Drága Dédi!
Fenn a magasban ritkán viszik az angyalok a híreket. Oly rég elutaztál abba a távoli, ismeretlen országba, hogy azt hihetnéd, már a feledés homálya takar. Dédi, ne hidd ezt, Nagyi sokat mesél Rólad, szívében élsz, amíg szíve dobog. TE tanítottad, hogy csak a jó és a szép örök. Most elképzellek, amint kényelmesen pihensz egy mennybéli fotelban, színes, virágmintás köntösödben, hamvas hajadra ezüst kék színt fest a napsugár, szemeden olvasószemüveg és olvasod levelemet…
…Múlt nyár derekán, tikkasztó hőségben érkeztem erre a különös, furcsa világra, amit Te ideje korán elhagytál. A kórházban nagy sürgés-forgás vett körül. A hangokból érzékeltem ezt, mert látni, alig láttam, csak Édes puha, selymes virágszirom illatú melleit. Jó volt megérinteni és hallani azt az ütemes dobogást, amit már ismertem korábbi meleg otthonomból. Sejtettem, hogy valami különös dolog történhetett velem, mert minden másképp volt, mint odabenn. Érkezésemet vakító fény köszöntötte, ami nagyon szokatlannak tűnt bíborszínű, félhomályos kis odúm után. Halványan érzékeltem ugyan alakokat közel és távol, de kezdetben mindent fejjel lefelé. Édessel négy napig éltünk háborítatlanul, kettesben egy külön szobában. Nagyi és Apukám naponta hozták Édesnek az ízletes házi ételeket, hogy ezáltal én is finom táplálékhoz jussak. Először csak ízlelgettem azt a finom, meleg nedűt, ami Édes melleiből csordogált, majd rájöttem, hogyan tudok többet enni. Édessel minden együttlét mámorító és megnyugtató volt. Ennek ellenére fogytam egy kicsit, de ez így szokott lenni az ember életében pár napos korában.
Egy napon Édes és Apukám jól bebugyoláltak, kis sapkát is adtak rám, beleraktak egy mély kosárba, így indultunk ki a szabad levegőre. Kiléptünk a kórház ajtaján, rekkenő hőség, zaj, ricsaj, zúgás, moraj fogadott. Egyáltalán nem tetszett nekem. Legszívesebben visszabújtam volna régi nyugalmas kislakomba, de később rá kellett jönnöm, hogy ezt már sosem tehetem meg. Beültünk hármasban egy zúgó valamibe, ami elindult velünk. A monoton zajtól hamar elaludtam. Amikor felébredtem már új helyen voltunk, valószínű leendő otthonomban. Édes körbevitt a lakásban, ahol már semmi zajt nem hallottam, csak valami lágy, andalító dallam keringett a levegőben. Bentről is hallottam ilyet sokszor, nem volt ismeretlen. Örömömet hosszan tartó bömböléssel jeleztem. Így tudattam drága szüleimmel, hogy ez a hely nagyon tetszik nekem. Édes átöltöztetett, puszilgatott, simogatott a fejem búbjától a lábam ujjáig, majd belefektetett egy finom illatú ágyacskába. Azután egyre halkuló dallamok lopakodtak a fülembe és újra elszenderedtem.
Édesnek nagyon finom teje volt, ahogy teltek a napok, egyre mohóbb lettem. Később kiderült, hogy én egy nagy-nagy zaba-gép vagyok. Annyit ettem, mint egy kis víziló. Legtöbbször hasra fektettek, mert azt hitték, hogy nekem úgy jó. Jó volt, nem tagadom, de néha rekedtes hangon nyöszörögtem, mintha fájna valamim. Valahogy így, hogy „ajjaj… jaj… ajjaj… jaj… ajjaj.” Jól rájuk ijeszthettem, mert azt hihették, a hasam fáj. Lehet, hogy fájt kicsit, már nem emlékszem, de ilyenkor kiharcoltam, hogy ölbe vegyenek. Nagyon jólesett, amikor felvettek, simogattak és megszeretgettek. Ez így ment majdnem három hónapig. Édesnek sok-sok álmatlan éjszakát szereztem. Többször is megnézett éjjel, amikor nyöszörögtem, minden neszre odajött hozzám. Amikor nagyon rázendítettem megszoptatott, sétált velem, dúdolt nekem, a karjaiban mindig megnyugodtam.
Már majdnem három hónapos voltam, amikor Édes és a doktor néni rájöttek, hogy nagy étvágyú baba vagyok. Havonta jártunk a doktor nénihez, aki mindig megsimogatott, a mellemre meg a hátamra hideg korongot rakott, megnyomkodta a hasamat, belenézett a számba, majd újra megsimogatott. Egy ilyen alkalom után már cumisüvegből is kaptam tejecskét. Ez nem volt olyan finom, mint Édesé, de engem nem zavart, mert csillapította a nagy étvágyamat. Ezután nem kellett olyan sűrűn felkelni hozzám. Este nyolc után elaludtam, s csak hajnalban ébredtem fel először. Ekkor kezdtem jobban gyarapodni, vidám, életerős csecsemővé válni.
Budapest, 2013. február 17.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Szulimán Eleonóra
