Józsi kikukucskált a paplan alól.
„Milyen nap is van ma?” — pislogott. — „Az ám, péntek. Tízre jön, hozza a hétvégi ’bevásárlást’ Kati”. — Felnézett a faliórára. — „Gyerünk Józsi, fel kell kelned, mert így hét végén kiszámíthatatlan a gondozónő érkezése. Ja… Ilyenkor mindenkinek többet kell vásárolnia, csak lepakol, és máris rohan a többiekhez, van „etetése” is… Mire Etelka nénihez kerekezik… ő már az ebédjéhez se nyúlna, nem enne, ha bele nem diktálnák… és igyekszik dél közelében még oda is érni.”
Kicsit belesajdult a fájdalom a térdébe, ahogy elhúzta a sötétítőt, beengedve a sápadt világosságot.
„Mi is ez a friss illat? Ja, öblítőszer, a tiszta függöny” — simította meg. Az üvegre jégcsipkéket rajzolt a még hó nélküli tél. — „Párásnak ígérkezik ez a nap is, amolyan nyirkos, hideg, nemszeretem idő, elég barátságtalanul indul. Csak meg ne fázzon ez a lány, a szatyrokkal teleaggatott kerékpárját tekerve végig a városon” — tűnődött, és 5-ös fokozatra kapcsolta a konvektort.
„Milyen figyelmes ez a Kati! Amikor az ünnep közeledett, ő figyelt fel rá, amikor ablakot pucolva a létrán állt, hogy meg kell mosni a csillárt is, szebben világítson karácsonykor. Abban a szűk órában a képeket is kérés nélkül áttörölgette, legyenek fényesebbek… biztosan emlékezett, hogy egyszer megjegyeztem, szeretem, ha a karácsonyi fényeket minden bútor visszatükrözi. Mint régen… Meg is jegyezte, ritka igény ez férfinépnél, kivált, ha már idősebb is” — bólintott a keretből ránéző kedves arc felé. — „Így szeretted, ugye asszonykám? Szeretnéd te is ezt a Katit. És milyen fontos, hogy úgy megbízhatok benne! Efelől nyugodt lehetsz! Pedig a gondozottakkal nem szerencsés dolog túlságosan összeszokni… végtelenül vékonyka az a szál, ami hozzánk köti őket. Olyan rosszul fizetik ezt az áldozatos munkát, szégyen, gyalázat… hogyha az első, ennél jobban jövedelmező állás kínálkozik, azonnal elmennek oda a „lányok”. Volt már erre példa bőven…”— morgott magában az öreg, félhangosan, aztán amíg borotválkozott, gondolatai a tegnap estére terelődtek, amikor hosszan beszélgetett telefonon egy régi barátjával.
„Ő még nálamnál is magányosabb talán… reggel bekapcsolja a tévét, azt bámulja egész nap, közben szundikál, mondta, csak arra riad fel, hogy a reklám jóval nagyobb hangerővel robban be… A telefonnak legalább a percdíját el kellene törölni hatvan év felett. Sok ismerőssel, rokonnal már csak telefonon beszélgetünk, mindegyikhez fűz valami közös emlék, jó azokat néha feleleveníteni, ami nélkül élni se volna érdemes, csak hát a nyugdíjat be kell osztani… Az én telefonom gyakran cseng, az enyémek tudják, hogy spórolnom kell.”
Józsinak sok rokona van, barátja is maradt még, sokat levelez. Amíg élete párja élt, addig mindkettőjüket ide kötötte a munka. Amikor az asszony súlyos betegség után végleg megpihent, itt hagyta őt, akkor úgy gondolta, ebben a városban kiépítették már a kapcsolatokat, amikkel egyedül is tovább lehet élni.
„Milyen okos voltam, hogy az ápolás idején megismert házi gondozást azután sem mondtam le, hiszen már idősnek számítok, kérhettem segítséget.”
