Nézem a sírkövet ott valahol a temetőkert bejárata mellett. Homokkőből faragta a kőfaragó, s hogy a felirat el ne porladjon a kővel egyetemben, azt márványlapba véste, s úgy ragasztotta cementtel a kőből kivájt négyzetbe.
Mihály Péter, élt 76 évet, kétszer állt a tűzvonalba, fölnevelt öt saját gyermeket és egy árvát. Béke poraira.
Ez állott a kövön, s szemeim előtt megjelent szikár alakja, kissé görnyedt háta, s dörgő hangja. Olyan volt ez a hang, hogy beleremegtek az ablakok, ha hitványul rögzítette az üvegeket az ablakos. Midőn először találkoztam vele — sok évvel ezelőtt történt —, olyan hangon köszönt rám, hogy még a gyomom is beleremegett. Alig tudtam a köszönését fogadni.
— Hát, komám — szóltam a mellettem haladó kollégámhoz —, ennek az öregnek se szeretnék a családjához tartozni!
— Aztán, miért?
— Ijesztő hangja van!
— Pedig ha tudnád, ő a legszelídebb ember a faluban. Erős, mint a bivaly, s olyan szelíd…
— … mint a ma született bárány — folytattam a kollégám helyett a mondatot.
— Inkább ismerkedj meg velük, minthogy öljön a csúfság!
— Igazad van!
— Vasárnap elviszlek hozzuk. A középső fia velem járt a líceumba, jól vagyok vele.
Nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadtak volna. Inkább kissé gyanakodva, hogy vajon mi szél hozott feléjük. Később, amikor felsoroltuk az összes közös ismerőst, oldódott a hangulat. Mikor aztán elmondtam, mennyire megijedtem Péter bácsi harsogó hangjától, kacagásban törtek ki, s nevetve veregették a hátamat.
— Nem te vagy az első! — szólott mosolyogva egy sudár fiatal lány, egyik unoka.
Akkor nap nem találkoztam Péter bácsival — két, három nap múlva azonban ő szólított meg a keddi piacon. Valamilyen gyümölcsöt indultam vásárolni. Hetipiacot minden kedden és vasárnap tartottak. A termelők kora reggel, sőt sokszor már előző este megérkeztek, s ott gunnyasztottak az árujuk mellett, ameddig megjöttek az első vevők. A kofák, a viszonteladók is már kora hajnalban jelentkeztek, hogy olcsó pénzért átvegyék a termelőktől egész árukészletüket. Akinek sürgős dolga akad otthon, szívesen szabadul a vásár nyűgétől.
Szóval, Péter bácsi rám köszönt szokásos hangjával, ahogy ott válogattam a körték, almák között. Az árusok felkapták a fejüket a hangra, s ahogy megpillantották, el is mosolyodtak. Egyszerre kezdték kínálni, dicsérni a portékájukat.
— Péter bácsi, nézze milyen szép érett árpával érő körtövém van! — így az egyik.
— Vegyen ebből a turkesztáni zöld bélűből, most hozták a Regátból! — így a másik.
— Hallom, nálunk járt, öcsém! Mondták a gyerekek — fordult hirtelen felém, figyelmen kívül hagyva az árusokat.
— Vajda Jancsival voltam. Munkatársam a hivatalban, és mellesleg jó barátok is vagyunk.
— Jól ismerem az apját. Együtt voltunk tizennégyben, Boszniában. Vékonypénzű, szilimán ember volt, de vizsla, s az esze úgy vágott, mint a beretva. Bezzeg, ha most megnézed…
— Bátyám! — szólaltam meg — Jöjjön arra a bufet felé, úgy tudom, jó féle seprőpálinkájuk van.
— Innál valami jó erőset? Akkor, inkább gyere velem! Van otthon olyan háziszőttesem, hogy langot vet a szádban.
