Berényi becsengetett. Egy ötven év körüli nő nyitott kaput. Háziruhája, és köténye arról tanúskodott, főzés vagy mosogatás közben zavarta meg.
— Jó napot kívánok — köszönt a hadnagy.
Az asszony nem várta meg bemutatkozását, hanem rákérdett:
— A pürkereci ház miatt jött? Már elígértem. Esetleg jövő héten keressen még telefonon, ha mégse jön össze… az üzlet.
Miközben pillantása a ház előtt parkoló Dacia Logan rendszámára vetődött, megakadt a mondat közepén: 9 MI 1359 — belügyminisztériumi kocsi. Mit keres ez itt?
— Kovács Anna? Berényi hadnagy vagyok a Hargita megyei rendőrség nyomozója — mutatta meg igazolványát. — Férje felől szeretnék érdeklődni — magyarázkodott az asszony meglepett arcát látva.
Az addig még kedélyes nő modora azonnal elutasítóvá vált, keresztbe fonta a karját.
— Mit akar róla tudni? — kérdezte, miközben harciasan állt meg a kapuban. — Meghalt.
— Bejöhetek? — kérdezte a hadnagy. — Ígérem, nem tartom fel sokáig. Lehet, majd jegyzetelni szeretnék, s így állva elég nehéz.
Az asszony habozott, ám nem kapott megfelelő ürügyet a rendőr kérésének megtagadására, így félreállt, utat engedve neki. Berényi megállapította, a vicsorgó házőrző láncon van-e, majd elindult a félig nyitva maradt ajtó felé. Kovácsné bezárta a kaput, mozdulatairól lerítt, úgy követi, mintha vesztőhelyre menne.
Elég barátságtalan a fogadtatás — állapította meg Berényi, válla fölött hátrapillantva, majd a nyitott ajtón a konyhába lépett.
— Hova ülhetek? — kérdezte.
Az asszony szótlanul intett az egyik szék felé, majd ő is leült az asztalhoz, a férfival szemben. Könyökét az asztalra, száját az ökölbe szorított keze mögé rejtette, majd várakozón a jegyzettömbjét és írószerszámot előkotró férfira nézett, mintha sürgetné.
— Hogyan érzi magát a kedves édesanyja? A szomszédoktól hallottam, beteg — próbált Berényi barátságos hangnemet megütni.
— Nehezen viselte a kemoterápiát… — sóhajtott a nő. E válaszban benne volt nemcsak a reményvesztettség, hanem az utóbbi napok által okozott kimerültség is. Azért jólesett az érdeklődés.
A hadnagy pácban érezte magát. Bár mesterségéből adódóan nem egyszer került olyan helyzetbe, amikor szörnyű hírt kellett közölnie hozzátartozókkal, nem bír hozzászokni. Jó lenne most is valami bátorítót, vigasztalót, reményt nyújtót mondani, de hát képtelen rá. Bármi, ami eszébe jutott üres, tartalmatlan közhelypuffogtatásnak tűnt. Ilyenkor mindig édesanyja szavai jutottak eszébe: „Ugye rákos vagyok?” — Akkor ő szemrebbenés nélkül letagadta, nehogy megfossza az élet reményétől, attól, amiben ő már rég nem hitt, csak rettegve várta az elkerülhetetlent. Édesanyja viszont keser?en válaszolt. „Hazudsz… Látom a szemeden. Még csak őszinte szót sem érdemlek?”
Ez a sokszor megelevenedett emlék mindannyiszor gombócot növelt torkába, s megszólalni sem tudott. Most sem volt másképp. Kovácsnénak egy pillanatra megenyhültek a vonásai, ám rövidesen visszatért a valóságba.
— Térjen a tárgyra hadnagy úr! Mint mondtam, meghalt. Mutassam meg a halotti bizonyítványát?
— Nem szükséges. Birtokomban van a másolata. Mikor látta utoljára? — nézett a nő szemébe, aki megkönnyebbülni látszott, mert nem tromfolták le azonnal. Vagy ezt csak ő magyarázza bele?
— Hét éve, amikor otthagyott, mint kutya a szarát. Ott maradtam állás nélkül, gyermekkel a nyakamon, meg egy gazdasággal, melyből nem lehet megélni. Azóta nem hallottam felőle.
Látta az asszonyon, minden szavát átgondolja, mint egy vádlott, aki ki akar bújni a keresztkérdések alól, és fél egy óvatlan szóval elárulni magát. Ha így van, feltehetően, amit eddig mondott igaz. Még nem érte „támadás”, nem akadt oka hazudni. Hacsak… Már nem tűnt annyira kizártnak a déli ötlete a sikertelen gyilkossággal. Esetleg összejátszana a férjével? Ki gyanakodna egy halottra? Csakhogy a DNS-el nem számoltak… Neem, ez mégis túl meredek feltételezés. Hiszen állítólag hét éve SENKI sem látta a férfit. Előkerült volna hét év után, majd…
— Miért nem adta be a válópert?
