Valamikor, valahogy odakerült, és most várakozik. Az, hogy pont ott, az is csak a véletlenen múlt. Nincs sok ideje. Tudja. Néha rácsodálkozik a világra. Ez a dolga. Elfogadóan hallgatja, nézi a körülötte zuhanó cseppeket. Sokszor keményen megharcol a fennmaradásáért. Nem tudja, mennyi ideje van. Talán órák, ha szerencsés napok, hetek. Ezt viszont nem ő dönti el. A létezését sem ő kérte. Körülnéz. Nincs egyedül. Kicsik, nagyok, soványak, kövérek, formásak. Hiába születnek együtt, egymás mellé, mindegyiküknek külön-külön kell megkapaszkodni a percekért. Örök harc. Vannak érzései, álmai, de kit érdekel, hogy most éppen fordítva látja a világot, kit érdekel, hogy neki is mindennap küzdenie kell, hogy nem is olyan boldogság ez az egész napi lógás. Próbál beletörődni abba, amit kapott. Lehet, a többiek egyhangúnak találják ezeket a napokat, ő békésen figyel, hallgat. Minden rezdülést, érintést megérez. Szereti a nappalokat, a nyüzsgést. Este az utcalámpa ad némi fényt, bár éjszaka semmi érdekes nem történik. Elnémul, ködbe borul a város, és csak a merészebbek indulnak a hideg sötétségnek. A holnapjai bizonytalanok, létezése bármikor zuhanásra kész. A fagyos éjszaka hamar betakargatja csenddel a várost. A zord hajnal gyorsan végigrohan az ébredező utcákon. Így megy hetek óta.
Reggel egy fura kinézetű madár ébresztette fel, nem éppen a legszebb hangjával, de szerencsére hamar abbahagyta. Nézte őt, próbált emlékezni, hátha járt már arra. Szokatlan, idegen volt a madár is, és a dallam is. Semmin nem csodálkozott, talán ez is része lehet az idő múlásának.
A mellette lévők vajon hallották a reggeli látogatót, vagy csak neki tűnt fel, hogy ez a nap nem úgy indult, ahogy a tegnap, vagy a tegnapelőtt. A felhők szigorú rendben sorakoznak felette, eltakarva a napot. Ő azokban a szomorú felhőkben is talál szépet. Órákig képes elnézegetni őket. Néha szétnyílnak felette, s valami finom pelyhek esnek rá. Az maga a csoda. De most nem hull semmi. A rések közt a nap leselkedik kifele.
Miközben álmait, holnapjait rendezgeti, egy tizenéves fiúkból álló kis csapat gyülekezik köré. Nem fél tőlük, büszkén mosolyog rájuk. Élvezi, amikor a reszkető fény sejtelmesen megcsillantja szépséges formáját. Az egyik srác közelebb megy hozzá, megsimogatja. A fiú szemei felcsillannak, majd egy hirtelen mozdulattal rácsap. Ideje sincs ellenkezni. Felszisszen, roppan, reccsen. Beleremeg a fájdalomba, mintha kettétörték volna az életét abban a pillanatban. Álmaira gondol. – Semmi gyengeség – mosolyodik el, de közben érzi, ahogy az apró cseppek végig folynak rajta, s belezuhannak a semmibe. Mintha sírna… A világ egyre kisebb lesz körülötte. Próbál harcolni az erősödő nap fényével. Keservesen belekapaszkodik az ereszaljába. Körülnéz, gyengének érzi magát, a nap is elvakítja. Társait sem látja, csak azt a fura kinézetű madarat hallja, aki reggel ébresztette. Vele szemben ül most is. Egy csupasz ágon hintázik, és szemtelenül újra és újra dalra fakad. Már nem zavarja. Csak semmi gyengeség – mosolyodik el ismét, hisz neki még annyi álma van. Zuhanásra kész Jéghegynyi álmok, valahol az örök télben…
Legutóbbi módosítás: 2013.03.10. @ 22:02 :: Szilágyi Hajni - Lumen
