Galambősz – csakúgy, mint lelke… Sirályként vágyna tengerre,
ám itt vénült, falujában – fúrt, faragott oskolákban.
Mindenes volt, karban tartó – kezében a kasza, sarló
megjavult mint kocsikerék… Urak mondták: – “Igen derék!”
Löktek neki rezes garast, asszony mosolyt, napsugarast.
S ma?… Nyugdíjat nyög a melós – kutya se néz rá, se anyós!
Cserzett fái – kérges ujjak – kiáltani égbe nyúlnak…
Fűtésre is alig futja, s egy tál ételre ha jut ma:
boldog – ehet száraz babot, amit a köz s konyha hagyott.
Villanyt se használ, csak éppeg gyertyát gyújt, s ha van – egy mécset
oldalt fekve régi priccsen… Rádió van… Elem nincsen!
Nagyokat hallgat sötétre, tátong az Űr – múltja réme…
Végig gondolta ezerszer, hogy’ s miként lett ezermester,
hiszen olykor egész osztályt bíztak rá, de nem motoszkált
benne: “Tanulni, tanulni!”… Szeretett nótákat fújni,
befűteni téli estét… Karácsonykor fiak lesték
mit fabrikál, milyen jászol s betlehem lesz puhafából.
S kiröpült mind… Egy szakácsnét vett el – mégis nagy ajándék!
Tejbe-vajba kente hájjal… s majdan levet szűrt, de mással.
Maradt a hopp s rá az éhkopp… Állás került volna itt-ott,
de a korcsma – az lett veszte, hogy az asszonyt elfelejtse…
Végső támasz?… Végső órán lenne fönn, a templom tornyán…
Harangozna: – “Hé, emberek!… Nem érzitek a vesztetek?
Gáz van, nagy gáz e világban! Kevesek élnek vidáman,
akik pénzen nyernek Időt, s tudják – a Föld sarka kidőlt!”
… Nem hallgat rá, csak az erdő… Laptopnál aki ma felnő –
kattint, lájkol s átlapozza, azt ki révül harangszóra…
Legutóbbi módosítás: 2013.01.17. @ 20:30 :: Pásztor Attila - Atyla
