Olyan különös hangja lett a révi vízesésnek. Lemásztam a létrán és elsétáltam a zuhogás helyéig. Érdekes, ugyanúgy zuhogott mint máskor, de teljesen hangtalanul. Ez igencsak feltűnt nekem és óvatosan, ujjammal előre nyúlva, érezni akartam, mi történik. Így a látványosan zuhogó, hangtalan víz, a legnagyobb megdöbbenésemre felkapta a kezemet. Erre igazán nem számítottam… El is gondolkodtam, vajon mi történhet… Ezek szerint, szivattyúzza felfelé a Körös vizét. A sétát szapora léptekre váltottam, visszamásztam, hogy láthassam milyen az a világot alig meglátó, kibontakozni vágyó patak, ami ötven méternyi nekifutás után be is fejezi zsenge életét, pedig talán folyammá szeretett volna duzzadni. Szemlátomást nem változott semmi, ugyanúgy rohant lefelé, mint máskor. Ugyanolyan áttetsző, iható kristálytisztán. De, miután belemártottam a tenyeremet, erős sodrással lendítette felfelé. Tehát, valamilyen egészen elképesztő, önvédelmi optikai csalódással, a vízesés pumpája szivattyúzza a Körös vízét, a patak sem változik látványosan, de zúdul fölfelé.
Odabent, a ténfergő turistacsoport már azt hitte, hogy semmi érdekeset nem fog látni. Mit nekik egy füstös cseppkőbarlang, lehet akármennyi járata és akármilyen szép is. A szintkülönbség sem nyom semmit a latba. Ám mikor meglátták, hogy gyűl a víz, rögtön felvidultan visongva úszták árral szemben kifelé.
Néhányan meg is jegyezték odakint, hogy lükék, mert az esemény, jellegénél fogva megmaradt saját titokzatosságában. Bár nyakig érő vízben úsztak a bejárati rácsig, ám onnan kilépve már a száraz, nyárközépi levegő forrósága igazította helyre a hőmérsékleti élményfürdő alacsony hőfokát.
Páran a téblábolók közül felmentek, és vállat vonogatva nézték, amint a rács mögött megtelik a barlang bejárata.
Érdekes, a telis-tele vizű járat nem zúdult ki a rácsok közötti arasznyi réseken. Benyúltak.
– Tényleg víz. Na menjünk, süssünk szalonnát, vagy gurítsunk le egy sört – jegyezték meg és már el is tűntek.
A szokványosnak elkönyvelt érdektelenség veszített. Harsogott a zene, elnyomta a minden tévémacikat leköröző grrrrr…, gargarizáló hangot.
Az előbb nem tévedtem, rengeteg tévémaci van ám, mindegyik gargarizál, senkit ne tévesszen meg saját tudatlansága, hacsak egyetlenegyet ismer közülük! Tehát a barlang öblöket, vontam le a következtetést. Miután már biztosra vettem, hogy az összes járat megtelt, de nem hallottam a tipikus egyértelmű „pö” hangot. Tévémaciéknál ezt így szokták, a kevésbé informáltak is tudják talán. A barlangból csak egyszerűen grrrrr, szünet, majd megint grrrrr és szünet következett.
A „pö” hang, amely a víz kibocsájtó jellegű lett volna, mindig elmaradt. Ekkor kiáltotta teli visszhangozva a völgyet – az összes zenebonát túlzengőn -, a túlsó hegyoldalról egy hegymászó. „Dagad a hegy!” Már szemlátomást duplája volt önmagának. Hátráltam, féltem, ha körmömmel megkarcolom, szétpukkad. Ám a túlsó oldalról, a keskeny Körös völgyet ugyanaz a hang telítette be. „Összement”! Tehát öblöget a hegy, gondoltam magamban, és már nem volt lehetőségem menekülni, hiszen azt a víztömeget, most, hogy eljött a tévémacis “pö” hang cseppkőbarlangi változata, már nem lehetett kikerülni.
Nem tudom hová tűnt a víz, pedig a turistákon kívül mindenkit érdekelt az esemény. A zsilipeket leengedték, még a duzzasztott tavat is, úgy tizenöt kilométerrel lejjebb. Ám amilyen szerény rejtőzködéssel szívta fel, olyan tisztelettudóan – soha nem tudom megmagyarázni hogyan – ürítette ki. A patak szintje sem emelkedett, a hangerősség egyenesen csökkent.
Előbb odamentem a rácshoz, meggyőződtem, hogy kongón üres lett a barlang, majd lefutottam a vízesés alá, ahol ujjaimat már rendesen vitte lefelé a rácsapódott víz, és annak rendje és módja szerint dübörgött.
Valahonnan előkerült az idegenvezető, ásított egy nagyon nagyot és összetrombitálta a következő turistacsoportot, akiknek szemük, szájuk elállt, mert a rengeteg évtizednyi karbidlámpák kormos bevonatát elvesztve, a feltárás előtti, vadonatúj szépségében pompázó – már valóban – cseppkőbarlang fogadta őket. A falak csillogtak, érckristályok apró darabjait lehetett észlelni és a lelógó sztalaktitekről szórványban csöpögött alá a víz ismét. Az öblögetés, semmilyen taszító nyomot nem hagyott és képzeljék, az első csoport lelkesedése után nem lendült fel jelentősen a forgalom. Nagyon hirtelen megszokták, hogy a rendezők valamilyen „dizájnváltást” eszközöltek, olyan is akadt, aki visszasírta a fekete falú, kérges barlangot.
Legutóbbi módosítás: 2013.03.18. @ 19:52 :: Boér Péter Pál
