H.Pulai Éva : Kodály Zoltán

 

 

Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja

 

Zeneszerző, zenepedagógus volt. 1882. december 26-án született Kecskeméten. Édesapját, Kodály Frigyest a vasútnál teljesített szolgálatai révén 1883-ban Szobra helyezték, majd onnan Galántára, ahova a család is természetesen továbbköltözött, s ahol a kis Zoltán megkezdte elemi iskolai tanulmányait. 1892-ben az édesapát a nagyszombati állomás főnökévé nevezték ki, ami a család újabb költözködését vonta maga után. Kodály középiskolai tanulmányait már Nagyszombaton végezte, az érseki főgimnázium tanulójaként.

 

Hangszeres tanulmányait is megkezdte. Az indíttatás adott volt: édesanyja, Jaloveczky Paulina és édesapja, Kodály Frigyes is zeneszerető emberek voltak, akik maguk is szívesen zenéltek. Édesanyja zongorán játszott és énekelt, édesapja hegedült.

 

Kodály Zoltán zongora tanulmányai mellett hegedülni, majd gordonkázni kezdett. Szinte önerőből tette mindezt. Az iskola zenei életének is aktív részese lett. Nemcsak a székesegyház kórusában énekelt, hanem a gimnázium zenekarában és kamarazenekarokban is játszott. Első szerzeményeit az 1890-es évek végén komponálta. 1897-ben alkotott d-moll nyitányát a következő év elején az iskola zenekara mutatta be.

 

Jeles érettségit tett 1900-ban. Azt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakán, s azzal párhuzamosan a Zeneakadémián folytatta tanulmányait. Magyar-német tanári oklevelét 1905-ben vette át, egy évvel később pedig bölcsészdoktori címet szerzett. A magyar népdal strófaszerkezete című disszertációja is érzékelteti, hogy egyre elmélyültebben foglalkoztatta a népzene. Már Galántán megmutatkozott ilyen irányú érdeklődése. 1905 tavaszán Szeged környékén, nyarán Mátyusföldön, a következő évben pedig a Felvidéken gyűjtött népdalokat. A munka során találkozott Bartók Bélával, akivel a későbbiek során közös népzenei publikációik is megjelentek. Kodály Zoltán berlini és párizsi tanulmányútjait követően visszatért a Felvidékre, ahol ismét népzenét gyűjtött.

 

1907-ben a Zeneakadémia tanára lett. Zeneelméletet, szolfézst, majd zeneszerzést is tanított. 1910 márciusában került sor első zeneszerzői estjére Budapesten, melyet az I. vonósnégyes májusi zürichi bemutatója követett. Nyári erdélyi népdalgyűjtő útja után augusztusban házasságot kötött Sándor Emmával.

 

 Az első világháborúig igen mozgalmas volt Kodály Zoltán élete. Bartók Bélával megalapították az Új Magyar Zeneegyesületet. Újabb népdalgyűjtő utakat tett feleségével és Bartókkal. Többek közt járt újra a Felvidéken és Erdélyben, később pedig eljutott a bukovinai csángókhoz. Időközben Bartók Bélával kidolgozták az Új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét, ám hiába adták be a művet a Kisfaludy Társasághoz, mert kiadására végül nem került sor.

 

 Az első világháború idején még megpróbálkozott egy-egy népdalgyűjtő úttal például Kassa és Nagyszalonta környékén, de további útjai meghiúsultak. Az addig gyűjtött anyagok rendszerezésére és az oktatásra fordította ideje java részét. A Nyugat munkatársaként és a Pesti Napló zenekritikusaként több tucat publikációja jelent meg. Ezekben kiemelte a népzene fontosságát, illetve Bartók-elemzéseket is közreadott. A háborút követő időszakban a Dohnányi Ernő vezetése alatt működő Zeneakadémia aligazgatója lett.

 

Néhány hónap múlva egy fegyelmi határozat értelmében visszavonták kinevezését és egyidejűleg szabadságolták. A zenétől, gyűjtőmunkától, komponálástól eltántoríthatatlan mester nem vonult vissza a történtek hatására. Befejezte Bartók Bélával közös tudományos népdalpublikációját Erdélyi magyarság címmel. A százötven régi székely dal felbecsülhetetlenül értékes, igen komoly gyűjtőmunka eredménye.

 

A hosszú szabadságra kényszerített Kodály felkereste Vass József kultuszminisztert, aki kivizsgáltatta a zeneszerző ügyét, s mintegy igazságot szolgáltatva visszahelyezte állásába, és még népdalgyűjtéseihez is segítséget nyújtott.

