Pápay Aranka : Lejárt szolgálat

Fotó: Tumpeck György Bogáncsok

 

 

                                   

                                          A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült, előadó Bakonyi Orsolya

 

 

Nyikordult a kertajtó, amikor Teréz a megrakott vékát csípőjére szorítva visszafordult, hogy behúzza maga után. Megállt egy percre, tekintete végigpásztázott a gondozott ágyásokon. Az idén gyönyörű volt a zöldborsó, de amit nem szedett le időben, az leszáradt. Az uborkát meg nem kellett volna öntözni, azt mondják, azért lett keserű.

     — Annyi baj legyen, vettem a piacon, ők is megtehetik majd — vonta meg vállát, elindult a ház mögül, fel a veranda lépcsőin. Innét már kilátott a kapu felé, ki a néptelen utcára. — Korai még az idő — nyugtázta a csendet és belépett a konyhába. Letette a friss zöldségekkel teli kosarat, aztán átment a lakásba. Még egyszer átnézte a pénzes kazetta tartalmát, a pontos elszámolást, aztán gondosan elfordította a míves zár kulcsocskáját.

     Előbb a hálószobát rakta rendbe, tisztát húzott párnákra, paplanokra a legszebb damasztból. Amit egy hete lehúzott, az már frissen, bevasalva, rendre a szekrényben lapult. Begyakorolt mozdulatokkal még egyszer letörölgette a port a nappaliban is, aztán tiszta kötényt kötött és hozzáfogott a ragyogó konyhában elkészíteni az utolsó ünnepi vacsorát.  

~~

Fiatal özvegyasszony volt, szinte gyerek, amikor anyja este csak sóhajtott egyet és lefordult a székről. – Szélütés – mondta a szomszédasszony. — Enyhe agyvérzés — közölte a doktor.

Betegágyánál megjelent a tekintetes jegyzőné, és kedvesen megsimogatta bejárónőjének gyöngyöző homlokát.

     — A lányom… a lányomat… — akadozott a mama szava, de ők már félig kimondva is értették egymást.

     — Úgy lesz, kedvesem, maga csak gyógyuljon meg. Teréz lesz, ki más is lehetne.

     Meg nem gyógyult, de felépült annyira, hogy együtt jártak Vilma asszonyhoz a háztartást tovább vezetni. Azaz mama ült a kissámlin és dirigálta, irányította, tanította utódját, mindaddig, amíg egy újabb szélhűdés örökre le nem zárta a szemét. Vilma asszony tisztességgel eltemettette, aztán leült a konyhában, maga mellé vonva a lányt.

     — Mondd, gyermekem, van valakid?

     — Senkim se maradt ezen a világon — rejtette arcát kötényébe az elárvult fiatal nő.

     — Senki? — nyúlt simogatóan álla alá Vilma és kutatott a tekintetében.

     — Senki — vallotta őszintén Teréz.

     — Amíg nem lehetett magára hagyni őt, nem akartam szólni, de itt az ideje, hogy olyan házvezetőm legyen, aki mindig mellettem tud lenni. Gyermeket várok, ez még nem ok, ám én nem vagyok egészséges, kíméletre szorulok. Vállalod-e, hogy ide is költözz hozzánk?

     Ennek negyvenedik esztendeje pereg már… A gyermek felnőtt, tanult, orvos lett belőle, míg anyja a szülőágyból sohasem kelt fel. Teréz a háznak mindenese, Vilmának ápolója, a fiúnak dajkája, pótanyja, a családnak nélkülözhetetlen tagja lett. A jegyző úr hamar vette a kalapját, fiatal és szép lányt vett feleségül, de elhagyott családjának biztosította a szűkös, de élhető ellátást, fiúk, Gábor taníttatását. Vilma szigorúan bánt minden fillérrel, finom berakásokkal díszített dobozkában őrizte a költőpénzt és az elszámolásokat. 

     A fiatal orvos azonnal hazatért, rendelője hamar jól jövedelmezővé vált, imádattal csüngött okos, művelt anyján, kényeztette, minden kényelemmel elhalmozta, és el se tudta képzelni az életet a mindenütt jelen lévő Teréz nélkül, aki fürdette, öltöztette asszonyát, neki pedig dajkája, vidám játékainak társa, később csínytevéseinek elsimító cinkosa, felnőtt kimaradásainak takargatója volt. Vilma tíz évig élvezte ezt a boldogságot. Kis díszdoboza ékszernek is beillő kulcsát ekkor adta át a megbízható Teréznek. Fia vitte ölében az ablak elé helyezett karosszékébe reggel és este a fürdőből a vetett ágyba. Nősülésről szó sem esett soha, Gábor, a társasági hölgykoszorú imádott széptevője megrögzött agglegénnyé vált.

