…eszembe jutottál, de most csak tétova képzelet vagy a vers helyett, hisz üres, eldobott szavakból nem születik se rím, se ritmus, csak monoton, csendből kizajongó monológ. Életed csapdájába süllyedt minden álmom, majd riadtan megrekedt ég és föld között. Mint valami szárnyatlan, árva madár, ki nem tudja merre a szelíd menny, és merre az őrjöngő pokol…
Még mindig kereslek, de a hideg télben eltűnnek az utak, a hó betemeti a lábnyomokat. Nem lennék jó hajtó, inkább maradok nyüszítő vad, kinek szíve mindig más kezében dobog… Nem tudom meddig hazudhatok önmagamnak, hogy hiányod nem fáj, hogy nem félem az estéket, a sötétet, hogy nélküled is megy minden mi elkezdődött, és az is, ami még meg sem született.
De egyszer újra írom hűvös arcod. Szemedbe a hajnalt festem meg, szelíden verdeső madarakat. Kezeid lombos fák lesznek, hajad szél fésülte tavaszi rét. Köréd zuhog majd a kékcsend, hogy betöltse a fáradt nélküled-estéket… Öled talán lehetne védelmező fészek, két tenyered néma völgy, vagy egy zug, ahol a világnyi hegyek összeérnek, és köztük az időtlen sors kanyarogna, és soha nem lehetne tudni éppen hova érkezik, merre fut. Ne mozdulj. Ma álmodni hívlak. Ne félj, a szakadék felett még most is ott a Híd. Tegnap is ott volt, holnap is ott lesz. Csak ne nézz le, csak hunyd be a szemed, mert félek, ha elmozdulsz, újra elveszítelek.
Az idő mögém kerül, arcomon átlobog a múlt, közénk zuhannak a ki nem mondott igenek és nemek. Kérdezlek. Tagadsz. A fák fázva dobják le levelüket, szívemig érő hiányodban gyalogolok. Nem kérdezlek, akkor is Tagadsz. Fázom. Mogorva fagy ül az ágak hegyére. Záródó tenyeredben omlanak a hegyek, a tél reszkető madarakat röptet szemedben. Ők is tudják, a vonulás fájdalmas, és nehéz, de indulni kell, hogy legyen mindig-érkezés. Az utak összezárulnak, már nincsenek fények, a decemberi szelek dühösen szaggatják a pókhálónyi felhőket. Elmozdultál, lenéztél a Hídról…
Talán sírsz. Talán sírok. Talán a nyár. Talán a tél. Talán a semmi…
Hiába rejted arcom mögé arcod, nem fér el köztünk se idő, se emlék. A tegnapok lassan lehullnak rólad, de még mindig Tagadsz, hiába lélegzem lélegzeted, a holnapokból nem bújnak új rügyek. Nincs virágzás, nincs tavasz. Gyermekkorom lakatlan szigete lettél. Örök lombhullás vagy bennem. És csönd. Nem öregszel. Nézlek, érintelek, szólok hozzád, pedig tudom, amit látok, az csak megfestett, megírt remény, a boldogság, a madarak, a kék, a fészek, valami tétova képzelet, ahogy én akartalak tudni magamnak. Látod, mindig ezek az átkozott részletek… miért mozdulsz mindig el?
Eszembe jutottál. Nemléted tart még itt, a sorok közt, ebben az árva magzatpózban, de már nem érted, helyetted vannak a szavak, ezek a szaggatott lélegzetek, idegen arcok, elmosódó képek, amik talán soha nem is léteztek, csak én rajzoltam melléd gyermeki önmagam…
Legutóbbi módosítás: 2012.12.08. @ 23:36 :: Szilágyi Hajni - Lumen