 

A mester tanítványai között találhatjuk pl. Ádám Jenőt és Bárdos Lajost.

Az események újra peregni kezdtek. Szerződést kötött a bécsi Universal Edition céggel, így lényegében folyamatosan jelenhettek meg művei. Közben Szatmár megyei és dunántúli népdalgyűjtő körutakra utazott.

 

Kodály egyre szélesebb körű külföldi ismertségéhez hozzájárult – többek közt – Bartók 1922-es londoni, párizsi és frankfurti körútja, valamint a külföldi szaklapok, a La Revue Musicale, a Musical Curier stb. cikkei.

 

1923. november 19-én óriási sikert aratott a Psalmus Hungaricus bemutatója. Az évtized további éveiben gyermekkarok bemutatói, szerzői estek, a Psalmus Hungaricus svájci, hollandiai, angliai, németországi és olaszországi előadásai, a Háry János operaházi bemutatója és publikációk sora tette mozgalmassá.

 

Kodály Zoltán: Budavári Te Deum

 

A mester zseniális sokoldalúsága túlmutatott a komponáláson és népzenei gyűjtőmunkán. Felhívta a figyelmet a zene, a hangok, a hallás és a beszélt nyelv kapcsolatára, sőt A magyar kiejtés romlásáról tartott tudományos előadást. Nagy szerepe volt abban, hogy 1939-ben megrendezték az első egyetemi helyes kiejtési versenyt. A tiszta kiejtés szívügyévé vált. Rendkívül fontosnak tartotta a zenei nevelést, és annak múltját is igen jól ismerte. Előadást tartott a Magyarországi Énekoktatók Országos Egyesületében Százéves a magyar tandal címmel.

 

„A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését. Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, akiben nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta? Valóban, Liszt műveiben találunk olyan ritmusképleteket, félretolt hangsúlyokat, „zenei magyartalanságokat”, amiket csak a nyelv nem tudása magyaráz. Viszont magyar író, kivált versíró sem juthat el mestersége csúcsáig zeneismeretek nélkül. Arany verselő fölénye zeneismeretéből ered, sokat köszönhet annak Kisfaludy Sándor is. Talán még a próza numerusa is zenei törvényeknek engedelmeskedik, s a szónok sem lehet el kiművelt zenei érzék nélkül.

 

Nyelvünk zenei sajátságait még igen kevéssé vizsgálták, s így még alig tudatosak. Kétségtelen, hogy az idegen nyelvek tanulása, különösen zsenge korban, nagy veszélyt jelent rájuk. Ennek a veszélynek éppen legműveltebbjeink tudnak a legkevésbé ellenállni, idegen és magyar nyelvtudásukat ritkán tudják egyensúlyban tartani. A mérleg majd mindig az idegen nyelvek felé billen. Művelt rétegünk stílusban sem tud a feltoluló idegen minták szolgai fordításától szabadulni, kiejtése is tele van idegen nyelvek hangfoszlányaival.

 

Pettenkofer szerint szenny mindaz az anyag, ami nincs helyén. A magyar kiejtés megtisztítása a rátapadt idegen elemektől egyik legégetőbb feladata volna minden rendű iskolánknak. Valószínű, hogy a nyelv zenei elemeinek tudatossá tételét nagyban segítené a zene alapfogalmainak behatóbb és gyakorlatibb tanítása.” (Kodály Zoltán, Magyarság a zenében)

 

A történelem közbeszólt. Hitler csapatai megszállták Ausztriát 1938-ban. Ettől kezdve Kodály nem fogadott el külföldi meghívásokat. A háború idején Magyarországon maradt és folytatta tudományos munkáit. 1943. májusában a Tudományos Akadémia levelező tagja, majd novemberben a Nyelvművelő Bizottság rendes tagja lett. Galánta díszpolgárává választotta, a kolozsvári egyetem pedig díszdoktorrá avatta.

 

A háború után a Magyar Művészeti Tanács elnökeként is tevékenykedett. 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett. A Szovjetunióban, Nyugat-Európában és Amerikában tett hosszú koncertkörútjain saját műveit vezényelte. 1947-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével, 1948. március 15-én pedig megkapta első Kossuth-díját. Időközben Kecskemét is díszpolgárává választotta.