Így kezdődött a barátsággá mélyülő ismeretségünk. A legkisebb fia a háromból velem egykorú, s így a barátkozás is könnyen ment. Két leány már jó ideje férjhez ment, gyerekeik is születtek, a fiúk közül is csak Jenő — akit említettem — maradt a háznál. Mivel mind a faluban éltek, sokszor időztek esténként, meg persze az ünnepnapokon Mihály Péter házánál. A vasárnapi családi ebéd el nem maradhatott. Ilyenkor a nagyasztal körül ott ültek Vilma néni, Péter bácsi, s gyermekeik sorban: Péter, Katika, Ödön, Jenő, Anna, Piroska (Katika nagyleánya) és árva Regina. Az apró gyermekek, az unokák részére a konyhában terítettek.
Régináról külön kell szólnom.
-.-
A tavasz sok nyomorúságot hozott. Mindennaposak lettek a bombázások, s ahogy a gépek elrepültek, kezdődött az ágyútűz. Lőttek mindent, ami csak földön látható volt: házakat, gyárakat, templomot, temetőt, országutat, vasutat. Pedig már alig maradt épen bármi is. Katonaság meg a városon kívül foglalt állást a szőlőkertek feletti magaslaton. Onnan próbálta védeni a helyzetét. Mégis a várost pusztították, gyötörték, gyilkolták. Akik az óvóhelyre húzódtak, vagy a még megmaradt épületrészekben kerestek menedéket nem mertek kimenni az utcára, élelmiszerük alig volt, a lerombolt üzletek áruit már rég széthordták, s ha itt-ott egy elhullott állatott találtak, azt a hajnali órák homályában széttrancsírozták, s húsát hazavitték, legyen az akár ló, vagy kutya, vagy bármi. Éhes ember nem válogat.
Az asszony kióvakodott a hátsó udvarban álló épületből. A ház ablaküvegei betörtek a légnyomástól, de néhány jótét lélek összeszedett deszkákkal beszegezte, hogy bent védve legyenek valamennyire a széltől, hidegtől, s a repdeső repeszektől.
Még alig világosodott az égalja, de már más házakból is előbújtak az élelmet keresők. Mintha valamilyen titkos jel irányítaná őket, mind egy irányba igyekeztek, és valóban a piac sarkánál egy lovat darabolt bárdjával a piaci mészáros, és mindenkinek a szatyrába, kosarába belevetett egy jókora darabot, közben siettette az asszonyokat.
— Gyerünk, gyerünk, lépj tovább! Igyekezzetek, mindjárt itt a légiriadó! Ahogy a Nap felkel, már hullnak is újra a bombák, meg a gránátok!
Az asszonyok pedig tőlük telhetően szedték a lábukat, megköszönni sem volt idejük az önkéntes hentesmunkát. Ismerték az embert még a régi, boldog békeidőből, amikor a mészárszékben sürgött-forgott, s viccelődött a vásárlókkal. Most komor, aggodalmas képpel sürgette a „vásárlóit”.
Vilma is — Péter felesége — ide igyekezett, csak ő a piac másik fele felől jött. Gondolataiba merülve lépegetett, de azért szaporázta. Otthon a gyerekek és a szülei; még jó, hogy földszintes a házuk, alatta nagy borpincével, s a közelben sincsenek magas, feltűnő épületek, melyek céltáblái lehetnek az ostromlóknak. Az ura, Péter már rég nem adott hírt magáról. Csak hazavezéreli az Isten! Megérezte, hogy valaki jön vele szemben, majdnem össze is ütköztek a félhomályban.
— Siess Vilma, mert elfogy! — szólott, és sietett tovább az asszony.
Vilma alig ért oda a hentes körül csoportosuló asszonyokhoz, mikor mögötte akna robbant, hogy mind rázuhantak a félig széttrancsírozott lóra. Néhány percig meg sem mertek moccanni, várták, hogy a repeszdarabok lehulljanak. Hallgatóztak, figyelmesen szétnéztek, de közülük senkinek az ijedtségen kívül más baja nem történt. A hentes is épen kászálódott ki a húsrakás alól. Ekkor hallották meg, hogy valaki jajgat mögöttük. Az előbb távozott asszony volt, aki megszólította Vilmát. Már alig benne élet, mire odaértek hozzá, csak a szemei éltek, s Vilmát megismerve ránézett és halkan, alig hallhatóan szólott pár szót.
