— Lehetetlen megelőzni őket?! — lépett be bosszúsan a váróterem ajtaján a fagyos decemberi reggel a fiatal orvos. Az üvegajtón át messziről látta a sziluetteket.
— Miért nem alszanak? Vagy miért nem a karácsonyi menühöz vásárolnak? Hét óra múlt néhány perccel. Fogadok, egyiknek sincs kilencnél hamarabbi időpontja — tépelődött magában.
Bezzeg ő szívesen meglopta volna az Időt, amikor a mobilja ébresztette. Szerelme békésen szuszogott mellette. Nézte bájos vonásait, arcába hulló kócos hajtincseit. Végre szerencsésnek érezte magát — megtalálta őt, s vele a szerelem, a szeretet biztonságát.
Ez a sok öregasszony minden reggel eljátssza ugyanazt a műsort. Hiába az előjegyzés, a konkrét időpont, ők hét órakor már besorakoznak, majd nyolc után egyre harsányabban nyilvánítják ki nemtetszésüket, hogy miért nem hívják be őket. Az asszisztensek magyarázatát, mely szerint a papírjaik tetején jelzett időpontban fogják szólítani, elengedik fülük mellett, s egymást erősítve ágálnak, hogy már a doktor úr előtt itt voltak.
— Jó reggelt! — üdvözli a korán kelőket.
— Jó reggelt, doktor úr! — jön kórusban a nyájas válasz, s összehúzott szemmel kémlelik, vajon értő fülekre találnak-e ma reggel panasz áradataik.
Sietősen eltűnik a rendelő ajtaja mögött. Még van húsz perce a reggeli megbeszélésig. Bekapcsolja a számítógépet, bejelentkezik.
Az apró gyémántkővel díszített gyűrűt karácsonyeste adja át — ezt már eldöntötte hónapokkal ezelőtt. A szavakat még keresi — lánykérésben nincs gyakorlata. Az internethez fordult segítségért, de eddig nem talált az egyéniségéhez illő „szöveget”.
Órájára pillant. A főorvos pontosan kezd, ideje indulni. A patológia folyosóján hamarabb odaér, és ott ritkán ütközik várakozókba. A mobilja rezegni kezd. Szerelme súgja a vonal a másik végén, a reggeli rohanásban elfelejtette megköszönni a finom kávét.
— Beértél időben? — kérdez vissza a férfi.
— Igen — jön a sietős válasz —, az éjjel két új beteget is felvettek, négy és hat évesek. Magas a lázuk. Szia, Édes, most befejezem, kezdődik a vizit.
— Szeretlek — suttogja a szétkapcsolás előtti pillanatot kihasználva a férfi, s észre sem veszi, hogy a máskor néptelen folyosón, az ablak mélyedésében egy hatvan év körüli férfi áll, fájdalomtól megtört arccal.
Úgy néz fel az előtte elsiető mosolygó orvosra, mint aki most ébredt démoni álmából. Majd újra visszazuhan súlyos gondolataiba. Még elcsípi az utolsó szavakat: — „Szeretlek”.
A szívét láthatatlan erő szorítja. Bárcsak szorítaná meg annyira, hogy soha többé ne dobogjon.
— Miért? Miért? Miért? — Hajnal óta ezt ismételgeti. Akkor riasztották a városból a rendőrök. Nem emlékszik, hogy kerültek rá a ruhái, és mit mondott az álmából feleszmélő feleségének.
Nyomta a gázt, mint az eszét vesztett, hogy mihamarabb beérjen. Reménykedett, hogy tévednek, összekeverik valakivel. Lehet, ott aludt nála valamelyik barátja. Az ő fia nem tehetett ilyet… hisz ismeri…
Ismeri?? Elbizonytalanodott. Mit tud a felnőtt fiáról? Gyerekként minden eseményről naprakész információja volt: a barátairól, az iskolai csínyekről, érdemjegyeiről, szokásairól, kedvenc ételeiről. Hosszú évek teltek el azóta. Jobb sorsot akart neki. A földművelés — bármennyire gépesített is egy gazdaság — nehéz. A napfelkelte már, a napnyugta még a földeken találja a gazdát. Jó eszű, jó természetű gyerek lett. Szép lakást kapott indulótőkének ő és a nővére is a városban. Jól fizető állást pályázott és nyert meg. Két éve együtt élt egy helyes lánnyal — a nejével titokban már a lakodalmi névsort is összeállították. Szentestére összetrombitálták a családot, párokkal, unokákkal együtt. A ház előtt álló hatalmasra terebélyesedett fenyőt felajánlották a faluünnepre a fia engedélyével, aki imádta, s eddig nem engedte kivágni.