 

Angelo: Kodály Zoltán, 1957

 

Zenei és nyelvművelő versenyeken elnökölt. 1952-ben másodszor is kitüntették Kossuth-díjjal. Kezdeményezésére a Magyar Rádió elindította Édes anyanyelvünk című műsorát. Tiltakozott az ország első ének-zenei általános iskolájának és gimnáziumának bezárása ellen 1954-ben, de takarékossági okokra hivatkozva mégis megszüntették a békéstarhosi intézményt. 1957-ben a Honvéd Művészegyüttes Énekkarának fennmaradásáért kardoskodott. Ugyanabban az évben harmadszor is átvehette a Kossuth-díjat. Yehudi Menuhin hegedűverseny megírására kérte fel a mestert.

 

Schwanner Endre: Kodály Zoltán temetése

 

Élete utolsó évtizedében ugyanolyan frissességgel dolgozott, mint ifjú korában. Hihetetlen energiával tevékenykedett 1967. március 6-án bekövetkezett haláláig.

 

Műveivel, és főként zenepedagógiai munkáival hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországot ˝komolyzenei nagyhatalomnak˝ tekintse a világ.

 

filharmonia.com

 

Zinner Erzsébet: Kodály Zoltán

 

 

Kodály Zoltán: Magyarság a zenében

(részlet)

 

Zene és társadalom

 

A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő. Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik. Némely ember igen kevéssel beéri, mikor pl. éjszakákon át füstös szobában kártyázik. Mégsem élhet nélküle.

 

Hogy milyen és mennyi zenét fogyaszt: rendkívül jellemző minden népre és nemzetre. Ezért a zenei élet formái mindenütt mások. Változtak a századok folyamán, de mindig a nép vagy nemzet karakterét, annak esetleges változásait követték.

 

Az olasz zeneélet már harmadik százada az opera jegyében áll. Egy idő óta mindinkább tért hódít a szimfonikus zene. Az operettnek semmi talaja. A német zenei érdeklődés körülbelül egyformán oszlik meg az opera és szimfonikus zene közt. Hollandiában, Angliában nagy szimfonikus és énekkari kultúra mellett opera egyáltalán nincs, csak mint külföldi vendég. Látjuk, a civilizáció nivelláló hatása a zeneéletre nem terjed ki. Nincs két ország, melynek zeneélete teljesen egyforma.

 

Melyek a mi zeneéletünk jellemző formái? A nép ott, ahol még nem bomlottak föl a falusi kultúra formái, az ősi önellátással gondoskodik zenei szükségletéről. Mindenki dalol, magának is, együtt is, s a régi hagyomány, hogy napjainkig életben maradt, erejét és ellenállóképességét bizonyítja a városi befolyással szemben. A bomlás fokai szerint sokféle falutípus van, a várost mind jobban megközelítő formákkal és anyaggal. A hivatásos cigányzenész megjelenése falun elég újkeletű. Még fél századdal ezelőtt vagyonos helyeken is megelégedtek egy dudással a tánchoz. A dudás (citerás, tekerős) ugyan szintén kapott fizetést, de csak alkalmi zenész volt, más főfoglalkozásból élt. A cigánnyal a városi zene is egyre jobban terjedt, és ma már a mezővárosok, nagyközségek zenei légköre alig különbözik a városokétól.

 

Zeneéletünk tipikus formája ugyanis még mindig a cigány melletti borozgatás. Középosztályunk nagy tömegei számára a zene még nem olyan lelki táplálék, amely nem tűr maga mellett testi táplálkozást, és némi figyelmet, koncentrációt kíván. Amint a Nemzeti Színházban sincsenek asztalok, és a harmadik felvonásban még emlékezni kell az elsőre.

 

Ezért a magasabb zenét ápoló intézményeink közönnyel küzdenek. A hetvenmilliós Németországra hetven operaház esett, több mint száz szimfonikus zenekar. E kulcs szerint nálunk tíz operaháznak kellene működni, s vagy tizenöt szimfonikus zenekarnak. De ha nem mérjük is állapotainkat a decentralizáció e bőségéhez, mely még a német fejedelemségek korában gyökerezik, bizonyos, hogy a magasabb zenének aránytalanul kevés nálunk a közönsége.

 

A kultúra palántái nem egyszerre nőnek, nálunk a zene maradt hátra leginkább. Kultúránk inkább vizuális jellegű, nagy műveltségű emberek zeneileg teljesen tájékozatlanok. Az egyoldalúan vizuális (francia) vagy auditív (német) kultúrák mellett ott az olasz példa szerencsés egyensúlyával a kettő közt és nagy alkotásaival mind a kettő terén.