Tovább fűzte egyik csapongó gondolatát a másikba, megmagyarázta magának, amit nincs kinek.
„Szépen kitakarítanak minden héten, aztán ott segítenek, ahol kell. Ez nekem elég. Nyugodt lehetsz mama… Jóbarát az orvos, ha megbetegednék, ő kéznél van. Persze, régen ezt nem is gondoltam meg komolyan. Az ember nem betegségekről meditál, amikor nincs baja. De jött ám az a tél, a síkos lépcsőn egy rosszul kiszámított lépés…— felszisszenve nyomkodta meg a térdét.
„Hogyan is eshettem olyan szerencsétlenül? Nyílt törés… nem hittem volna, hogy a kórház után fél évig lakáshoz kötve élek itthon, egyedül. Ha oda költözöm gipszesen a húgomhoz, náluk is egyedül töltöttem volna a nappalokat… Jobb nekem a kis otthonomban, meg mindenkinek így. Itt minden zug a kedvemre van berendezve, itthon senkit nem terhelek.”
Elmosolyodott.
„Mondta is Kati: — Milyen ügyesen megold mindent, Józsi bácsi! A gondozónőkkel magát állítjuk példának a sok életkedvet vesztett öreg elé. — Soha nem is tudok tétlen nyugdíjas lenni. — Folyton verem ezt az öreg Erika írógépet… Hát persze! — Olvastuk ám megint a cikkét az újságban. — Küldözgetek is nekik. Ha egy ideig nem kapják az újabb kis írásomat, már reklamálják… Egy öregotthonban is zavarnám a többieket a gépeléssel… Márpedig ezt ki nem hagynám az életemből, senki más kényelméért… hogyisne! Így legalább elhitetem magammal, hogy hasznosnak a csendes napjaim” — hunyorított, még bólogatott is hozzá. — „A csend, az mindig velem van… meg a muzsika!” — Tekintete szeretettel simított végig a régi kis Philips magnón, amiből az áradó dallamok segítették csapongó gondolatait és tették barátságossá a magányát. A polcon sorakozó kazetták fölött végigsiklott a keze, épphogy érintve azokat.
„A zene jó társ, semmit sem kér cserébe… csak ne tűnne annyira üresnek a lakás, amikor rövid kis sétámból hazaérek” — nézett fel ismét a képre. — „Milyen jó volna azért, ha várnál rám, mint régen… ha valakit átölelhetnék, érezhetném közelségét…” — legyintett. — „Na, ne álmodozz, Józsi! Mostanában, ha ismerőseidnek gondja akadt a hatóságokkal, intézményekkel, akkor kihez kopogtattak be? Hozzád” — bólogatott. — „Az esetek többségében megtaláljuk a fórumot, ahová segítségért lehet folyamodni… Az eredmény olyan, amilyen. Legalább megpróbáltuk” — vont vállat. — „Ebben a lélektelen világban mégis ért valamit, hogy néha visszajöttek, örömmel újságolni a sikert.”
Feltette a kotyogót:
„Kati szereti a kávét, senkinek nem kell azt tudni, ha itt elfogadja.”
Míg a kávé lefőtt, tovább kalandozott az emlékei közt.
