…fáradtan belélegezted-kifújtad a nehéz levegőt. Szemed kerestem, ölelésed, boldogságod. De te megigazítottad álmaidat, mint aki indulni készül. Hajadba szelíd illatú fény kapaszkodott. A Csend megrepedt körülöttünk, majd elfelejtve a kinti zajokat, fájdalmasan feslett ki alvó mozdulatlanságunkból. Ahogy a tavasz, a fagyott fák csupasz ágairól, ahogy a reszkető hajnal az éjszaka fekete hálójából… Már nem figyeltél rám. Elárvulásunk első pillanatában kiejtettél kezeidből. Talán repülni vágytál, s lehet nem is voltak szavak, én sem voltam, te sem, se tavasz, csak elhadart érzések, amik elhajoltak belőlünk, szánalmas érintések, amik megálltak valahol félúton.
…próbállak verssé írni, magamból, magamnak. Betűkből kirajzolt életet veled-nélküled, szűk átjárót múlt és jelen közt, hozzád indulást, tőled érkezést, kihalt utcákat, alvó házakat, kopott évekbe felöltöztetett túlélést. Arcod, arcom. Kezed, kezem. Te megszültél, én kihordtam fájdalmad. A semmibe üvöltöttél, én szótlan maradtam. Fekete-fehér képek. Szép vagy, mintha az idő nem érintene ujjaival, csak az elmaradt évek, színek, illatok, a ki nem mondott szavak szorulnának, tolakodnának közénk. Tévedés. Tagadás. Versből fakadó ismeretlen világ. Ez vagyok én. De ki vagy te? Soha fel nem tett kérdések, válaszok nélkül maradt nappalok, éjszakák… Belőled miért nem bomolhatok ma, holnap, holnapután? És az áradás hol késik? Tavasz nélkül semmi sem mozdul. Minden néma, és halott. Közelséged nélkül korhadó farönk vagyok, melyen nem fészkel álom, nem zöldül tavasz.
…talán verssé írlak. Szeretés, hiány szavakból. A csend körénk ül. Erős hálót fon. Mint egy köldökzsinór… mondanád. De nem. Az egy vastag kötél, mi a csillagok fénye között leng. Valakinek kapaszkodó, világra szakadás, nekem kizuhanás kezeidből. Jó lenne megérteni egyszer a madarak könyörtelen vonulását, miért dél, miért nem kelet, vagy nyugat, miért hagyják el néha párjukat, keservesen síró fiókájukat. A hideg szélben milyen szárnyak alá bújnak a hiányok, ha magányos estékben a fészkek ürességgel takaróznak.
…verssé írlak valamikor. Élet. Málló vakolat. Ajtó. Anya. Kezek. Ajtó. Némaság. Sors. Szaggatott repülés, lehullt tollak, lehullt életek, sárban fekvő, madártestű nappalok, holdarcú éjszakák. Magamhoz húzom a sűrű csendet. Megtart. Nem talállak. Neked mindig, minden korán volt, nekem a tegnap is késő már. Árnyék, fény. Te bújsz, én hallgatok. Föld, víz. Te mozdulatlan vagy, én sodródom. Szánalmas játék, felesleges maradás a semmi felett. Most még csak a képzelet írja betűkké az egyszervolt (t)örvényeket, a dohos, omladozó házat, az üres madárfészket, a csendet, a tegnapokban rekedt, szürke felhőket.
…verssé írlak, egyszer biztos. Rímmé, dallá, hullámokká, tengerré, míg szíved szívem felé nem fordítod, hogy végre arcodat is befejezhessem, hogy szembenézhessek veled. Az árral, a vonulással. Ne foglalkozz a gyűrött álmaiddal, hagyd a kócos tavaszt szívedben bomlani, ne akarj felejtésbe magaddal temetni. Maradj még, így rendezetlenül, vázlatként, hanyagul szétdobált szavaimban, ahogy Isten tenyeredre rajzolta… maradj még egy kicsit mozdulatlan, elárvulásunk legutolsó pillanatáig…
Legutóbbi módosítás: 2013.02.10. @ 21:53 :: Szilágyi Hajni - Lumen