— A lányom, kicsi Regina… Rigó utca négy — ezzel kilehelte a lelkét.
— Meghalt… meghalt — ismételgette döbbenten egy hárászkendős, sovány fiatalasszony.
— Mit mondott? — kérdezte egy másik.
— Rám bízta a kislányát — suttogta Vilma.
— Jöjjön, vigyük el neki a húst, amit most kapott ez a szegény! — jött meg a hangja a hárászkendősnek.
Ketten indultak nagy hallgatások közepette, s mikor elérték a Rigó utca négyet, senki élő embert nem találtak előbb, csak mikor az udvar végébe mentek, vették észre azt a nyárikonyhára hasonlító épületet, ahol valóban emberek laktak. Két idős embert találtak bent az ágyon gubbasztva, s a kicsi ágyban egy féléves forma csecsemőt.
— Ő Regina? — kérdezték az öregeket.
— Igen, de maguk kicsodák?
— Minket az anyja küldött, s ezt a húst is — tette le Vilma a szatyrot.
— Mi ez az egész? — kérdezte a néni.
Nem volt más választásuk, el kellett mondainuk, milyen tragédia történt. A két öreg egymás kezét fogva hüppögve, sírva fakadt.
— Mi lesz ezzel az ártatlannal? — törölte meg a szemeit a néni.
— Az apja hol van? — kérdezték vissza.
— Levelezőlap jött, hogy hősi… — fulladtak zokogásba a néni szavai.
Az asztal fiában meg is találták a tábori lapot, s a gyermek iratai is ott lapultak — Vass Regina, született 1944. december 24.
— Az anyja rám bízta, magamhoz veszem! Ahol felnő négy, ott felnő egy ötödik is! — döntött határozottan Vilma.
— Én pedig megyek, keresek egy papot, hogy temessük el ide a kertbe azt a szegény asszonyt! — mondta a hárászkendős nő. — Ismernek itt a közelben ilyen egyházi személyt? — fordult a két öreg felé.
A papot a szomszéd ház pincéjében találták meg, ott vigasztalta a bujkálókat. A hentes kézikocsijával pedig elhozták a halott asszonyt. Mikor a történteknek híre ment, előbújtak az emberek a pincékből, óvóhelyekből, hogy segítsenek a temetés körül, és végső búcsút vegyenek Reginától, az asszonytól. Gyerekek, asszonyok, meg rokkantak ásták a sírt, ácsoltak hevenyészet keresztet, s a szertartás után újból úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.
— Tisztelendő úr! — szólott a temetés után Vilma. — Van itt még valami. Ennek a szegény asszonynak az árváját magamhoz veszem, ha az öregek is jónak látják. Az apja odaveszett a harcokban. Legyen tanúja ennek!
— Akkor írjuk ezt le! — válaszolt a pap.
Leírták noteszlapra — más nem akadt a házban — két példányban: egyet Vilma vett magához, egyet a pap.
-.-
A háború vihara végigvonult az országon, sőt az egész világon, sok nyomorúságot, bánatot hagyva maga után. Vilma családja is állandó aggodalomban élt, semmi hírt nem kaptak Péterről. Se jót, se rosszat. Árva Regina már totyogó kisgyerek lett, mikor egy meleg, augusztusi este váratlanul megjelent Péter. Volt nagy öröm! Kórházvonatot kísért, amikor fogságba esett Ausztriában, de kálváriájáról nem beszélt sohasem.
Olyan tragikus emlékek rakodtak a lelkére, hogy lezárták az emlékezés csapját. A mindennapok folydogáltak. Év is alig telt, s Vilma megszülte ötödik gyermekét, Annát.
Az emberek a faluban tisztelettel voltak Péter iránt, és sokszor kikérték a véleményét sorsdöntő kérdésekben, ha dörgő hangján kinyilvánította a véleményét, nem igen ellenkezett vele senki. Meg is választották a falu elöljárójának. Elébb örvendett a kitüntetésnek, de aztán úgy megbánta, mint a kutya, mely kilencet kölykezett.