     Aztán egy reggel arra lépett be Teréz Vilma szobájába, hogy a fiú ott térdel a lecsüngő, jéghideg kézre borulva.

     A következő évek alatt semmi sem változott, ahogy a rendelőben elfogytak a betegek, az orvos beült megszokott helyére a konyhában, és élvezettel eltűntette az elé tálalt kedvenc ételeit. Közben hallgatta a zsörtölődést, hogy nősülne meg inkább, minthogy ennyi pletykára ad alkalmat, vagy miért a kopottabb zakójában akar már megint elmenni a doktor úr…  

     — Hallgass már, Teréz néni, mintha én meg nem hiába kérnélek, hogy dobd ki azt a régi komódot, és hányszor szóltam rád, hogy ne etess ezekkel a komplett ebédekkel, főzz diétásan. Mikor hallgattunk mi egymásra? Azt is hiába kérem, hogy neked én a Gábor maradtam és nem lettem doktor úr! Különben is, mi lenne itt mindennel nélküled…– nevetett és jóízűen megette a bőséges estebédet.

     Az orvos és háza létébe úgy épült be az idősödő mindenes, mint ahogy az ő élete is ezzel a komolyan vett tevékenységgel teljesedett ki. Mintha ez saját otthona, családja volna… Még hogy kidobni a komódot! Hallotta ő, hogy hányan adtak ki nehéz ezreseket ennél ócskább bútorokra… Az ósdi tapétát azonban sürgősen ki kell cserélni, megjavíttatni a kéményt még a fűtés előtt… — duruzsolt naponta a „doktor úr” fülébe, mert az ő szemében bizony ezt a rangját kivívta az egykor dajkált fiú. Kilincsektől a fiókok mélyéig ragyogott minden, asszonyától tanult finom ízléssel csinosította az antik bútorokkal, ezüstökkel gazdag lakást, ápolta a kertet, sütötte, főzte a finomságokat.

     Eljött azonban a nap, amikor az elterebélyesedett és mindig fáradt Marika bejelentette, hogy nyugdíjba vonul, keressen más asszisztensnőt a doktor.

Krisztina megjelenése pillanatában látta Teréz, itt valami más kezdődik. Első hónapban új berendezést rendelt Gábor a rendelőbe.

     — Az ebédlőt is kicseréljük ezután? — incselkedett még huncutul.

     — Még csak az kéne! — húzta fel szemöldökét a ház ura. — Képzeld, még neked lesz igazad. Krisztina el van ragadtatva az antik bútorainktól.

     Teréz nem értette, miért nyom akkora súllyal a latban egy új asszisztens szava, de tette a dolgát, ha lehet még jobban igyekezve, mert kicsit előbb elfáradt, mint régen, de ezt be nem vallotta, mert a külső szemlélő ebből még semmit sem vett észre, csak ő osztotta be gazdaságosabban az idejét. Megfordult fejében a gondolat, hogy a kerti munkára és nagyobb bevásárlásra alkalmazhatnának valakit, de újabban alkalma sem nagyon volt Gáborral bármit megbeszélni.  

     A boltban, míg a fűszereket válogatta, megütötte fülét két asszony sutyorgása:

     — Az a számító nőszemély se sokáig dolgozik, nem nyugszik, míg meg nem szerzi a doktor nevét, főleg a dr miatt.

     — Miért gondolod? Nagyon ügyes a rendelőben, sokkal egyszerűbben eligazított, kapásból tudta a gyógyszereimet, nem úgy, mint Marika annak idején, igaz egyáltalán nem olyan kedves…

     — Na, csak figyelj. Engem úgy elküldött a náthámmal, szinte elszégyelltem magam.

     Akkor hazáig ezen töprengett Teréz, de elhessegette a rossz érzést. — Miért is ne vehetné feleségül ezt a lányt? Kicsit nyers, de fiatal még, majd benő a feje – gondolta.

