Riport Murák Tiborral
Mesélek, de amiről mesélek, nem mese.
Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer egy hetilap. Ezt a hetilapot úgy hívták, hogy Magyar Ifjúság. A hetilap rendszeresen közölt verseket, hasábjain bemutatkoztak induló költők is. Egyszer az egyik bemutatkozó verseit olvasva, csettintettem: micsoda jó hang, formakezelés, dallam, mondanivaló a helyén — sokra fogja még vinni! Csak amikor elolvastam a tulajdonképpeni bemutatkozást elgondolkodtam. Az általam megnevezni nem kívánt szerző kijelentette: belőle pedig soha nem lesz költő, éspedig a természete miatt. Irigyli másoktól, az olvasóktól a szép versek élményét. Tényleg úgy lett! Akkor különösnek találtam az érvelést, nem is igazán hittem, de meg tudtam érteni, mert több különösnek tetsző esettel találkoztam akkortájt, de azóta is.
A betűerdőben figyelve, hallgatózva, gyakran érzékelek gyönyörű hangot, amit egy oda nem illő szó, kifejezés leront, nem kapom meg a várt esztétikai élményt. Figyelek tovább… Itt-ott még megszólal a dallam, a költészet csodája, aztán mintha valami titkos erő semmivé zúzná örömöm…
Ezek jutottak eszembe, miközben riportra készülve, beleolvastam interjúalanyom verseibe, s próbáltam megfejteni jelképesen szólva, milyen madár?
„Murák Tibor vagyok, és Kazincbarcikán élek. 1961-ben születtem. Vízöntő a csillagjegyem. Gyerekkoromtól szeretem a verseket, olvasni és írni is.
A kedvencem Ady. Hiszek a csillagokban, a szeretetben, és biztos vagyok abban, hogy minden ember jónak születik. Korom ellenére én még mindig hiszek az igazságban és a becsületben.
Örülök, hogy itt lehetek, köszönet érte Zalán Györgynek. Remélem, nem okozok csalódást, és meg tudok felelni az itteni elvárásoknak.”
„Gyere velem, szállj a széllel,
legyünk tele szenvedéllyel,
repüljünk el szelek szárnyán,
képzeletünk óceánján.”
Tibor e a dallamos, könnyed sorokkal mutatkozott be közösségünknek, 2010.07.27-én 18.37-kor.
Minden fenntartásom ellenére azt mondom, azóta feltett verseiből egy rokonszenves, érzékeny egyéniség bontakozott ki előttünk.
— Mióta írsz? Milyen hatások, élmények késztettek tollat ragadni?
— Gyermekkorom óta szerettem a meséket, a mesébe illő történeteket és a magyar történelmi írásokat. Az 1001 éjszaka legszebb meséitől, a Nagy Indián Könyvön keresztül, Gárdonyi Géza „A láthatatlan ember” című írásai hozták meg számomra az olvasás igazi örömét. Verseket csak később kezdtem el olvasgatni, mégis ez a műfaj adta kezembe néha azóta is tompán fogó tollamat. Ez a pár, szívből fakadó sor hívta fel figyelmemet a magyar nyelv szépségeinek igazi kincsestárára és az alkotás örömére:
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szívemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.
(Ady Endre)
Legmélyebb álmomból felkeltve is, bármikor elmondom.
Az írással általános iskolás koromban próbálkoztam meg először. Szeretett tanító nénim — Szabó Lászlóné Marika — ösztönzött, és a helyesírás elsajátítására sarkallt azáltal is, hogy elolvasta versikéimet, biztató szavak kíséretében, piros tollal szigorúan kijavítva az abban elkövetett helytelenségeket. Az irodalom, az írás és az olvasás szeretete azóta is megmaradt. Olvasni nagyon jól tudok, az írás tudománya talán még kialakulhat…
— Mesélj gyerekkorodról, szüleidről!
— A szüleim fizikai munkások voltak, édesapám bányász, anyukám szakácsnő. Keményen megdolgoztak a napi betevőért. Anyukám hála Istennek, nemrég ünnepelte a hetvenötödik születésnapját, gyakran járunk ki emlékezni apuhoz a temetőbe. Tizennyolc éves koromban, váratlanul ment el. Negyvenöt éves volt, és nagyon erős, a mai napig sem értem miért kellett így lennie.
Szeretettel neveltek, mindent megadtak nekem — egyke gyereküknek — a lehetőségeikhez képest. Mivel egész nap dolgoztak, gyakran lógott a lakáskulcs a nyakamba kötve, mint sok gyerekkori barátomnak, amikor együtt játszottunk a ház mögötti füves parkban. Nem voltam egy helyben ülő, nyugis gyerek, minden bolondságban benne voltam. Sok szemüveg látta kárát, a szüleim meg az árát…
Csuda nagy élmény volt, amikor a régi családi T5-ös Pannónia után — ötévi várakozás elteltével — megjött az első Wartburgunk. „Forog mind a négy kereke…” Negyvenhatezer forintba került, és nem volt hitel rajta! Büszkén jártunk kirándulni vele, mindig segítettem fényesre vikszolni.