 

A cigány melletti mulatás, bár eredeti magyar szokás, még nem zeneélet, csak zenével kísért szórakozás, melyben naiv módon nyilvánul az egyéni aktivitás ősi hajlama. A parasztnál természetes, mert kultúrájába harmonikusan beleillik, a városi művelt embernél kissé groteszk csökevény, egy általa alsóbbrendűnek tartott életformából hozta át mostani felsőbbrendű életformájába. Kétségtelen: hagyományszerű elem (bár múltját nem látjuk világosan), csak az a kár, hogy tartalma, a zene már éppen nem hagyományos.

 

Értelmiségünk kultúrája nem a népkultúrából fejlett, szerves, homogén kultúra, hanem innen-onnan összekapkodott mozaik, a magyar és idegen elemek kellő egyensúlya nélkül. [Nyelve: a nép és a* régi irodalom gyökeres nyelvétől elidegenült, már csak külsőségekben magyar, lényegében fordítás-nyelv.] (Részletesen kifejti Karácsony Sándor* „Magyar észjárás” c. könyvében.) [Ilyen a zenéje is.]* Az elhagyott népzene helyett fejlesztett magának egy felemás, fél- vagy álnépi stílust. Népies sallangjai még visszavágynak az elhagyott falusi életformába, de idegen elemei nem hoztak magasabb kultúrát. Ez a zene formában nem fejlettebb, mint a népé: csakúgy [egyszólamú. Igénytelen]* és lényegtelen kísérete veszteség nélkül elválasztható a dallamtól. Formában sincs felette, de tartalomban, etikai és esztétikai értékben, ízlésben, magyarságban mélyen alatta van. Hogy a nép beéri húsz-hetven szótagnyi dalstrófával, mint legnagyobb zenei egységgel, az nála igen fejlett zenekultúrát jelent. Ha az értelmiség felfogóképessége sem több ennél: az, egyéb kultúrájához viszonyítva, műveletlenség.

 

Hogy lehetséges ez? Hisz csak az érettségizett ember hat-nyolc évvel tovább járt iskolába, mint a paraszt. Ennyi idő alatt nem vitte többre a zenében? Nem, mert köznevelésünk a zenét sem mint általános nevelő eszközt, sem mint a nemzeti tudatosítás eszközét nem használja fel. Innen ered középosztályunk zenei pauperizmusa és magyar zenei érzékének bizonytalansága. Mert magyar zenei tájékozottságát az a pár nóta és csárdás jelenti, amit véletlenül megismert. Mint egész műveltségében, a zenében is féllábbal (a táncos lábával) idegen talajon áll. Sőt tán ez a nagyobb fele zeneismeretének. A bálokon szereplő töméntelen idegen tánc miatt alapos tanulmányokat végez a külföldi tánczenében. Itt már a cigányhoz is hűtlen lesz, gramofonlemez és jazz-zenekar szolgáltatja az anyagot. Angol nyelvismerete gyarapítására megtanulja és énekli e táncok szövegét is. S ez még jobb, mint ha a szörnyű magyar szövegeket énekli. Van egy réteg, mély teljesen ennek a zenének világában él. A magyarság számára már elveszettnek tekinthetjük.

 

Ha itt-ott magasabb zenével találkozik, számára érthetetlen, akár magyar, akár idegen, mert ábécéjét sem tanulta meg. Általában messze el is kerüli az olyan helyet, ahol effélét hallhatna. Más kérdés: Operánk és zenekaraink mindig a legjobb utat választották-e a közönség megnyerésére és nevelésére? Bizony nemegyszer kínálták olyan táplálékkal, hogy joggal menekült vissza a cigányhoz.

 

Most azonban a rádió házhoz szállítja a nemesebb zenét is. Úgy látszik, nem mindig csavarták el, legalább elegen akadtak, akik levélben tiltakoztak a „komoly” zene túltengése ellen, sokallták a „Cé-durr, Bé-durr” és „ópusz” elnevezésű műveket.

 

Igaz viszont, hogy a rádió komoly műsoraiban valamelyes tervnek, nevelő vagy tájékoztató rendszerességnek árnyékát sem sikerült felfedeznünk. Pedig nagy hivatása volna e téren is.

 

Mert rendkívül vékony réteg az, mely igazi, mélyreható zenei műveltséget tudott szerezni akár otthon, akár a zeneiskolákban. Annak is túlnyomó része a zsidóságból és az idegen eredetű városi lakosságból kerül ki, s így a magyar zene felől teljesen tájékozatlan. Nem ismeri egyik hagyományt sem, s ha véletlenül elébe kerül, egyaránt lenézi, akár néphagyomány, akár cigányzene, mert a magasabb műzene egyik ágába sem tudja beleilleszteni. Még a zenei szakképzés is csak néhány éve gondoskodik róla, hogy a leendő zenetanárok a magyar zenének legalább elemi kérdéseiben eligazodjanak.

