Az elmúlt nyáron, amikor a Sugovica Foltkörös lányok elkészítették a nemzeti zászlót, és ezzel magyar Guinness-rekordot értek el, teljesen fellelkesültem. Ott mindjárt jelentkeztem, hogy végre van hova leadnom a felhalmozott, varrásból visszamaradt rongyocskáimat. Gyorsan lelomboztak, és újabb kihívás elé állítottak, amikor ezt mondták:
— Gyere el szeptembertől a foltkör foglalkozására, és inkább varrjál…
Így aztán vártam a szeptembert. A foglalkozáson mindenki profi volt. Csak úgy röpködtek a szakkifejezések. Margóval szépen meghúztuk magunkat; majd alakul valahogy. És jöttek a foglalkozások. Ezekben a foltvarrós lányokban van valami, ami megfogja az embert, még akkor is, ha csak „szeretne” ügyes lenni és alkotni, a készségük, ahogy megmutatják a fogásokat, vagy amikor azt mondják:
— Nagyon jó! — pedig…
Eltelt fél év, és mi csipegettünk a lányok tudásából. Akkor jött Rita ajánlata, hogy indít egy alapfokú tanfolyamot, foltvarrást, kezdők részére. Margóval természetesen jelentkeztünk. Hat új ember. Ketten-ketten ismerték egymást, de mindenki mindenkit nem. Óvatos köszönés, érthetetlen bemutatkozások, utólagos kérdések:
— Hogy is hívnak?
Ki büszkén, ki szerényen kirakta a varrógépét, az ollóját, gombostűit, szuper asztali lámpáját, közvetlenül a gépe mellé. Elkezdtük. A megvarrásra szánt mintadarab bemutatása után mindig úgy éreztem, jaj, nem, ez nem megy! Amikor megvettük a legszükségesebb kellékeket — öngyógyuló vágólap, körkés, vonalzó, jelölők —, már tudtam, hogy ezt muszáj csinálni, mert a kiadások lassan egy igen hosszú hétvége költségeit is felemésztették. Tehát hetente cipeltük a gépet, a kellékeket; hóban, fagyban és esőben, mert mindig esett valami, és mindig hideg volt, nemcsak az utcán, a teremben is.
Természetesen voltak boldog pillanatok, amikor valami csoda született. Elkészült egy táska, egy alátét, vagy egy falikép. Kicsit ugyan mindegyik sántított, de Rita nagyon elégedett volt a munkánkkal, és ez még az otthoni befejezés lendületére is kihatott.
Egyik alkalommal neszesszert csináltunk. Már előre elképzeltem, ez sikerülni fog… korábban mindig úgy gondoltam, na, ez nem megy. Persze, nem azért foltvarrás a foltvarrás, hogy azonos méretű lapokat varrogassunk össze, hanem azért, hogy először minél kisebb darabokra vagdaljuk szét, utána alapos fejtörés mellett újra össze tudjuk illeszteni.
Szóval, ez a foglalkozás a tanfolyam vége felé történt. Ekkor már tudtuk egymás nevét, foglalkozását. Az asztalokon a varrógépek is közelebb kerültek egymáshoz, és egy-egy asztali lámpa mintha megérezte volna a barátságokat, nagyobb távolságra világított. Volt sütemény és rövid közös teázás. A speciális ollók, a bontók időnként gazdát cseréltek, hogy azután újra visszataláljanak eredeti tulajdonosukhoz. Vasaláskor már nemcsak sajátunkat vasaltuk, hanem igyekeztünk a társunknak is segíteni. Ha valaki egy sorozatos fejtéskor már nyugtalanabbul emelte fejét a mennyezeti hatkarú csillárra — amiből jó esetben csak kettő működött — egyikünk mindig elvette az anyagot, hogy kifejtse, és a társa megnyugodjon. Azt hiszem, ez is bene van a foltvarrók etikai kódexében.
No, de térjünk vissza a neszesszerhez. Talán az a szerencse, hogy ebben az esetben Rita nem hozott mintadarabot, hanem csak az anyagokat láttuk, illetve lelkesen hallgattuk, ma mi születhet. Gépe válogatja, hogy mit tud, az enyém nem tudott sűrű cakkosat, tehát a gomblyukvarró öltésformával kellett dolgoznom. Várhattam volna egy másik gépnél, de hárman álltak előttem.
A szétvágott és bújtatott anyag összeillesztése után, gép alá került a darab. Férces lett, nem fogta át a széleket, de elkészült. Gondoltam, majd otthon finoman még korrigálhatom a hibákat. A zipzár beillesztésénél is többen elvéreztünk, mert a lehetséges varrási variációk közül a nem megfelelőt választottuk. A bontók folyamatosan működtek, és persze az összemosolygások is.
Rita lelkes volt:
— Ügyesek vagytok! — persze, a bíztatás ebben az esetben pszichológia. Mi azért elhittük.
Megtörtént az összevarrás, kifordítás, és felhangzott a nagy gratuláció:
— Majd otthon bevarrjátok a bélésnyílást. Lett egy szép neszesszeretek. — Ezt is elhittük.
Sietős összepakolás, hangzavar:
— Hol az ollóm… kinél van a bontóm… melyik az én vasalóm? Az az én elosztóm!
— A hulladékokat ide kérem!
És eljött a reggel. Nézem a tegnap esti csodát. Sem az alján, sem az oldalán nem jöttek össze a minták, a sarkoknál a varrási illesztés elegánsan távol tartja magát a szemben lévőtől. A zipzár csücske is kívánnivalókat hagy maga után. Itt-ott a tűzéseknél is komoly gondok látszanak. Leteszem.
Kis szünet után újra felveszem. Simogatom, és egyre jobban tetszik. Biztosan a többiek is így lehetnek vele.
Ez a kis kéttenyérnyi csoda az enyém, annyi öltés van benne, mint egy télikabátban, nem ott ahol igazán kellene, de az enyém.
Örülök neki.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Kovács Ilon
