Az ajtó megnyikordult, ahogy a reszkető öreg kéz belekapaszkodott a kilincsbe. Bőre pergamenjén átlüktettek a kék erek, közöttük a ráncok egy pillanatra kifeszültek.
Hajnal volt. A verebek zsibvásári hangulatban köszöntötték a kelő napot, s a bokrok alatt rigók kutatták a hajnali harmatban ázó füveket. Az eresz alatti sárfészkén egy füstifecske csicsergett, s halk éneke lágyan a kert palántái közé simult.
A zár nyelve kattanva záródott, s a kéz ujjai egy avítt fésű nyelére kulcsolódtak. A szarufogak hiányosak és csorbák voltak, s csonkjaik sokszor akadtak el a hajban.
Most is. A fésű ritka fogai át- és átszaladtak a fehér haj fáradt hullámain, s ahogy a törött csonkok bele-beleakadtak az ősz szálakba, az öreg haj engedett. Mint ősszel a pókfonál, ökörnyál módjára szálltak a kitépett fakó szálak. Rátekeredtek a virágzó paradicsomra, de amelyikbe belekapaszkodott a hajnali szellő, az kilibbent a csendes utcára.
Nagymama megtörölte a szemüvegét, s hunyorogva a kertkapura pillantott. Tegnap nem nézte meg, hogy érkezett-e posta. Nem mintha levelet várt volna valakitől, de néha színes prospektusokat és reklámújságokat dobott be a postás, amelyeket olyan jó átlapozni.
Volt azokban minden. Bicikli és tengerparti nyaralás, ínycsiklandozó módon felszeletelt szalámi olajbogyóval, fürdősó és naptej.
— Mennyi felesleges dolog! — gondolta, de azért szívesen nézegette a tarka-barka oldalakat.
Botjára támaszkodott, és odatipegett a postaládához. A rigli zörrenve engedett, ahogy kinyitotta a hámló festékű kis ajtót.
— Tegnap nem érkezett semmi — nézte az üres dobozt, aztán hunyorogva közelebb hajolt.
— Mi lehet ez?
A láda alján valami szemétcsomó hevert. Moha és fűszálak, apró tollak. Mint tegnapelőtt!
— Utcakölykök! — dohogta, aztán a földre söpörte mindet.
Mire beért a konyhába elfeledte az egészet, s csak másnap reggel jutott eszébe, amikor biciklijén elkarikázott a ház előtt a postás, s ő odabotorkált a kerítéshez.
A postaláda most is üres volt. Legalábbis a postás szempontjából. Se levél, se újság… de a láda alján ismét ott volt egy kis kupac szemét.
— Már megint bedobáltak valamit a gyerekek? — felcsippentette a kis csomót, s bosszankodva a földre akarta szórni, amikor egy madár szállt mellé a kerítésre. Egy széncinege. Fényes gombszemei barátságosan pislogtak, csőrében egy fűszál libegett.
— Jó reggelt kismadár! Fészket készítesz? — kérdezte gondolatban, s keze megállt a levegőben. — Lám milyen vízeszű vénasszony vagyok! — mondta ezúttal már hangosan, s fakó arcán pirosan hullámzott végig az izgalom, hogy kitalálta-e a madár gondolatait.
Visszaigazgatta a postaláda aljára a fűcsomót, bezárta az ajtaját, és visszacsoszogott a teraszra. Botjába kapaszkodva leereszkedett a hokedlire, s a délelőttöt már csak szelíd szemlélődéssel töltötte.
A cinege — vagy tán cinegék? Hiszen olyan egyformák ezek! — egész nap a láda környékén sürgött. Valamit mindig hozott. Nem tudta, hogy mit, így estefelé óvatosan bekukkantott az ajtón. Fű, moha, néhány apró tollpihe, s köztük valamilyen fehér szálak.
— Lószőr? — kérdezte magától, de aztán elgondolkodott, hogy az autók világában honnan is tudna egy cinege abból egy fészekre valót összeszedni. A válaszra csak másnap reggel, fésülködés után jött rá.
A goromba fésű újfent sok hajszálat tépett ki, s nagymama remegő kézzel igazgatta az ősz szálakat a postaláda alján. Mert természetesen megint megnézte, hogy mire jutottak a madarak. S megnézte őket délelőtt, s délután is. Aztán másnap reggel is.