— Honnan pénz ügyvédre? Kisebb dolgom is nagyobb annál, mintsem a bíróságra járjak. Örvendtem, mert találtam munkát, és meg tudtunk élni. Ha édesapámék (Isten nyugtassa szegényt) eleinte nem segítettek volna…
— Egy életen át háziasszonyként élni, majd pénzkereső nélkül maradni, nem lehetett vicces… — ismerte el a nyomozó. — Jogosult lett volna életjáradékra, de csak ha elválik… — világosította fel Berényi, miközben azon töprengett, ennyire tájékozatlan lenne ez a parasztasszony? És nem akadt, aki tanácsot adjon neki?
A nő kihasználva a rendőr habozását támadásba lendült:
— Miért keresi? — nézett a szemébe, mintha olvasni akarna a gondolataiban. A hadnagy agyában azonnal meggyúlt egy lámpa. „Tehát ez a téma kényes…” — vonta le a következtetést. „Vissza kell rá térni tehát, hátha elárulja magát.” — Rövid habozás után úgy döntött, őszinte lesz. Ha hét éve nem látta, meglepetés lesz számára, ha megtudja, él.
— Többszörös betörésért nyomozunk utána. A férje ugyanis él!
— Betörésért? Nem csodálom, világéletében gazember volt!
Nem lep?dött meg annyira, mint aki meg van győződve a haláláról, bár a hangja élessé vált, érezhetően kellemetlenül érintette a hír. A kifakadás csöpögött a gyűlölettől, noha ez elterelő hadművelet, színészkedés is lehetett.
— Gyermektartást fizetett? — szakította félbe a hadnagy visszatérve a témára.
— Egy nagy francot! A családi kasszát is kiürítette. Volt egy kis félretett pénzünk, bankban. Semmit se hagyott. Még kenyeret se tudtam vásárolni.
— Miért hagyta el magát?
— Miért szokták a férfiak szó nélkül faképnél hagyni a családjukat, kámforrá válva? Kapott magának valami kurvát. Még a lányának se adott életjelt, egy levelet, karácsonyi vagy születésnapi ajándékot sem küldött neki. Mennyit szenvedett ezért a szegény gyermek! Azt hiszi, érdekelte? Most hallok róla először hét év után.
Az utolsó kifakadás őszintének tűnt, mégis Berényi úgy érezte, az asszony elrejt valamit előle. Ezeket a válaszokat össze kell otthon, nyugodt körülmények közt raknia, mint egy mozaikot, csak azután érdemes ide visszatérnie. Ez a nő valamit elhallgat előle. De mit?
— Munkatársait mennyire ismerte? Valamelyiknek tudja-e a címét, telefonszámát? Tartotta-e velük a kapcsolatot?
— Amikor elment, munkanélküli volt. Érdeklődtem egykori kollégáinál annak idején, velük se vette fel a kapcsolatot. Hárommal volt közelebbi viszonyban. Azóta egyik, Comănescu Mitică meghalt, a másik, Roman Nelu visszament szülőfalujába, valahova Moldvába, a harmadik, Ionescu[1] Petre elköltözött onnan, ahol eredetileg lakott, talán még mindig Brassóban él.
— Kivel barátkozott a faluban?
— Hiába fárad, akikkel a legjobb viszonyban volt, Bálint András doktor és Bíró Károly, az evangélikus lelkész se hallott róla. Mindig velük kártyázott a kocsmában.
— Gyakran rúgott be? Verte önt olyankor?
— Szedték őt ki az árokból is.
— Mit kártyáztak?
— Mindig huszonegyet.
Csengettek. Az asszony elnézést kért, és felállt, hogy kimenjen kaput nyitni. A nyomozó követte példáját, összekapva jegyzeteit, jelezte, távozni készül. Kilépett a kapun, elköszönt, miközben az asszony látogatóit betessékelte. Nem mutatkoztak be, tehát ismerősök lehettek. Az autó, amivel jöttek, Berényi Dáciája előtt parkolt. Amint meglátta a rányomtatott „Ingatlan-ügyletek” szöveget, hirtelen visszafordult.
— Megbocsásson, de még lenne egy kérdésem… Ugye e ház egykor kettejük tulajdonát képezte?
— De most már háromnegyede az enyém, a negyede meg a lányomé — ellentámadott az asszony ingerült hangon. — Megmutassam a telekkönyvi kivonatot?
