Wang Fu, furcsa vagy te olykor; mint egy európai,
kit két fiával együtt gyötört halálra két tengeri kígyó –
csak te másként vonaglasz, bár nemes egyszer?ség
és csöndes nagyság rajtad nem látszik. Látszikot én sem
ismerek – valóban, én csupán emberi vagyok, akinek
mardosó kígyói belülr?l fakadnak, és már annak is örül,
ha kívülre kerülve lehet velük megküzdeni. Olykor üvöltök,
és nem igénylem a közönséget hozzá – tudom, van ezzel
más is így. Máskor csöndesen viselem – remélem, így lesz
majd egykoron, ildomosan a végs? kígyókkal, s nem látod.
Jól elvagyok a paradoxonokkal. Elismerem, elmém csapdába
került, így szabadulok, míg újabbat találok, hogy beleessem.
A magasságos számára nincsen paradoxon – fölöttük jár, nem érintik,
hiába kérjük együttérzését, mosolyog az örökkévaló der?vel, mert
nincsen benne szeretet. Ha van, az egészet szereti, amit minden egyes
a maga kudarcaként fog fel, mert egészként érezni képtelen; mint
azt is, hogy az Örök Id? részese, amely el?tt bármi egy idej?
és lényegtelen. Nem fontos, hogyan is vagyok a paradoxonokkal.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.21. @ 19:41 :: Petz György