Kapkodunk, keresünk, görcsösen
álmodunk, már nem számoljuk
lépéseinket, lábnyomunkat nem
követik se árnyékok, se fények.
Bűnbe estünk, árvák maradtunk,
elhagytad, elhagytam, elhagyott…
s most egymagunk vagyunk
ezen a szigetnyi rajzolaton.
Arctalan lebegés, néma zuhanás,
valaki ellopta a Holdat…
sötétségnek feszül az éjszaka.
Érintésed nélkül mozdulatlan
mindenség vagyok. Valami dal,
valami vers. Vázlat az életedben.
Évszakot váltok szívemen, de hiába
a levetkőzött érzések, ma sem
zajong a tavasz. A magasság
most fuldokló, ziháló mélység,
újabb hűvös éjszaka ül körém.
Zárd be az ajtót, kint tombol
az este, a szél átszakad a télen,
réseket hasítanak a sápadt fények.
Takarj be szavaiddal, takarj
be avarral, földdel, sárral, hóval.
Takaró alá gyűrt sóhajainkban,
vetkőzz hozzám, légy én, s leszek te,
ajkunkon harcol a kódolt szerelem.
A nappal csak ideiglenes kikötő
szívünkön, már nem bontanak
vitorlát a felhők, egyre távolabbra
csúsznak a partok, a napok, egyre
halványabbak azok a szigetnyi
rajzok, ahol egymásba lélegeztük
a mindent, a világot, egy őrült,
mindig-veled, soha-nélküled szerelmet.
Ujjaim letapogatják arcod,
szád köré szavakat súgok.
Vállamon az éj morzézik,
valaki ellopta a Napot…
Magamhoz álmodlak, vágyakból
kiszakadó, rímtelen versekké
szeretlek, de szemed ma hallgat,
s csak a hiány vetkőzik le benne.
Homlokom mögött érzések
tolakodnak, ordítanak,
elhagytad, elhagytam, elhagyott,
s valaki összegyűrte a szigetnyi rajzot…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Szilágyi Hajni - Lumen