Ekkor viszont baj történt. A dobozban négyrét hajtva, színes újságok hirdették a legújabb akciókat. Nagymama a nyugdíjas szomszédot hívta segítségül, s beszegeltette a postaláda bedobó nyílását, csak egy egészen kis rést hagyva szabadon.
A cinegék jól tűrték a zaklatást, s két nappal később a láda fenekén összerendezett kis fészekben már volt egy tojás. Aztán másnap még egy, s harmadnap még egy.
Néhány nap múlva a láda tulajdonosa már nem is tudta, hogy hol tartanak a madarak, így megszámolta a fészekalját.
— Tíz! — motyogta csak úgy magának, aztán boldog révülettel leült a hokedlire, s csak később komorult el az arca:
— De hol lehet az anyacinege? Még megfáznak a tojások!
S ez az aggodalom minden nap odavitte a fészekhez. A kotló madár persze soha sem várta meg ezeket a látogatásokat, s már az első ajtózörrenésre kisurrant a postaláda nyílásán. Így nagymamában egyre jobban erősödött az aggodalom. Minden alkalommal megszámolta, s betakargatta a tojásokat, majd visszabotorkált a székéhez tovább aggályoskodni.
Pedig mindeközben a tojó nem tétlenkedett, s a tojások élni kezdtek. Héjuk alatt lüktetve rendeződtek a csírák, a szikből erőt merítettek, s napról napra alakulva, lassan cinegévé váltak.
Ami majdnem tragikus akadályba ütközött.
Valamelyik reggel, mint egy szürke villám, egy karvaly vágódott át a kerítés felett.
Egy kis madár felrebbent, s — csak egy sárga villanás látszott — mintha egyenesen a ragadozó karmai közé repült volna. Nem is vitte messzire. Az öreg diófa egyik ágára ült, és tépni kezdte áldozatát. Nagymamának elhidegült a szíve.
— Csak nem valamelyik cinkeszülő? — s a diófa felé botorkált.
— Élne csak drága Lajosom, most biztos kihozná a puskát! — gondolt a rég meghalt társra.
Lajos kerületvezető erdész volt, míg élt, de mára csak egy kedves emlék maradt a múltból, aki szakállasan, pipásan, fegyverrel a vállán járta a területét.
A kis ragadozót nem érdekelte a múlt. Röviden végzett a reggelijével, s szárnyát szétcsapva, átlibbent a szomszéd kertbe. Csak néhány toll maradt utána a fa alatt, a földön. Nagymama odaért, és botjával megpiszkálta a maradványokat.
Piros és barna pihék hevertek a sárgacsíkú, fekete evezőtollak mellett.
— Stiglic volt! — gondolta megkönnyebbülve, de azért gondolatban megrázta az öklét az eltűnt karvaly után.
Nagymama tovább aggódott, a tojó tovább kotlott. S ez így ment hosszú napokon át, amikor egyik reggel valami nyálkás csomó volt a tojások helyén.
— Hát kikeltetek? — pirosodott meg az örömtől a fakó arc, s a reszkető mutatóujj óvatosan beletúrt a csapzott halomba.
— Öt, hat, hét… vajon a többi tojással mi lesz? — majd két nappal később:
— Kilenc! — és homlokát ráncolva, szemrehányóan nézett a bezápult tízedik testvérre. Aztán rosszallóan körbeszemlélt a kertben:
— És az anyátok hol van?
S ezentúl naponta többször is ellenőrizte a kis cinegék fejlődését. Nem gondolt arra, hogy a szülők mit éreznek, amikor megzörren az ajtózár, s nem látta szemükben a rettegést a fiókákért. Segíteni akart mindenáron, mivel meggyőződése szerint ezek a kis oktondi madarak nem képesek egy ekkora fészekaljat felnevelni.
Döntött. Majd ő kézbe veszi a fiókák nevelését.
Először kis konzervdobozban vizet tett a postaláda egyik sarkába. Aztán másnap kis maroknyi mohát a másikba. Ekkor vette észre, hogy a csupasz porontyok minden mozdulatára hatalmasra tátják pállott csőrüket. Tehát már nem szomjasak, nem is fáznak, hanem: — éhesek!