„Hanem azzal a nyílt levelemmel jól magamra zúdítottam valami bolond nő haragját” — fintorgott. — „Háromszor is felhívott… micsoda mocskos szavakkal küldött… hova is? ’ahonnét ebbe a városba ette a fene, mint azt a gyüttment polgármestert is’. Ilyen ostoba eset is van…” — megállt, mintha megakadt volna gondolatai fonalának gombolyításában. — „Pedig megérdemelte az elismerésemet, ritkán marad negyedik választási ciklusban is székében a városvezető. Ez sem kis teljesítmény… és közvetlen segítséget adott egy rászoruló ismerősömnek. Illett megköszönni.” — állt meg a szoba közepén. — „Hmm. Akkor nehezen emésztettem meg, hogy azokat a szörnyűségeket kellett hallgatnom. Először hogy megdöbbentem!” — ingatta a fajét. — „Persze, azt hittem, valaki megdícsér… Másodszor már dühösen letettem volna a kagylót, de az a… nő… addig ismételte a hívást, amíg ki nem önthette a mérgét. Jól tettem, hogy mégis végighallgattam. Jól bizony!” — indult meg az íróasztal felé. — „Utána rögtön az írógéphez küldött néhány méltatlankodó gondolat” — emlékezett huncutul kuncogva akkori felháborodásán. — „A végén még meg is sajnáltam a szerencsétlent, hiszen biztos lehettem abban, hogy valami nagy igazságtalanság, vagy csak vélt bántás érhette, amit senki nem orvosolt… Vagy egyszerűen csak tétlenül telnek napjai, és nincs kivel veszekednie? Hogyan is írtam? — keresgélt papírjai között:
A SENKI
A földi halandó hajlamos azt hinni, hogy a „senki”, csak egy fogalom és „nemlétezőt” jelent. Micsoda tévedés!
Létezik az a fajta lény, aki nem rendelkezik puskával, nincsen engedélye, de még tehetsége sincsen az igazi vadászathoz, ezért hát csapdákat rejt el az erdőben, amibe belesétál a védtelen, sőt még a legnemesebb, a védett vad is. Ennek a „lénynek” semmi szüksége sincs az elejtett jószágra, de elégedetten dörzsöli a tenyerét; lám, ő milyen ügyes volt…
Mitől lesz ilyen egy valaha volt ember? Miféle sebet kapott, ami elmérgesedett, végül felfalta, és semmivé vált benne minden, ami emberi.
Ő az, aki nem húzza ki a parlagfüvet, mert az a kapujától egy méterre nőtt. Különben is: milyen jókat tüsszög attól a szomszéd.
Ő az, aki megfenyegeti a tanárt, ha a gyenge képességű gyereke megbukik az iskolában, és ha ő maga kifuttatja a tejet, belerúg a macskába. Aztán megnézi a TV—ben, első számú csinált sztárjait. Mielőtt aludni megy, még kiviszi a szemetet, amibe belehányta minden emészthetetlen baját, és lopva beönti valaki másnak az előszobájába.
A szemét azonban árulkodó. Jeleket rejt, amiből ki lehetne indulni.
De miért is? Kinyomozni öt? Kit is?
Ha leteszem a telefonkagylót, amiből a gyűlölet fröcsögött, akkor az a hang — aminek se neve, se arca nem volt — az már meg is szűnt lenni. Bármilyen igyekezettel akar ártani, csak egy kikapcsolt hang marad, aki egy haszontalan, névtelen senkivé avatta magát.
Kitakarítok, kiszellőztetem az idegen szemét szagát, és az a kellemetlen, „rikács” is csupán egy bántó, rossz emlék marad, egy — „senkiről”.
2004. május.
Kezét leengedte a papírlappal. A kotyogó rég befejezte a szörtyögést is, a csendre lett figyelmes, gyorsan odacsoszogott és levette a gázról.
„Na, az nem hiányzik, hogy kifuss, vagy leégjen a gumid” — zsörtölődött vele, mintha az tehetne róla, hogy ottfelejtette.
„Milyen sok ember őrizgethet sérelmeket, attól megkeseredik és ilyen háborgóvá lesz! Miért nem tudunk rajtuk segíteni? …” — tért vissza a gondolataihoz. — „Vagy csak egyszerűen meg kéne fojtani az ilyent?… Á, dehogy! A velejéig gonosz ember ritka. Csakhogy azokat már úgyse lehet kigyógyítani. Időben, akár gyerekkorban biztosan másképp kellett volna figyelni azokra is… Milyen szerencse, hogy ezt a megírt eszmefuttatást, névtelen levelekről és zaklató telefonálókról, nem küldtem el sehová. Az csak egy füstölgés maradt a sok között.”