Egy darab ideig még rendben mentek a dolgok, az emberek dolgoztak, művelték a földet, s kedvvel tették a dolgukat. Reménykedtek. Nem sokáig, mert jöttek az agitátorok, meg a bőrkabátosok, s előbb szép szóval, aztán mind durvábban közösbe terelték a népet. A falu erősen ódzkodott a közöstől. „Közös lónak túros a háta” — mondogatták, de ahogy erőltették, kényszerítgették a belépést, úgy halkulnak el az ellenkezők, s amit előbb tréfára vettek, az félelemé, rettegésé vált.
Pétert egy nap beidézték maguk elé a bőrkabátos küldöttek.
— Maga itt az első ember a faluban, példakép, írja alá elsőnek a belépési nyilatkozatot!
— Mert, ha nem? — mennydörögte szokásos hangján.
— Itt maga, Mihály Péter nem kiabál! — volt a válasz.
— Mennyi fődje van? — kérdezi egy másik bőrkabátos.
— Fia, s lánya a városba járnak iskolába? — kérdezi valamelyik, időt sem hagyva a válaszra.
— Felesége az iskolában takarít?
— Apósának is van fődje, meg két pár ökre?
Így záporoztak a kérdések, Péter pedig csak a fejét kapkodta, s egyre sem válaszolt.
— Most menjen haza, beszéljék meg a családdal, s este jöjjön vissza! Majd üzenünk, hogy mikor.
Majdnem éjfél volt már, amikor érte küldték a kisbírót. Hogy mit egyezkedtek, mit beszélgettek a bőrkabátosokkal reggelig Péter nem mondta el, de a belépési nyilatkozatot aláírta, s reggel elküldte az apósát is aláírni.
Akkor őszült meg Péter…
-.-
Mikor eljött az őszi szántás ideje, Péter is indult a két tehenével — ezek maradtak otthon, a többi jószág a közös istállóba került — istállótrágyát kivinni a kijelölt területre. Jól megrakta a szekeret, ahogy máskor is szokta, a trágyarakás oldalát, tetejét a lapáttal meglapogatta, ne szotyogjon le út közben. Lassan ballagtak a tehenek végig a mezőre vezető úton.
— Hó, Bimbó! Hó! Nem arra megyünk! — szökött le a szekérről Péter, s terelte a kijelölt irányba az állatokat.
Nem ment könnyen, mert a tehenek a megszokott úton akartak a szántóföldre kimenni.
— Még ezek az oktalan állatok is tudják, hol van birtok — dörmögte elkeseredve.
Este lett mire hazakerült. Egész nap elbabrált az egy szekér trágyával. Nem jött, hogy hazamenjen. Megkereste a tagot, ahova vinnie kell, leürítette a szekeret, s el is terítette a trágyát, aztán kifogta a teheneket, s hagyta, hadd parézzanak az árokparton. Jó késő délután indult vissza, de otthon is csak szótlanul beállott a szekérrel, a teheneket bekötötte, a szekeret letakarította, lemosta, azután ment be a házba.
— Mi a baj? — kérdezte halkan a felesége, látva, milyen komor tekintettel jár-kel.
— Hadd el, nincs semmi.
— Látom!
Többet nem szólt, csak leült a füttő elé, s ott gubbasztott cigarettázva hajnalig. A gyerekekhez se szólt, mióta hazajött, s azok látva, hogy valami nincs rendben, nem nyaggatták, mint máskor.
— Ne emészd magad, ember! — ült fel az ágyban Vilma látva, hogy még mindig nem pihent le Péter.
— Igazad van, lesz még így se!
— El kell mondanom valamit — húzott egy széket az ura mellé.
— Mit?
— Ismered, Lajost, az igazgatónkat. Tegnap délben érte jöttek…
— Hogy? … Mi?
— Nem írt alá. Azt mondta, azt a földet, amikor kinevezték, szolgálati juttatásként kapta. Nem adhatja se el, se el nem ajándékozhatja, nem is örökölhető, mert visszaszáll az iskolára, ha ő meghal, vagy innen elmegy. De ezeket nem érdekelte. Elvitték Lajost, s tán haza se jön többet.