Szemeit elfutotta a könny. Itt ül és várja a papírokat. A visszavonhatatlan és visszafordíthatatlan „jelentést”. Hogy mondja el otthon? Kapkodta a levegőt, ez a szorítás… A fiatal orvos jutott eszébe. Vajon ő mit tenne, ha elhagyná a lány, akinek épp az imént súgta: Szeretlek.
Első elkeseredésében hajánál fogva akarta odarángatni azt a némbert, hogy lássa, mit tett a fiával. De még a címét sem ismerte. Csak néhányszor találkozott vele. Valójában semmit nem tudott róla. A búcsúlevél is neki szólt. Őket egy mondatban említette: „Szüleimnek mindent köszönök, ők semmiről nem tehetnek.” Felmentést kaptak. Most mégis lelkiismeret-furdalás gyötri. Odaadta, amit odaszánt, azután magára hagyta, ahogy őt is annak idején a szülei. Hogy mik a tervei, vágyai, jól érzi-e magát a városban, megbecsüli-e barátnője, nem nyomasztja-e valami? Soha sem kérdezte meg.
Egyre nagyobb mozgás támadt a környező folyósokon. Tétova léptekkel, az ajtókon lévő feliratokat vizsgálva fiatal pár közeledett. A férfi ölében egy két éves körüli, göndör szőke szépséggel.
— Nem jól olvastuk el a portánál! — szólalt meg az anyuka. — A másik irányba kell mennünk, ott lesz a gyermek sürgősségi. — Ezzel sietve sarkon fordultak.
A gyermekrendelő ajtaja előtt a fiatal orvos állt, és szerelmével beszélgetett. Nem értek egymáshoz, de tekintetük árulkodott. A doktornő mosolyogva fordult az újonnan érkezők felé, közben búcsúzóul megsimította a párja karját.
— Itt kell jelentkeznünk? — kérdezte aggodalomtól izgatott hangon az anyuka. — Nem tudjuk lehúzni a kislányom lázát.
— Mióta tart ez az állapot? — kérdezte a doktornő, és szélesre tárta a rendelő ajtaját. — Jöjjenek be! A férfi átadta az alélt, kipirult arcú kislányt az anyukának. — Bejöhet az apuka is! — invitálta.
— Ő a bátyám. Csak behozott bennünket.
A férfi letelepedett a rendelővel szemben, ugrásra készen. Nagyon aggódott unokahúgáért. Ez a kis angyal úgy hódította meg az egész, széthúzó és szétesőben lévő családot, mint Napóleon Európát. Még a gyűlölt, zsarnok apján is mutatkoztak a jótékony változás jelei. Sohasem gondolta volna, hogy a kanadai férjet választó és külföldre költőző, kitagadott húgát visszafogadja, sőt a szőke, vakítóan kékszemű unokája mosolyáért bármit megtesz. De őt nem veri át. Pontosan tudja miért bocsátott meg. Konok, uralkodó énjének tetszett, hogy a lánya visszakényszerült férjével Magyarországra, s szükségük van a segítségére. Az egész családot a markában tartotta. Míg a fuvarozás fénykora le nem áldozott, a felesége és a fia is a vállalkozásban dolgozott, soha nem volt anyagi gondjuk. Nem taníttatta gyermekeit, minek, hisz ebből a jól menő cégből életük végéig megélnek. Hatalmas házat építtetett, külföldről hozatta az építőanyagokat, s nem riadt vissza az óriási banki kölcsönöktől sem, hogy álmát megvalósítsa. Nem hallgatott senkire. Ez lett a veszte. A válság őket is elérte, eladták a kamionokat, a hitelt törleszteni kellett, a „palotának” nem akadt vásárlója, olyan magasra tartotta az árát. Már csak csurrant-cseppent a vasszerelési munkákból és a földek árából. Neki szakma nélkül nem került munka — a tanulásból harminc évesen már kiesett —, az anyjának még úgy se jutott. Egyedül a húga lázadt, ő egyetemet végzett, férjhez ment és szült.