— Azt annak alapján módosították, hogy ön halottnak nyilváníttatta… Ugye azért tette, mert el akarta adni a házat?
— Ki a franc venne meg egy fél házat? — fakadt ki az asszony. — Hét éve senki sem látta. Ha se rám, se lányára nem kíváncsi, barátait miért hagyta faképnél? Ők se tudtak róla. Mire gondoljak? Édesanyám halálos beteg. A gyógyszer, a kezelések, az orvosok sokba kerülnek. Tímea egyetemista. Egy takarítónői fizetésből nem tudom fizetni… Mit tett volna a helyemben?
— Most már tudja, a férje él.
— Milyen bizonyítéka van rá? — próbált az asszony az utolsó szalmaszálba kapaszkodni.
— Az év elején még adót fizetett. Alig néhány napja találtuk meg a DNS-ét egy betörés színhelyén. A bíró, aki kiadta a halotti bizonyítványt, hibázott. Nekem negyvennyolc órára se volt szükségem mindezt kideríteni.
— Gratulálok! — felelte ironikusan az asszony. — Még akar valamit?
— Nehogy törvénytelenséget kövessen el. Nem adhatja el a házat. Ahhoz az ő aláírása is kell.
Kovácsné úgy kezdett átkozódni, hogy Villon is elszégyellte volna magát mellette.
— Mennyit kell még szenvednem amiatt a kurvapecér lator miatt? Fordult volna fel azon a napon, amikor megkérte a kezemet! Ez a kálvária mikor ér már véget? Maga is nem tudott két nappal később jönni? Az a büdös gazember, ha előkerítik sem fogja aláírni szerződést, csak nekem keresztbe tehessen…
— Asszonyom, örvendjen annak, hogy ma jöttem, és nem két nap múlva. Amint férje előkerül, az örökösödési iratokat semmisnek nyilvánítják, hiszen él. Lehet, nem vádolták volna rosszhiszem?séggel, de a már megkötött eladási szerződés is érvénytelen lenne. A vevő kártérítést követelne, és azt a pert megnyerné. Higgye el, nem elégedne meg a szerződésben kifizetett összeggel.
Az asszony tágra nyílt szemekkel hallgatta Berényit, hirtelen szóhoz se jutott. A nyomozó folytatta:
— Sajnos kötelességem felvilágosítani, az ön helyzete még ennél is rosszabb. Ha sikerül kézre keríteni férjét, s letartóztatni, a vagyonát lefoglaljuk, hiszen a kárt meg kell térítenie. Szerencséjére úgy tűnik, ez egyelőre nem tetemes, bár a vallatás során más esetek is felszínre kerülhetnek. Ha beadta volna annak idején a válópert, vagyonmegosztásra került volna sor. Így viszont az egész házat lefoglalják. Őszintén sajnálom, de ez a törvény… Hacsak ki nem egyezik a kárvallottakkal, és ön kárpótolja Őket. Csakhogy közben a lefoglalt házat nem adhatja el. Mi több, e megoldásba a férjének is bele kell egyeznie. Ajánlom, forduljon ügyvédhez.
Az asszonyon látszott, újabb átkozódásra készül, végül nem az történt. Hirtelen megváltoztak arcvonásai, magába roskadt és keserves sírásban tört ki.
— Tudja mit jelent egy takarítói fizetésből megélni ketten? Amíg még édesapám élt, ő segített a gazdaságot irányítani, a föld egy részét megdolgozni. Aztán elvitte a szívinfarktus. Ingyenes orvosi ellátás… Ön rendőr. Be merne feküdni a kórházba… úgy… Tudja, mire gondolok. Ha a kezelőorvos azt mondaná, a kórházban nincs X gyógyszer, de nagyon kellene, nem kerítené elő a föld alól is? Ha a gyermeke osztályelsőként végezné a gimnáziumot, nem tenne meg mindent, hogy tovább tanulhasson? Mondhatom azt: „Minek menj egyetemre kislányom, mert se apád, se anyád nem tette?” Adjam el édesanyám feje fölül a házat, és majd esetleg az enyém fölül is elvegyék? Átkozott a pillanat, Kovács István, amelyben anyád a világra hozott!
Berényi megfogta az asszony karját, és az udvar közepén található padig támogatta, majd segített neki leülni. A szomszédasszony meghallotta Anna átkozódását, és átjött megtudakolni, mi történt. Az utolsó mondatokat hallva intett a három férfinak, hagyják magukra. Azok pedig a rendőrrel az élen megkönnyebbülve elmenekültek. A vigasztalás kevés férfinak erőssége.
[1] Ionescu pont olyan gyakori családnév a románban, mint magyarban a Kovács vagy Szabó.