Olvasni már akkor is nagyon szerettem. Amikor túl korán beesteledett, és még nem ért egyikőjük sem haza, nagynéném felhívott magukhoz. Vacsorával várt, és mindig elolvastam az akkori Nők Lapja utolsó belső oldalán közölt meséket. A férje — ma már Laci Papó — Pöszinek hívott, talán azért, mert tejföl-szőke voltam, és selypítettem is egy kicsit.
— Gimnázium, főiskola, vasutas életpálya — mesélj ezekről, egy-két sztorival megspékelve!
— Kazincbarcika legnagyobb üzeme a BVK volt a hetvenes években, akkor még Magyar tulajdonban. Kézenfekvő volt tehát, hogy a helyi vegyipari szakközépiskolában folytassam tanulmányaimat. Mindezt gépészszakon, mivel műszaki beállítottságú vagyok. Nagyon jó közösségbe kerültem, szerettem oda járni. Gyakran keltettem derültséget osztálytársaimban irodalomórákon, főleg amikor versből feleltettek. Nem mindig sikerült szóról-szóra elmondanom a feladott verseket, de azért a rímek általában összejöttek…
Aztán jött egy nagy váltás. Győrbe kerültem főiskolára, ahol a vasútgépész-szakon végeztem. Sokat önállósodtam a kollégiumi évek alatt, és megtapasztalhattam azt is, hogy nem mindenki főz úgy, mint anyukám. Az ezzel kapcsolatos élményemet megírtam a „Nyomkarima” című ballagó újságunkba is „ Menzanyaff” címmel: „… zihenyál a főkrutyvantó, gőz refnyél a rottyó fölött…” Vegyes érzelmekkel telt kommenteket kapott e Tornyok falai között.
Nem véletlenül választottam a vasutat. Régóta szerettem a gőzmozdonyok illatát, a dohogásukat, a kerekek csattogását a síneken, azt a hatalmas erőt, amit magukból árasztottak. Nem véletlenül ihlette meg Moldovát sem ez a téma. Huszonegy évig dolgoztam középvezetőként Miskolc-Tiszai pályaudvaron. Örömmel jártam be a húsz kilométerre lévő lakóhelyemről minden reggel. Fél hétkor volt a műszak kezdete, de többnyire sokkal korábban ott voltam. Nagyon sok értékes kollégát ismertem meg, örök barátságok szövődtek. Dolgoztam a vasúti baleseti elhárító egységben is, amit mi csak „segélykocsinak” hívtunk. Ez egy teljesen más világ, amit kinti szemlélődő nem nagyon érthet meg, ebbe benne kell élni, és soha többé nem tudod elfejteni. Tapasztalatból tudom; a mai napig is gyakran eszembe jut, pedig már tíz éve nem dolgozok ott.
A kifürkészhetetlen sors mégis visszavezérelt Kazincbarcikára. Jelenleg itt dolgozom egy japán autókat forgalmazó autókereskedésben.
— Emlékszel a Torony Gumiszobájára? Milyen jókat rímeltünk ott, önfeledt örömmel…
— Nagy poénok mentek, hatalmas rímek. Felettébb sajnálom, hogy megszűntették, de biztosan oka van. Ha jól emlékszem veled is ott vette kezdetét a barátságunk kedves Sándorom, már akkor is állandóan incselkedtél velem.
— Mit jelent neked a Héttorony?
— Felüdülést és összetartozást jelent számomra, barátságot. Ez egy nagyon igényes internetes irodalmi kávéház, melynek a szellemisége tiszteletre kötelez minden toronylakót. Sok szép, művészi alkotást olvashatok itt, a napi stressz után igazi kikapcsolódás. Szeretek itt lenni. Egyfajta elismerés és büszkeség is számomra, hiszen Ti is elolvassátok feltett írásaimat, és többnyire a jobbító szándékú, avagy a tetszést nyilvánító kommentek sem maradnak el. Sokat tanultam itt, akkor is, ha ez nem mindig derül ki rögtön első olvasatra verseimből. Köszönöm szépen, hogy befogadtatok!
— Családodról mit lehet tudni?