Megszólalt a csengő, elvágta az egyoldalú dialógot. Kati érkezett tömött szatyrokkal, kékre fagyott orral, de vidám nevetéssel.
— Csókolom, Józsi bácsi! Jól van? Megírta a leveleket? A képeslapokat is? Elviszem, el ne felejtsük! Megvettem a szaloncukrot is, meg a kicsi gyertyákat és kaptam libamájas pástétomot, nagyon finom, abból tessék enni ma reggelire. — Miközben kipakolt, gyümölcs a speizba, kenyér a tárolóba, felvágott a hűtőbe… Megkérdezte:
— Nincs egy ügyvéd jóismerőse?
— De van. Csak nem pereli valaki, Katikám?
— Dehogy perel, az kéne még! Én akarom megkapni a csavargó férjemtől járó gyerektartást.
Mire elszámoltak, már a cím is a noteszba került.
— Finom a kávé. Ezt se csak szívvel főzte, Józsi bácsi! Vendégek most sem jönnek? — kérdezte Kati, a mikróból kivett szokásos kávéjában a cukrot és completát kavargatva, amíg az illatozó frissítő selymes színűvé nem vált.
— Majd karácsonyra — mosolygott csendesen Józsi.
— Mennyi időre?
— Pár órára, Katikám, mint Mindenszentekkor is.
— Jó, akkor jövök kedden, kitakarítunk, aztán a két ünnep között helyettes vásárol, én egy kis szabadságot veszek ki, anyuhoz megyünk a kislányommal az ünnepekre… Ne jöjjön, kitalálok, vigyázzon a szellőztetéssel, nagyon hideg van kint.
— Mondja meg Etelkának, hogy egyen rendesen, mert egyszer meggyógyul a lábam, és akkor megyek udvarolni — üzente a vicces, kedves fenyegetést.
Metsző hideg áramlott be, míg Kati a sok csomaggal kikecmergett a lakásból. Rohant, hogy még két gondozottnak elvigye a bevásárlást, és időben megebédeltethesse Etelkát. Könyörtelenül csukódott be utána a bejárati ajtó. Józsi sóhajtott egy nagyot. Hirtelen, mintha a beáramló jeges levegő hozta volna magával az elviselhetetlen érzést, hogy újra nincsen mellette emberi lény.
Hamarjában elkészítette a reggelijét: — „Tényleg finom ez a kenőmájas…” — A tegnap esti telefonbeszélgetésre kanyarodtak vissza csavargó gondolatai. Elmosolyodott és ennek a régi barátnak még régibb történetén mélázott el.
„Mondtam neki egyszer, még sohasem ettem libamájat… — Én már ettem.” — válaszolt akkor ő. — Hol? — kérdeztem. — Elméletben. — Nem értettem… Megmagyarázta. — Különleges élményről kellett írni egy iskolai dolgozatot. Hát én a libamájevésemről írtam.— Hát mégis ettél? — Igen, abban a dolgozatban…”
Mosolygott tovább, míg rendet rakott az asztalon, kitisztította a kávéfőzőt is, és komótosan átballagott a szobába. Kikeresett egy jól összeválogatott zenekazettát, elindította a régi magnót, leült egy kicsit pihenni. Behunyta a szemét. Elképzelte, hogy a másik fotelban is ül valaki… akinek éppúgy szól az áradó zene… zsongítóan körülfonja kettőjüket. Milyen jó!
Már-már a kezét is nyújtotta felé…
Felpattant a szeme. A másik fotelban nem ült senki.
Felállt, lassan hűséges írógépéhez bicegett, megírni, hogy mi is lehet mégis az élet értelme, ha az ember már a gondolatai szárnyán is csak egyedül utazhatja be a múltat, jelent és az álomvilágot…
Legutóbbi módosítás: 2012.12.12. @ 11:31 :: Pápay Aranka
