Groteszkbe fordult szavad tükörképét veri vissza a csipkén fodrozódó tó szemérmes vize. Cseppenként szórja, visszhang ruhába öltöztetett, személyes üzeneted. Lapulevélen, hívó cédulára cirádás meghívót barnít az egykori tűz felbugyborékoló emléke. Ékes képek, fazekaskorongon forgó, még nem száraz vázába zárva, virágos hálók foszló paplanából kiálló, málló szöszmötök. Szebbet tükörvíz kép-más időrepítése, toldatlan áhítatban nem láttatott. És sarukönnyed topánkák, suhogó föld fölött lebegésükkel szélt fúnak, a tóvisszhangú, örökre eltelt idők képzelt, vagy megélt szövegébe. S a kibontott időutaztatott, szóképözönt görget egy filmmé fakult, talányos fövenyről, parti nézőtér tavi vetítővásznára, amiben a könyvjelzők száradt virágát játszó szerepről nem is csodálja, hogy az övé. Kattog az orsó, huzal spulnizta celluloidképét repíti az oda-vissza part. S görbült tükörmosolya, nadrágján, még most is ott piroslik a kétoldali marsall lehetőség… Békésen nevetgél el többed magán. Úgy néz ki, viharfelhők gyülekeznek…
Apropó, ha jól emlékszem, jó két és félszer átléptem a húsz esztendőt, és most itt, a fövenyen, mintha az egész egy szürreális izé lenne. Minden visszapörgött, vagy mit csinált… Ha világosabb lenne, magam is megnézném arcvonásaimat a tó tükrében, mert minden egyebem határozottan visszazsengült. Különben nem is értem, miért nevezem tónak a Köröst, Marost, Dunát, Küküllőt, Berettyót. Minek is vagyok épp a partján? Meg kell adni, Gyalunál befagyasztottam magam egy picit abba a duzzasztott tóba, de már saját szóhasználatom is meglep… Fogjuk rá, hogy a püspöki bányató mellett, még csak-csak hasonló volt a környezet, míg meg nem lilult… Különösen, az apró, leszigetelt mocsár szemecskéknél, ahol kis piros, illetve egészen halszínű halak fickándoznak. Előfordult, hogy benyúltam és fogtam egyet, de ez most nem az a part. Egyik sem és mind egyszerre!
Két oldalt zord alapossággal zúdul le egy sötét felhőtömeg, és fedi be, szinte egyenletesen, mint egy termet, aztán valaki elkiáltja magát, “jegyeket tessék” és a kezembe nyom egy mozijegyet. Teljesen groteszkbe fordult a szava, a tó szemérmes vize pedig csipkésen verdesi vissza, ha lehet még rekedtebben.
Körbenézek, valójában sehol egy jegyszedő. Különben is, ezt a villamosokon csinálták hajdanán, de még milyen régen! Aztán, mikor már végleg nem tudom, hol vagyok, teljesen elsötétül minden, és hallom a vetítő beindulását.
Megdöbbenek, a tó vize cseppenként szórja, visszhangruhába öltözött, személyes üzenetét. Mindegyik elér hozzám, lesz mit értelmezgetnem… Valahogy, mégis a kezembe jut egy nem egészen mozijegy, lapulevélre írott hívó cédula, tudják, olyan régies, cirádás betűkkel. Meg kell győződnöm róla, hogy mielőtt még ez a felhős betermesítés történt volna, a nap pirogravírozta belé a betűket. Majdcsak elolvasom valahogyan… Mellettem fellobban a tábortűz — saját maga, vagy csak az emléke. Hiszen egyedül vagyok, nem társasággal, és ez a mozi is olyan valószínűtlen.
Nappal van, nyárközepén, a forróság körbeveszi a felhőkatlant, de egy csepp eső sem esik belőle. Valahonnan, a távolból elkezd lejátszódni a film, én megdöbbenek az ékes-képes, fazekaskorongon forgó, még nem száraz vázába zárva, iszákos hálók foszló paplanjából kiálló, málló szöszmötökön.
Mit kezdjek én ezen a narrációval, nem nagyon tudom értelmezni. Az egészből csak annyi jön át, hogy talán időutazom. Vagy nincs is film, vagy az egész egy tükörvíz-képmás. Nem is értem, de teljesen toldatlan áhítatban nézem a hegytetőket. Úgy hússzor átúszom a tavat, amiről nem értem meg, mitől lett azzá. Közben majdnem megnyerem az országos bajnokságot!
Most látom, amint egyik kezemben a térképtartóval, másikban az iránytűvel, bemérem az iránykövetést. Vágta előre! Magam is szélt keverek a pecsételő helyig, a tó felől is rám süvít. Nem értem! Ez a vászonná változott vízfelület, sarukönnyed topánkák suhogó, föld fölött lebegésének visszhangjával veri vissza az egészet. Pedig ez nem némafilm, de mégis vannak feliratok, örökre eltelt idők képzelt, vagy megállt szövegei. Megijeszt… Tudom, hogy elmúltak az évek, már a tegnapra sem érdemes nagy vehemenciával gondolni, de úgy fejbe vág, hogy magamat olvasom magam előtt.
Most, hogy – sosem fogom megtudni mitől – ilyen időutaztatott kibontottá cseperedtem, egy filmmé fakult, talányos fövenyről szó-képözönt görgetek. Képzeljék, nem is a fövenyen fekszem, hanem egy valódi, békebeli moziszékben ülök, én vagyok az egyszemélyes nézőtér. Hátul, a gépész gondosan ügyel, hogy a kattogós spulnik pörgette celluloid ne szakadjon el. Amott lányokat látok, díszlépést verek, majd az érdekesség kedvéért – rohamsisakkal a fejemen – átkúszom egy mocsárszerű pocsolyán, és amíg mások a téren játszották – tudják, “a kicsi, a nagy, az Artúr és az indián”-t, én nem gyúrtam billentyűket semmiféle zongorán. Ámde bekeveredtem az illemórára és a tánciskolába.
Most ott látom magam, ahogy az első alkalommal végigröhögöm, aztán megszokom, hogy… Mit is? Azt, hogy hirtelen rádöbbenek, erről a fövennyi helyről saját magam nézem önmagamat, egyszemélyes tömegnyi nézőtér gyanánt, és a könyvjelzők száradt virágát játszó szerepről minden csodálkozás nélkül veszem tudomásul, hogy az enyém. Ki másé lenne? Hiszen majdnem minden szerepet én játszottam! Persze voltak statiszták, egyikük-másikjuk neve kihullott az emlékezetemből, de sokak képét – felületesen vagy egészen mélyen – repíti az oda-vissza part. Tőlem a vászonra, a vászonról felém, erről a fura tó-folyó vagy folyó-tó vízfelületről, melynek görbült tükörmosolya, ilyen körülmények között nem lehet pőre. Nadrágot visel, és most is ott piroslik minden kockán, valamint az én nadrágom két szárán is, a kétoldali marsall lehetőség, két jó vastag piros csík. Mondhattam volna tábornokot is, de hát a marsall is az végeredményben, csak még tábornokabb.
Most békésen elnevetgélek többedmagamban, többedmagamon, mikor belemarkolva nézőterem fövenyébe rá kell döbbennem, hogy nem ültem mozi-tóvászon előtt, még fövenyen sem, és vízfelület sem terpeszkedik előttem. De spontán eleresztve magam, olyan jó volt végiggondolni az egészet…
Legutóbbi módosítás: 2013.04.22. @ 18:28 :: Boér Péter Pál