— Van két felnőtt korú fiam, akik együtt már éppen annyi idősek, mint én magam vagyok, azaz ötvenkettő. Édesanyjuk és drága feleségem — Katalin asszony — aki óvónő, neve már ismerősen cseng előtted. Ifj. Tiborral történt egy kis baleset, mert megismerkedett egy spanyol kislánnyal. Azóta Németországban élnek. A bátyja, András, még velünk van, és szerencsére itthon dolgozik. Remélem, később sem gondolja meg magát. Sajnos még nincs unokánk.
— Súlyos betegség után, ma is dolgozol. Milyen munkakörben?
— Nem annyira betegségnek, inkább balesetnek nevezném, ami történt velem, immár több mint három évvel ezelőtt. Mindig örökmozgó ember voltam, ám új munkaköröm, napi hat-hét órában a számítógép elé köt. Ülőmunka — kalkulációk, szerződéskötések, vezetés. Kertes házban lakom, szabadidőmben azért tettem-vettem. Egy őszi ásózás során megfájdult a derekam. Reméltem, hogy elmúlik, nem mentem orvoshoz. Kenegettük különböző izomlazító krémekkel. Aztán megfájdult a combom, majd a vádlim. Majd elmúlik… Nem múlt el. Amikor már nem éreztem a kuplungot az autóban, és ugrált a kocsi alattam, csak orvoshoz fordultam. Azonnal megműtöttek gerincsérvre. Hát ennyi a rövid történés, szolgáljon ez minden olvasónak tanulságul. A műtét előestéjén született a „Hit” című versem.
Négy hónapba tellett a felépülésem. Ez idő alatt ismerkedtem meg a Napkorong című internetes portállal. Onnan Zalán György barátom ajánlásával vezetett az utam hozzátok. Kilencvenöt százalékban felépültem — már csak egy kicsit „csapom” a bal lábamat —, el tudom látni a régi munkakörömet. Elsősorban értékesítő vagyok, de sok egyéb teendőt is ellátok. Marketing, ISO stb.
— Vannak magasabb célú terveid az írással? Folyóiratközlés, verseskötet?
— Szeretek írni. Sokáig csupán saját örömömre tettem. Eddig főleg családi és baráti összejövetelek „elmaradhatatlan” kelléke voltam. Elvárták tőlem, én pedig boldogan készültem ezen alkalmakra. Itt is inkább a könnyedebb hangvételű írásaimmal vagyok jelen. Szeretem a játékos vereseket, a poénokat, a humort. Azért komolyabb írásaim is vannak, életem történéseiből merítve.
Sajnos értek közléseim kapcsán támadások is. Szerencsére ritkán, de azért voltak. Így született meg a „Megszakadt egy dallam” című versem:„Megszakadt egy dallam, lelkem csendes lantján, hiába pendítem, nem zeng régi hangján…”
Eddig nyomtatásban két alkalommal jelentem meg. Az egyik a már fentebb említett főiskolai ballagó újságban megjelent versem, és legutóbb a Napkorong főszerkesztője, Helen Bereg, Icuka által főszerkesztett „A nap tornácán” antológiában.
Nem vágyok a koszorús költők babérjaira. Ők írni születtek, tehetségesnek. Én csak megpróbálom életérzéseimet átadni olvasóimnak a saját stílusomban, sokak szerint népdalszerűen. Ösztönösen jönnek belőlem így a rímek.
Nem gondolkodtam még el saját kötet kiadásán. Igyekszem minél többet tanulni, és egyre szebbeket írni. Sokkal kevesebbet tudok köztetek lenni, és az írás örömének adózni, mint amennyit szeretnék. Van elég teendő a munka mellet is: két hetvenöt év feletti (anyukám és anyósom) ellátása is leköti szabadidőm jelentős részét. Nem panaszkodom, hiszen annak idején velünk sem lehetett kevesebb gondjuk. Most ők lettek ismét gyerekek.
— Megelégedett ember vagy?
— Vannak további terveim, de boldog vagyok. Örülök annak, amit eddig elértem életem során. Sikerült becsületben felnevelnem és saját szárnyaira engednem fiaimat. Mi kell még?
— Van valami, amit kihagytam a kérdések közül, de szívesen elmondanád? Üzennél olvasóidnak?
— Nagyon alaposan felkészültél, szerintem nem hagytál ki kérdéseket. Igyekeztem mindenre válaszolni legjobb tehetségem szerint. Remélem, hogy őszinte megnyilvánulásom ismeretében még közelebb kerülhetünk egymáshoz szerzőtársaimmal, továbbra is megtiszteltek kitüntető figyelmetekkel.
— Köszönöm szépen a válaszokat. Erőt, kedvet, jó egészséget kívánok további életedben!
— Köszönöm szépen, kedves Barátom, megtiszteltetés számomra, hogy engem választottál e riport elkészítésére.
Legutóbbi módosítás: 2013.02.21. @ 11:06 :: dudás sándor
