Kevés olyan ember létezik ezen az árnyékvilágon, aki megértené azt, hogy miért kell az emberiségnek egymás ellen harcolva élni, és miért nem egymásért küzdve, gyarapodva prosperálni.
Mondjuk — ehhez hozzátéve —, ezt én sem értem, de ez most mindegy, mert az a jó, ha kevés is, de mégis él olyan ember ezen a földön, aki felfogja az egymás elleni harc igazi okát és célját. Mert „mindennek oka, célja s valami haszna van” mondja a költő, s ha ő is azt mondja, akkor az úgy igaz…
Ilyen például Nomis nyomozó, aki annyira értett mindent ezekből az egymás elleni harcokból, hogy az soha nem csodálkozott semmin az égvilágon, mindent természetesnek vett az életben. Ahogy volt, úgy volt jó, ahogy történt, úgy történt, neki az megfelelt. És a történések okait is szinte kapásból felismerte, és abból jókat tudott következtetni, hát pont ezért lett nyomozó — szerintem.
Nem akármilyen nyomozó Nomis felügyelő, hanem egyes szakmai körök szerint kitűnő és sikeres bűnüldöző, míg mások csupán csak szerencsésnek tartották, aki véletlenül rátalált a megoldásra, igaz, hogy egy picit hamarabb, mint mások, és ehhez szerencse is kell — szerintük.
Pedig ez a felfogás, amit Nomis képvisel, olyan egyszerű, mint az egyszeregy. Nem kell hozzá egyéb, csak egy kis szemlélődés a környezetünkben és rögtön rájöhetünk a lényegre, megtanulnánk az agyunkkal is látni, nem csak a szemünkkel, és nem tudnánk csukott szemmel elsétálni a tények mellett.
— Az életben az összefüggések olyanok, mint az útjelző táblák a dzsungelben, vagy egy hegyvidéken, ahol olyan könnyen eltévedne a barangoló kíváncsi turista, mint a rossz nyomozó az árulkodó igazi, és a szándékosan gyártott, hamis nyomok rengetegében. Nézze doktor úr, itt ment be a golyó, ez eddig rendben van, de miért itt jött ki, és nem itt? — mutatott a golyó behatolási helyére és a túloldalon véres folyadékot szivárogtató lyukra.
— Ez tényleg roppant érdekes — mondta meglepetten a doktor, miközben a műszereit rakosgatta ide-oda, majd a táskájában is kotorászva hozzátette —, de különben nekem ehhez semmi közöm, nyomozó úr, hiszen ez a maga dolga. Az én dolgom az, hogy megállapítsam a halál okát, de ehhez az kell, hogy bevigyük a hullát a boncolóba. A halál beálltának időpontja éjfél előtt, vagy éjfél után öt perc, ez olyan világos előttem, mint maga előtt azok a tábla izék.
— Hát a lövés halálos volt, nem? — kérdezte a nyomozó, miközben szórakozottan bámulta a véralvadásos sebet.
— Így első látásra annak tűnik, de ki tudja? — válaszolta a doki, miközben izzadt arcát törülgette egy zsebkendővel — nagy itt a meleg, kibírhatatlan ez a rekkenősség.
— Rekkenősség? Szeptember végén? Hát ez már tényleg valami rendkívüli időjárás. Vagy tévedek? Nem ez a jellemző Körhely vidékére — válaszolta, miközben a földön pirosló tócsát vizsgálgatta kíváncsian. — No, de már itt is van a mentőautó, beszállíthatja a hullát, doktor úr, a közeli város boncolójába. Én még körülnézek itt. Mert azt hiszem, vagy érzem, hogy kell itt lenni még valami magyarázatnak, vagy bizonyítéknak, ezzel a bűnténnyel kapcsolatban.
„Na, végre egyedül” — mormogta maga elé, miután eltűnt a mentő a kanyarban, és a domboktól már többé nem lehetett látni.
Körhely környéke eléggé dimbes-dombos vidék, sok cserjével, bokorral és derékig érő száraz fűvel, szedres indáktól átjárhatatlan bungurral és kevés ösvénnyel, néhol zegzugos vadcsapásokkal.
„Még szerencse, hogy itt ez a kövezett út” — gondolta —, mert itt aztán lenne mit küzdeni, amíg az ember kiverekedné magát ebből a kis vadonból.
— Jó napot, uram — szólalt meg hirtelen valaki a háta mögött. — Szerintem maga így nem fog messzire jutni, gyalogszerrel. Látom, hogy nem idevalósi, gondoltam, megkérdem, nem tartana velem? Pár dollárért beviszem a településre, ha akarja. A lovas-kocsim az ön rendelkezésére bocsátom. Mondjuk, nem olyan kényelmes, mint egy autó, de a gyaloglásnál kényelmesebb és gyorsabb.
A nyomozó meg sem fordulva viszonozta a köszönést, és még mindig elmélázva nézte a tájat. A közelben egy csipkebokor vörösen virított a naplementében, azt nézte, szinte elbűvölve a látványtól.
— Mondja uram, szereti ön a csipkebogyó lekvárt? — kérdezte, miközben lassan megfordult és érdeklődéssel teli tekintettel méregette az idegent.
Idős ember állt előtte, durva parasztviseletben, fekete posztókalappal a fején, és szíjostorát hóna alatt fogva, meghajlott háta még nagyobb hangsúlyt adott görbeségének.
„Sokat dolgozhatott életében” — gondolta magában a nyomozó —, „vagy talán csak hajlongott volna? Ki tudja.” — Már vártam magára — mondta hangosan, igazolványát jobb kezében előretolva — feltennék egy-két kérdést. Kérem, válaszoljon.
— Rám várt? Ez érdekes, hiszen még nem is ismer, sosem találkoztunk, és én aztán azt sem tudom, hogy maga kicsoda, micsoda, és tulajdonképpen mit is akar tőlem. Mi az az ízé, amit felém lobogtat?
— Nomis felügyelő vagyok. Zsarú. Érti? És éppen egy gyilkossági ügyben nyomozok, kérem, kövessen, bemegyünk a rendőrségre.
— De hiszen itt a lovas-fogatom, szálljon fel.
— Á dehogy, nekem itt az autóm, nem messze egy vackorfa alatt, maga csak induljon előre, én meg követni fogom.
— De hát én azt sem tudom, hogy milyen ügyben. Miért… mi történt? Mondjon már valamit.
— Majd a rendőrségen, kérem, ne ellenkezzen, mert akkor megbilincselem, és a lova meg itt marad szekerestől.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.13. @ 18:18 :: Székelyvajai János