Becsoszogott a kamrába, és körülnézett.
— Mit eszik a cinege?
Gyerekkora jutott eszébe, amikor félberoppantott diót és szalonnabőrkét fűztek madzagra, a téltől gyötört madaraknak. De a szalonnát még korainak tartotta ezeknek az apróságoknak, így diót pucolt, s azt is berakta a fészek mellé.
A fiókák nem ettek, de a nagymama mindenképpen segíteni akart. Apróra vágta a dióbélt, s a legjobban tátogó fiókát kiemelte a társai közül. Tenyerébe ültette, s a diót a hatalmasra tátott csőrbe rázta.
Vannak persze a kákán is csomót keresők, akik szerint egy cinegefióka számára nem ez a legideálisabb táplálék. Ilyen véleményen volt a szomszéd is, aki otthon nem tudott magával mit kezdeni, hát átment a nagymamához unatkozni.
— Kukac kell egy ilyen madárnak! — vélte.
— Áshatnál egy kicsit Pistikém!
Pisti — korát tekintve évtizedek óta István — méla undorral nézett az ásóra, s a földre, amiben valahol ott lapult a madáreleség.
— Inkább elmegyek a horgászboltba azért a kukacért!
Nagymama nem értette ugyan, hogy a sok sárgásfehér bolti nyű közt miért vannak élénkpirosak is, de mint a naptárban a vasárnapot, piros betűs ünnepi falatként kezelte ezt a kérdést. S onnantól kezdve a fiókák a szülői gondoskodást kiegészítve, légylárvát is kaptak. S a túlzó gondoskodás miatt — vagy annak dacára —, szépen növekedésnek is indultak.
A madarak megnőttek, s a postaláda összement. Legalábbis úgy tűnt belülről. A cinegék belakták a dobozt faltól falig. A szülők megszokták az állandó zaklatást, s játszi könnyedséggel nevelték fiaikat.
A csupasz bőr tollasodni kezdett, majd a csőr sárga széle is megkopott. Kezdetben úgy tollászkodtak a fészekben, mint egy csapat tömésre váró fajbaromfi, de aztán napokkal később, mintha csökkent volna a lelkesedésük.
Nem tülekedtek már a lárvákért, s eljött a nap, amikor a nyíló ajtónak hátat fordítottak. Megerősödtek, kitollasodtak, és szemükben valami idegenség homályosodott.
Nagymama körülnézett. A kerítés felé hajló nyírfaágon, két széncinege ült. Csendben figyeltek, de amikor a reszkető kéz a fészek felé nyúlt valami torz kiáltással felrebbentek. A postaláda felé csaptak, majd eltűntek a kerítés mögött.
Nagymama hátrébb lépett. A láda nyitott ajtaján egymás után repültek ki a fiatal madarak. Számolta.
— Három, öt, hat, nyolc… nyolc. Nyolc? Hol van a kilencedik?
Visszacsoszogott a kapuhoz, és belesett a fészekhez. Az utolsó cinege a szétzilált fűszálak mellett, a sarokban pislogott.
— Hát te nem tudsz repülni, kismadár? — kérdezte, s már azon gondolkodott, hogyan lehet megtanítani erre egy cinegét. Segíteni akart. Mint az elmúlt hetekben már olyan sokszor.
Reszkető kezét kinyújtotta, de az utolsó fióka sem várta meg, hogy elérje. Szárnyait szétcsapta, s kirepült a kertbe. Először a ház rücskös falán kapaszkodott meg, aztán átrebbent az ablakpárkányra.
Nagymama szomorkásan mosolyogott, aztán az elrepülő kilencedik cinege után legyintett.
— Te is itt hagytál.
Visszafordult a kapuhoz, és ismét birtokba vette a postaládáját. Kidobta a konzervdobozt, az összegyűrt fűszálakat és a mohatörmeléket. Botjába kapaszkodva hokedlijéhez csoszogott. Óvatosan ráereszkedett, és várakozva az utca felé pillantott.
— Hol lehet már az a postás?
Legutóbbi módosítás: 2012.12.18. @ 11:57 :: Pintér Norbert
