Az éveken át zsákokba gyűjtögetett libatollfosztások fájdalmait varrta dunyhává egy nyári délután.
Krisztusként kifeszítette ácsolt keretére a műselyemvéget, s az álmok őrzőjének szánt, „a kutyaúristenit” halk szitok rekedten hagyta el töppedt, ráncos ajkát, ahányszor csak vér serkent a görbe tű nyomán.
Nyolcvanévnyi történelem vette szeme világát, s már réges-rég nem remélte a megváltást. A sarokra kitett felmosóvödörbe köpte a fogai közt utolsót parázsló cigarettavéget, majd tovább varrta, varrta rendületlenül a rettegést majd éppúgy, mint régmúlt úri bálok csillogását felöltő éjjeli illúziók takaróját.
Húsvéti salátához pucolta a fagyott, összeaszott, diónyi krumplikat, de lélekben nagyon távol járt, mert mosoly ült az arcán, mikor fia rátalált. Ült kissámliján, a cserépkályha mellett, agyában elpattant érrel. Mindig öregasszony volt, mióta csak köztünk élt, csak a kórház klórszagú szobájában lett fiatallá, miközben félig már odaátról mesélt, egy rémült kislánynak, kit nagyapja vakbéllel műtött azelőtt alig pár napja, ma pedig ezeket a sorokat rója papírra. Fiát hívta, unokáját, szeretteit, kik csak napközben néztek rá néha, remélve, hogy haláltusája könnyű és gyors lesz, és nem kell szemébe nézniük az értelmetlen végnek.
Hajnalig őriztem a lassan hűlő testet, szorosan odabújtam melengetni jéggé dermedő kezét, sirattam dédanyámat.
Legutóbbi módosítás: 2013.03.29. @ 14:10 :: Ady Ágota Melinda
