak, nyugtattak, biztattak, hogy próbáljak úgy aludni, hogy ne foglalkozzam azzal, ? mit csinál az éjszakában, ne is szóljak hozzá, csak maradjak a szobámban, és próbáljak pihenni füldugó segítségével. Sajnos, a füldugó sem bizonyult elegend?nek, mert ezek az amerikai faházak úgy viszik tovább a hangot, mintha mikrofonpróbát csinálnánk egy színpadon. Albert bácsinak rendkívül rossz volt a hallása, így észre sem vette, hogy ? mekkora zajt csap az állandó sertepertéjével. Mivel az éjszakai pánikrohamai és kényszerevései közepette nem lehetett vele józan, szép szóval semmire jutni, hát próbáltam reggelente, a reggelizés idején szót érteni err?l. Elmondtam neki az éjszakai id?töltését, s azt is, hogy én még nem tudok így aludni, hogy valamennyi órában felébreszt, s aztán húsz-harminc perceket alhatok majd, míg a reggeli napfényben elalszik két órahossz id?tartamig. Én ebbe, ténylegesen bele fogok halni. Nagyon kedves volt, valahányszor szóba hoztam, ? mindig nagyon-nagyon sajnálta, és bocsánatot kért. Haragudni nem lehetett rá, mert jószív?, jólelk? ember volt, valamit azonban tennem kellett, hogy megmaradjon az egészségem.
Ezért jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy a ház el?tti füves területen sátorozom. Jó ötletnek bizonyult, mert este kilenct?l hajnali ötig aludhattam a kinti friss, tavaszi leveg?n. Hajnal ött?l már nagyon zavart az állatok er?s átmen? forgalma, s így tovább nem lehetett aludni. Arra ügyeltem, hogy a sátoromat ne a vadcsapásra helyezzem el, mert nem örültem volna, ha valamelyik megriasztott ?zike átgázolna rajtam ijedtében. Két-háromnaponként, így — hellyel-közzel — kipihentem magam, mert a sátorban egy igazi ágymatracot helyeztem el, és dupla takaróval, szabadid? ruhámban aludtam kint, mivel még nagyon h?vösek voltak a tavaszi éjszakák.
Április-május hónapban, itt a sziget végén, elég gyakori a vihar, amely hirtelen, észrevétlen érkezett az óceán fel?l. Így történt, hogy egyik alkalommal, nem volt id?m lebontani a sátort, s mert féltem, hogy a nagy erej? vihar beáztatja, s ha elázik a matrac, azután nem tudom használni. Lélekszakadva, behúztam a garázsba a sátort matracostól, takaróstól. Kés?bb, nem értem rá a sátorral foglalkozni, de nyugodt voltam, mert Albert bácsi nem járt ki, és f?ként nem a garázsba.
Nos, ezen a napon nem így volt.
Ki tudja miért, kitéblábolt a garázsba, ahol a látványtól ismét pánikrohamot kapott, majd amikor sikerült odáig eljutnom, hogy megmagyarázzam a látványt, azt mondta, én egy ?rült vagyok.
Felhívta telefonon Scottot, és neki is elmondta, hogy én egy ?rült vagyok, mert a garázsban sátorozom!
Scott és Ramona, jól szórakozott a briliáns megoldásomon, amelyet az életbennmaradásért, kényszerb?l szültem. Ez már Albert bácsi szerint a második nem normális dolognak számított ezid?tájt nálam, mert az els?t, azt mindjárt az elején észrevette: Gy?jtögettem a szebbnél szebb tengeri kagylók és csigák házait, amelyeket aztán kiraktam a szekrényem és asztalom tetejére. Itt Long Islanden, nagyon sokféle, és nagyon szép tengeri kagyló, fés?s kagyló, shell, crab, kék-kagyló, konch-shell, tengeri uborka és egyéb apróbb, nagyobb kagyló és csigafélék háza található. Ezek színe és különböz? formája megragadó, érdekes; így aztán halomnyi mennyiséget gy?jtögettem, amiért Albert bácsi nagyon haragudott, rá sem bírt nézni, és ezt is ?rült dolognak tartotta.
Három hónap után, más gyógyszert, és az el?z? gyógyszeradagjának emelt mennyiségét kapta Albert bácsi, amelyt?l az els? két hétben látványos javulás következett be az éjszakákban. Elég sok id?t töltött ébren akkor is, azonban nem voltak mindennapos gyakoriságú, súlyos pánikrohamai, nem dugaszolta el a WC-t papírgombócokkal, nem folyatta órákon át a melegvizet teljes nyitással — és nem csörgött-zörgött az egész házban, újra és újra átleltározva mindent.
Reggeli után kellett ?t fékezni, mert ett?l az új gyógyszert?l viszont hiperaktív és agresszív lett nappal, az els? két hétben. Minden reggeli után, azonnal indulni akart valahová: Bankba, üzletbe, könyvtárba — bárhova, csak menni-menni. A szombat-vasárnap pedig kész katasztrófa volt, mert olyankor még jobban beindult, hogy valami tevékenység legyen a délel?tt folyamán.
