Hol volt, hol nem volt, egyszer réges-régen egy csodálatosan szép rózsaerdőben élt két szerelmes kismadár. Annyira szerették egymást, hogy ember nem talál szavakat leírni szerelmüket. Éjjel–nappal együtt voltak és szerelmes szavakat csicseregtek egymásnak. Sok állat irigyelte is őket. Az erdőben még nem volt ilyen, hogy két madár így egymásba szeretett volna.
A rózsaerdőhöz közel volt egy öreg, odvas fa. Ebben lakott egy gonosz manó. Amikor tudtára jutott a két madár szerelme, elhatározta, hogy ha addig él is összeveszíti őket. Nem bírta elviselni, hogy valaki ennyire szeresse a másikat.
Éjt nappallá téve azon törte a kobakját, miképpen tudna haragot ébreszteni a madarakban. Hiába próbálkozott a legravaszabb praktikákkal, a két szerelmes madár nem hitt neki, és talán még annál is jobban szerette egymást, mint előtte.
Ez nagyon felmérgesítette a manót. Toporzékolt a fa törzsében levő házacskájában. Nem lehet, hogy ne sikerüljön neki, amit eltervezett… Végül azt eszelte ki, hogy varázsitalt kever és megitatja velük. Ettől a madarak úgy összevesznek, hogy soha többé nem békülnek ki. Amíg csak élnek haragudni fognak egymásra…
Egész éjjel, pihenés nélkül kotyvasztotta a varázsitalt, ami reggelre el is készült, éppen arra, amikorra a napsugarak bevilágították a rózsaerdőt. Most már csak az volt hátra, hogy megitassa velük. Ez sem volt könnyű feladat. A két szerelmes madár már ismerte a gonosz manót, és akármit mondhatott nem hittek neki. A manó kénytelen volt cselhez folyamodni. Az italt egy szép flaskába öntötte és megkérte a nyulacskát, hogy vigye el a madaraknak.
A tapsifüles szívesen el is vállalta a manó kérését, és a flaskát beletette a tarisznyájába. De sajnos a tarisznya lyukas volt, és a flaska az itallal kihullott belőle. Szegény nyúl ezt csak akkor vette észre, amikor a madarak fészkéhez ért. Hiába ment vissza, már nem találta. Hogyan is találta volna, amikor egy öregember arrafelé járt és megtalálta. Felvette és megszagolta. Kellemes illata volt, ezért azt gondolta ebben a flaskában finom ital lehet. Elvitte haza, és a faluban mindenkit sorra kínált belőle.
Meg is lett a hatása. A falu lakósai mind egytől egyig összeveszett a másikkal. Lett olyan nagy csetepaté, hogy a világ még nem látott ilyet. Úgy meg lettek fertőzve, hogy minden apróságon hajba kaptak. Állandóan kiabáltak, veszekedtek. Ami a legszörnyűbb volt a harag és a veszekedés apáról fiúra szállt. Az emberek közt soha többé nem volt békesség. Szünet nélkül háborúskodtak. Nem tudtak szeretetben élni egymással. Állandóan azt lesték, hogyan tudnának ártani a másiknak. Fegyvereket gyártottak, hadseregeket toboroztak, majd fondorlatos módon ürügyet találtak ki, hogy egymás vérét onthassák. Sokszor maguk sem tudták, miért ragadtak fegyvert. Úgy érezték jól magukat, ha farkasszemet nézhettek az ellenséggel.
Ellenben a két szerelmes madár tovább szerette egymást.
A gonosz manó nem értette, mi történhetett, miért az emberek perlekednek a madarak helyett, de amikor látta, hogy a varázsital, mit eredményezett, kissé megkönnyebbült, mert hiszen, ha az emberek is gonosszá váltak, akkor előbb–utóbb elpusztítják a természetet is… Egy nap majd kivágják az utolsó fát is az erdőkben, ahol a madarak laknak. Ha nincs erdő, nincs fa, nem lesz ág, ahol a két szerelmes madár turbékolhat egymással. Végül is maga az ember öli meg szerelmüket…
Ha nem hisztek nekem, akkor menjetek ki az erdőbe, és lessétek meg, milyen szépen csicseregnek a madarak! Csak rajtunk múlik, embereken, hogy szerelmes daluk meddig veri fel az erdő csendjét. Vigyázzunk erdőinkre, mezőinkre és az ott élő állatokra!
Talán, ha többet hallgatnánk a madarak szerelmes dalát kint a szabadban, akkor a varázsital ereje is elszállna belőlünk, és újból békességben élhetne minden nép a földgolyón.
Legutóbbi módosítás: 2013.05.30. @ 15:35 :: Apáti Kovács Béla