     Pár nap múlva bekopogtatott a rendelőbe, amikor a váróban senkit nem talált. Bentről nem kapott engedélyt, hát letette a kávéval és egyebekkel megrakott tálcát az ajtóhoz közeli asztalkára és már az előszobáig ért, amikor a rendelőből Gábor lépett ki.

     — Azt hittük, ma is elfelejtetted a frissítőnket.

     — Mikor felejtettem el? — nézett vissza csodálkozva.

     — Á, csak azért mondom, mert előfordult már.

     Teréz töprengett, de eszébe jutott, hogy egyszer a kertből sietett fel és még kezét mosta a fürdőben, amikor megcsapta orrát a kávéillat. Krisztina csörömpölt az ő konyhájában, csapkodta a szekrényajtókat, nem találta a csészéket. Akkor rászólt, hogy időben vitte volna a kávét, de a lány nyersen odavágta, hogy most érnek rá, később el kell menniük valahová. Ezt reggel már közölték, csak ő biztosan elfelejtette.

Nem vitatkozott, pedig tudta, neki erről nem szóltak… Arról sem, hogy a rendelőbe takarítónőt vettek fel, oda, ahol eddig ő tartott patyolat tisztaságot. Könnyítettek a dolgán, de miért nem avatták be?

Az esküvőről Gábor úgy értesítette, mintha valami kellemetlen közlendője volna, de biztosította Terézt, hogy az ő helyzetén ez semmit nem fog változtatni.

     — Én csak örülök, végre rászánta magát a doktor úr… — válaszolta, de megszeppent, hogy ez mégis… talán másképp is alakulhat.

     Alakult is. Apró kifogásokkal kezdődött, aztán a nappali bútorainak elhelyezkedésétől a konyhapénz beosztásáig minden hibásnak ítéltetett, és azt Gábor közölte kezdetben kínosan feszengve, végül türelmetlenül. A nagy eseményről Teréz előtt hallgattak, nem vonták be a tervezgetésbe.

     — Szóljon időben doktor úr, mit szerezzek be az esküvő előtt… — próbálta szépíteni a kétes helyzetet a bátortalanul előállt kérdésfélével, a fiatalok egy délutáni pihenőjét kihasználva.

     — Az csak ránk tartozik — vetette oda nyersen az ifjú ara, Gábor pedig újságjába temetkezett.

Krisztina ettől kezdve nem szólt hozzá, a konyhába többé be se lépett, de a doktor gyakran teríttetett neki is az ebédhez, és Teréz némán szolgálta ki őket, majd távozott az ebédlőből. A felcsattanó hang azonban elérte a fülét: — Meddig kell még kerülgetnem a múltadból itt maradt kacatokat?

~~

Elkészült az ünnepi ebéd. Elmosogatott, tiszta ruhát vett fel.

     Az ebédlőben terített két személyre, az alkalmi porcelánnal és ezüsttel, damaszt asztalkendőket szalvétagyűrűbe húzva, gyertyatartóban új gyertyaszállal, karcsú vázában egy fehér rózsával.

     Az egyik teríték mellé letette az ékszernek is beillő kis kazettakulcsot. Mielőtt visszament a konyhába, a faliórára pillantott „időben vagyok” – nyugtázta, és felhúzta a félig lejárt súlyokat, majd az ajtóból még szemrevételezte, mindent rendben hagyott-e. Visszalépett egy képhez, megigazította… biztosan törölgetéskor mozdult el… Csendben húzta be maga mögött az ajtót.

     A konyhaasztalra kikészítette az üres tálakat, felszeletelte a húst, ellenőrizte a tűzhelyen letakart ételeket, a hűtőbe tett salátát, italt és tortát; aztán vontatott léptekkel indult… megállt egy percre a nappali ajtajában… az egy héttel ezelőtt ott elhangzottakat idézte fel. Doboltak fülében Gábor szavai, keményen, egyértelműen.

     — Mi most elutazunk, Teréz. Megesküszünk, csak egy hét múlva jövünk vissza. Arra kérlek, mire haza érkezünk, tiszta legyen a ház…

     Bólintott. Felemelte két bőröndjét és súlyos léptekkel elhagyta negyven éve színterét. A kaput is bezárta, kulcscsomóját bedobta a levélszekrénybe.

   

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.12.22. @ 10:38 :: Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/