Gyűlölte az apját. Már nem is szégyellte kimondani. Ahogy sűrűsödtek a pofonok, amiket az anyja kapott, úgy nőtt benne ez a szörnyű érzés. Tehetetlensége még jobban dühítette. Ő sem tanulhatott. Neki salakmotoros bajnoki címet álmodott az apja, s amikor látta, hogy fia erre sohasem lesz képes — levette róla a kezét. Nem csak levette, de csalódottságát a mai napig hangoztatja.
Végre nyílt az ajtó és megnyugodva, mosolygósan lépett ki húga és angyalkája.
— Mehetünk! Szurit kapott, de nagyon jól tűrte, épp csak felszisszent. A bejárat melletti gyógyszertárban váltsuk ki a gyógyszereket! — adta át a csöppséget a bátyjának, aki boldogan ölelte magához a törékeny kis testet.
24-ére elolvadt a hó, de ezzel már senki sem foglalkozott. A karácsonyi, olykor kaotikusnak tűnő készülődés mindenkit magával ragadott. A villamoson plakátok hirdették a főtéren zajló adventi programok sokaságát, a közös fenyőfaállítást és gyertyagyújtást. A templomok koncerttermekké alakultak esténként, a segélyszervezetek a bevásárló központokba települve gyűjtötték a karácsony kapcsán megnyíló szívek és pénztárcák adományait. A kirakatok csillogását és a díszkivilágítást a csillagok féltékenyen szemlélték. A zsebtolvajok nagy zsákmány reményében matattak a gyanútlan vásárlók zsebeiben. Emberek százai indultak útnak vonattal, autóval, hogy eljussanak szeretteikhez.
A fiatal orvost kollegája betegsége miatt berendelték ügyeletbe. Megadóan vette kabátját és hagyta szerelmére a karácsonyfa díszítés és a halvacsora befejezését, s a jól begyakorolt lánykérés terve is dugába dőlt. Hajnalban ért haza, alig várta, hogy maga mögött hagyja a kórház ünneptelen miliőjét. Fenyőillat keveredett a kissé paprikás, ínycsiklandó illattal. Elámult, amint csizmájából kibújva a nappaliba lépett. A fa ragyogott, a szoba minden pontján apró díszek, angyalkák, gyertyák varázsolták ünnepivé a fertőtlenítő szagú valóságot. Előhúzta fiókjából a kis dobozt és a hálószobába érve puszival ébresztgette párját. Ő, szemeit ki sem nyitva nyöszörgött:
— Hazaértél édesem? Gyere, bújj be, és aludjunk — suttogta félálmában.
A válasz után tétovázott néhány pillanatig, aztán leegyszerűsítve betanult szövegét a lány fülébe súgta:
— Leszel a feleségem?
A vidéki ház telefonja hosszan kicsengett. A hívó nem adta fel, tudta jól, otthon vannak. Újra és újra próbálkozott. Az idős férfi lassan, csoszogva botorkált végig a sötét házon, és leemelte a kagylót. Felesége a nyugtatók hatásától elbódulva meg sem hallotta a csengetést.
— Tessék! — szólt, de száraz torkán alig jött ki a hang.
— Apu! Ne tegye le, kérem! Tudom, hogy most nem… — csuklott el a nő hangja a vonal végén —, de az unokái ezt még nem értik, és csak a nagyszüleiknek szeretnének… karácsonyt — nem tudta befejezni a mondatot. Sírt.
— Amíg én élek, ebben a házban soha többet nem lesz karácsony! — ordította az idős férfi, és lecsapta.
A közel kétméteres karácsonyfa a hatalmas nappali sarkában fogadta csodálóit. Leginkább annak a nyolcvan centis piros ruhájában billegő, kékszemű kislánynak örült, aki tapsolva bámulta fényeit, gömbjeit. Hol a jelenlévőkre, hol a fára nézve gagyogott, amit bár senki sem értett, mindenki igyekezett kitalálni, és válaszolni rá. Ujjongása átragadt a család tagjaira. Apja angolul kezdte el a karácsonyi dalt, de ezen már senki sem ütközött meg. Bekapcsolódtak, s ki milyen nyelven ismerte, énekelte. Évtizedek óta nem történt ilyen ebben a házban karácsonykor. A fiú az apját figyelte. Az égők fénye rendezte át arcvonásait, vagy a szeretet, ami abban a pillanatban tapintható volt a fa körül?
Legutóbbi módosítás: 2013.01.27. @ 19:26 :: Bereczki Gizella - Libra