— Miket beszélsz, Vilma?
— Nem csak mondom, hanem láttam a két szememmel, mikor belökdösték a dubába (zárt kisteherautó).
Másnap aztán megtudták, hogy Lajos, az igazgató-tanító „balesetet szenvedett”. Temetésén ott volt az egész falu. A pap reszketeg hangon, sápadtan mondta el prédikációját, s az emberek a nyomasztó félelem szorításában pisszenés nélkül állták körül a sírt.
A bőrkabátosok két napig nem mutatkoztak. Mikor újra megjelentek, elszántabbak voltak, mint valaha. A rettegő emberek egymásnak adták a kilincset, s az egész falu aláírta a belépő nyilatkozatot. Csak Máté, a patkoló kovács húzta ki magát, mondván, neki úgysincs semmije a két kezén kívül, s különben is átmegy egy másik faluba, ha sokat zargatják.
-.-
A piaci találkozás után, délutánonként, vagy inkább estefelé szívesen időztem Péter bácsiéknál. Szerettem csöndben figyelni a népes család nyüzsgését, szerettem Mihály Péter bölcs szavait, történeteit hallgatni. Minden ismerősről, barátról, családtagról tudott valami szokatlant mondani. Sokat mesélt a szüleiről és nagyszüleiről is. Mindenről, mindenkiről volt története, csak saját magáról nem. Ha rákérdeztem, egy legyintéssel elintézte.
— Nem tartozik ide! — fojtotta belém a szót.
Amit róla tudok, azt másoktól hallottam, mások mesélték, olyanok, akik ismerték régebbről.
A meséi, történetei idővel egyre rövidebbek lettek, hangja sokat veszített erejéből és egyre rekedtebb lett. Olyankor harsant fel csak a régi hangerővel, amikor a ház előtt elmenők köszöntését fogadta.
— Látod ott, azt a deli legényt a Máriskóék háza előtt? — kérdezte suttogva, mert már alig tudott beszélni. — Ő az egyik unokám. Büszke vagyok rá, én is éppen ilyen voltam az ő korában. Most mögötte súgnak össze a lányok, s leskelődnek ki a függöny mögül, ha végigmegy a falun. „Ott megy a Mihály fiú!” — mondják, én meg ülök az árnyékban, és tele van a szívem.
A helyzet napról napra rosszabb lett, már nem csak a hangja ment el, hanem az ereje is és fájdalmai is jelentkeztek. Azt a szokást vette fel, hogy egyik kezével állandóan a nyakát fogta, mikor beszélt, mintha így akarná a fájdalmat távol tartani.
Az orvosok?
Vizsgálták, szurkálták, tükrözték a torkát, s végül kiírták műtétre, amit nem vállalt.
Gyermekei sűrűn látogatták, de mindegyik élte a saját életét nem lehettek napszámra mellette. Anna is férjhez ment ide a faluba. Vilma néni az utóbbi időben nagyon legyengült, megrokkant, kínozta a csúz, a reuma — járni alig tudott. Árva Regina maradt támaszuk. Sokat beszélgettem a komoly lánnyal. Hálás szeretettel csüngött Vilma anyun, Péter apun — ahogy ő nevezte őket —, s az egész a családon. A mindig vidám, figyelmes, szolgálatkész leány akkor omlott össze, amikor meghallotta, hogy Péter bácsi rekedt-suttogó hangján azt mondja nekem, hozzám hajolva:
— Látom, megbízható ember vagy, én hamarosan befejezem ezt a küzdelmet, vigyázz erre az árvára, senkije sem marad. Vilmára, szegényre sem lehet már építeni…
Régina a szomszéd szobában felzokogott.
— Menj, és vigasztald meg! — figyelt fel a sírásra Péter bácsi. — Én csak a tegnap vagyok már, de ő a holnap. Na, menj!
Legutóbbi módosítás: 2013.05.22. @ 16:51 :: dr Bige Szabolcs-