A „nem” kifejezés bármilyen formájától dührohama lett, így hát mindig kértem, hogy adjon reggeli után még egy órát nekem — mondván, hogy egy n?nek sok id?re van szüksége — a fürd?szobában, a hálószobában rendbe tenni magamat. Nos, ez segített kicsit, azonban fél órával az indulásaink el?tt, ide-oda szaladgált, vagy szédelgett a lakásban, f?ként a szobám ajtaja közelében. Mindig igyekeztem pontosan megjelenni az ajtómban, hogy ne b?szítsem fel.
Ebben az id?szakban, nagyon nehezek voltak a délel?ttök, mert általában úton voltunk, azonban ? rendszerint pánikrohamot kapott egy szemben, szabályosan közleked?, vagy egy szabályosan elénk kanyarodó autótól, vagy attól, hogy fékezek, vagy attól, hogy nem fékezek.
Mindent?l, és mindenhol üvöltözött, a legapróbb dologtól is.
A közeli nyilvános strandhoz tartozott egy nagy parkoló, ahova egy alkalommal beirányított, hogy vigyem ?t oda, majd kérte, hogy ? vezessen. Természetesen nem akartam átadni a volánt, így kiszálltam, hogy sétáljunk inkább a parton. Ezen úgy felb?szült, hogy kitépte a kezemb?l az indító-kulcsot, majd beült az autóba, azt hangosan túráztatta, és el?re-hátra pörgette, hogy lám-lám, ? tud autót vezetni, hát üljek be mellé, majd mostmár ? vezet. Eszemben sem volt beülni, eszemben sem volt megengedni, hogy ? vezessen, hiszen hazáig még három stopptáblás, komoly útkeresztez?désben kellene balra, nagy ívben, keskeny útszakaszon, veszélyes helyzetben továbbjutni.
Egy id?s, beteg embernek, aki korábban már húszezer mérföldet vezetett az el?z? hat évben ezzel az autóval, nem okoz gondot a pedálok kezelése. Nem az okoz gondot, hanem épp a forgalmi helyzetek pánik érzése, a lelassult reakció- és döntéskészség a forgalmi helyzetekben, amely már a normál forgalomnál, egyenes útszakaszon is, er?teljesen, hallhatóan megmutatkozott Albert bácsinál.
Megálltam hát egy helyben, nyugodtan, karba font kézzel, s nem mozdultam. Azzal fenyegetett, hogy otthagy, ha nem ülök be. Mondtam, rendben, akkor majd én gyalog megyek haza. – Közben azért abban reménykedtem, hogy mivel csak velem együtt mozgott eddig, hát nem fog itt hagyni, mert az ilyen beteg nem mer messzire menni egyedül. Így is lett. — Lehúzott ablak mögül üvöltve, de — visszatolatott hozzám. Én kinyitottam az ajtóját, letérdeltem az autó mellé, és könyörögtem, adja vissza a vezetés lehet?ségét.
A m?sornak végig megfigyel?je volt egy autónyi család, akik épp akkor parkoltak ott. Albert bácsi tovább üvöltött, de mivel én ismételten csak szépen kértem, s mivel nem mozdultam befelé, így kénytelen-kelletlen, visszaadta a vezetés lehet?ségét. Megköszöntem tisztelettel, majd becsatoltam a biztonsági övét és — mintha semmi nem történt volna — egy perc múlva kedvesen beszélgetve hazavittem. Ez egy életveszélyes nap volt!
Ezután vacsora közben beszélgettünk err?l a napról, miszerint én tiszta ?rült voltam, mert nem voltam hajlandó engedni, hogy ? vezessen. — Humorral elütöttem a dolgot, hogy száz n? közül, kilencvenkilenc már nem lenne vele a vacsoránál. — ? mosolyogva mondta, hogy szerencsére, én itt maradtam.
Egy hónap után hatott igazán jól az új gyógyszerkombináció, amikor már megsz?ntek a nappali dühkitörések, gyakori agresszív rohamok. Ezután a nappalokban csak arra kellett ügyelnem, hogy a reggeli gyógyszerezés után, még egy óra id?t kapjak otthonmaradásra, és még arra kellett vigyáznom, hogy — sem az üzleti vásárlások során, sem más esetben — ne akarjak mást, mint amit ? kitalált. Így aztán megszoktam, hogy a délutáni pihenése idején vásároltam az olcsóbb gyümölcsöt, húsokat, vagy a különböz? akciókban „egyet fizet, kett?t kap”, vagy limitált leértékelt árukat: így elkerültem a konfliktus nagy részét.
Nagyon jó volt hozzám, mert bármilyen zöldséget, gyümölcsöt kértem t?le az üzletben, hogy megenném, minden esetben megengedte, hogy vegyek magamnak. Természetesen, azért az is hozzá tartozott, hogy úgy gazdálkodtam, úgy vigyáztam a pénzére vásárlásaink során, mintha itthon, a saját sz?k viszonyaim között tenném. — Az ellen?rzésben pedig ? nagyon jó volt. Semmi nem kerülte el a figyelmét, odafigyelt a legapróbb dologra is. — Jó ember volt, csak id?s, öntörvény?, makacs, aki a hosszú, magányos évek alatt súlyos depresszióig jutott, és súlyos pánikbeteg lett.
Nem szabad magányosan élni öregségben sem. Az Édesanyám, a halála pillanatáig is szeretetet adó, másokra odafigyel?, jól gondolkodó ember maradt — de mi általában, sokan voltunk körülötte.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Nagyné Inci
