Purzsás Attila : Nagymama

Nyomtatás

Egy békés, csendes szombat délután történt…

      Ebédünket elfogyasztva, a tévé előtt ücsörögtünk családommal. Épp jóleső érzéssel kortyolgattam a kávémat, amikor megszólalt a telefon. Kénytelen–kelletlen feltápászkodtam, ami eléggé nehezemre esett teli bendővel. Rögtön meg is kaptam a zrikálást fiaimtól:

      — Úgy mozogsz, mint egy nyugdíjas!

      Komótosan mentem a telefon felé, ami már vagy tízet csengett. Titokban reménykedtem, hátha abbahagyja, mire odaérek. De, nem hagyta abba, csak csörgött tovább.

      — Igen? — vettem fel a kagylót unott hanggal.

      A vonal másik végéről, valahonnan nagyon messziről jöhetett a hang, mert először alig hallottam.

      — Ferkó? — kérdezte egy idősebb hölgy.

      — Igen, én vagyok! — feleltem.

      — Jaj, Ferkó, de örülök! A nagymama vagyok New Yorkból — dörrent ki a kagylóból.

      — A nagymama New Yorkból? Azt hiszem, itt valami tévedés lesz — válaszoltam.

      — Hát… Nem ismersz meg? Nem emlékszel rám? A nagymama vagyok New Yorkból — mondta ismét, megerősítésképpen.

      Tán azt hihette, nem értettem elsőre, amit mondott. Pedig értettem, sőt, nagyon tisztán hallottam minden szót. De valójában mégsem értettem, mert sajnos nagymamáim már nincsenek az élők sorában, bármennyire fájó is ez a tény.

      — Halló, halló, itt vagy még? — hallatszott a vonal másik végéről.

      — Itt vagyok, de azt hiszem rossz számot tetszett hívni.

      — Dehogy hívtam rossz számot! — csattant fel ellentmondást nem tűrően a nagyi. — Hát már te sem akarsz beszélni velem? Tudom, hogy régen jelentkeztem utoljára, van már vagy két-három éve, de azért nem gondoltam volna, hogy te is elfelejtesz. Anyádat is hívtam, de ő sem volt hajlandó szóba állni velem, még a telefont sem vette fel

      Mindezt egy szuszra hadarta el, közbeszólni sem tudtam, hiába akartam.

      — Én nagyon szívesen beszélgetek önnel, de értse meg, nekem nincs nagymamám New Yorkban — mondtam, mikor végre szóhoz jutottam.

      — Hát hogyne lenne! Akkor ki a fenével beszélsz most? — jött a megdöbbentő válasz.

      Kezdtem feladni. Erre most mit mondjak? Hagyjak rá mindent, és beszélgessek vele, vagy csak egyszerűen tegyem le a telefont? Családom már szurkolt nekem, körbeálltak, és nagy mosolygások közepette bökdöstek:

      — Mondd, hogy te vagy az! Hátha meghív minket New Yorkba!

      — Ugyan már, maradjatok nyugton! — csitítottam őket.

      A vonal másik végén a néni csak nem hagyta abba:

      — Tudod, azt terveztem, hogy idén ellátogatok Budapestre. Van már vagy húsz éve, hogy utoljára ott jártam. Akkor még kis porbafingó voltál.

      Kicsit meglepődtem a „nagyi” szabados stílusán, de gondolkodásnyi időt sem hagyva folytatta tovább:

      — De azt hiszem, mégsem megyek, mert senki nem látna szívesen. Jól mondta annak idején nagyapád (Isten nyugosztalja), hogy ne foglalkozzál ezekkel, mert úgysem kíváncsiak rád! Tényleg igaza volt! De azért jó volt, mikor minden karácsonyra küldtem a csomagot?! Akkor nem tiltakoztatok! Biztos az a baj, hogy tavaly már nem küldtem! De, hát meg sem köszöntétek soha, akkor meg minek küldjek?

      Megadóan, csendben hallgattam szavait. Kezdtem egyre jobban sajnálni. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve azt találtam mondani:

      — Jaj, nagymama, ne haragudjon, de nem ismertem meg a hangját. Olyan rossz a vonal, alig hallom, amit mond. Hát hogyne emlékeznék a drága mamára! Hogy tetszik lenni?

      Vártam a választ, de helyette hosszú, kínos csend következett. Aztán egyszer csak kicsattant a hang a kagylóból:

      — Te tényleg nem az én unokám vagy! Ő soha nem volt ilyen kedves velem! — mondta dörgő hangon, és lecsapta a telefont, mielőtt bármit is mondhattam volna.