 

A cigányról, mint a nemzeti hagyomány fenntartójáról kötetnyi frázist olvashattunk az utolsó évtizedben. Aki még nem látott cigányt kótából muzsikálni, láthat a Gyöngyösbokréta* estéin. Nem ismeri ugyanis a falusiak dalait, s hogy kísérhesse, papíron kellett elébe tenni. Így is sok a baj a próbákon. Nehezen megy. Sokszor csak zavar a kíséret. „Se testem, se lelkem nem tudja bevenni ezeket”, mondta a prímás. (Ethnographia*, 1938. 427. l.) Pedig a Gyöngyösbokréta* a hagyománynak csak csekély, felületi töredékét mozdította meg idáig. Annál kevésbé ismeri a cigány a mélyebb réteget. Hát akkor mit játszik tulajdonképpen?

Műsora jó része, talán a nagyobbik fele, nemzetközi szórakoztató zene. Közönsége ezt kívánja tőle elsősorban. Magyar része: 1850 utáni csárdások, nóták. A XIX. századnál régibb pár darabjukat félkezünkön megszámlálhatjuk. Az sem folytonos hagyomány náluk, hanem a millennium körüli felújítások eredménye. De főképpen és elsősorban élő szerzők nótáit játsszák. Ez volna „nemzeti hagyományunk”? Az avatatlan idegennel el tudjuk hitetni, ahogy gyanútlanul megveszi az álnépi iparművészet termékeit is. S vajon hány érettségizett magyar tudná külföldi vendégét pontosan felvilágosítani, mi az, amit a cigánytól hall, s mi van itt még azon kívül?

 

A magyar közönség látókörét tágítani kellene, de Magyarország felé is.

 

A cigány, a legjava is: félművész, akkor van igazán elemében, mikor félművészetet játszik. Magyar tánczenét, „talp alá valót” alig lehet jobban előadni. A magyar előadóstílus ritmikus hagyománya itt teljes virágában van. Már a lassú, érzelmes dalokban nem tudom hány magyar vállalja azt a nyivákoló, vinnyogó, a folytonos csúsztatás következtében betegesen érzelgős hangot, ami inkább a sátoros cigányok kocsi után futó rimánkodását fejezi ki, mint a magyar karaktert. Igen kevés prímást találni ma, aki a lassúban azt a nemes, heroikus hangot meg tudja szólaltatni, amiért Biharit* magasztalták kortársai. Igaz: az újabb nóták egyre vizenyősebb siránkozása szinte követeli azt a könnyfacsaró előadást. A derű, az egészséges tréfa minden időkben annyira jellemzője a magyarnak: jóformán kiveszett belőlük. S ha igazi, magával ragadó táncritmust keresünk, azért is vissza kell mennünk a XIX. századba.

 

Az a társadalom, mely a cigányok mai műsorával minden zenei igényét kielégíti, művészi érzéke fejletlenségén kívül végtelenül megszűkült nemzeti öntudatról tesz tanúságot. Azt bizonyítja ezzel is, amit egész életével: hogy a néphagyományban élő régibb, tágabb nemzeti lélekhez nincs köze. Ezért zárkózik el a néptől, bízza sorsára, ezért közömbös a nagy átfogó nemzeti gondolatok iránt. Végül ezért nem teljesíti azt a funkciót, amely nemzeti művészet megteremtésében a közösségre vár. Mély gyökerű művészet csak akkor keletkezik, ha milliók éreznek és gondolkodnak egyformán, s ezt egyeseknek sikerül kifejezni. A magára hagyott művész olyan, mint a vezér sereg nélkül, vagy a pap hívek nélkül. Legjava erejét nem fejtheti ki.

 

S itt nem segít, ha – mint pl. az újabb magyar zenének – külföldön is van közönsége, több, mint itthon. Sőt ez újabb veszedelem. Ha a művész nem érzi maga mögött a saját nemzetét, könnyen lankad az ereje, mint Anteusé*. Vagy akarva, nem akarva, idegen ízlés felé hajlik. (Egy pillantás az ügy gazdasági oldalára: a magyar komoly zenének még nyomtatási költségét sem fedezi a belföldi fogyasztás. Kiadói üzletünk, kótanyomó iparunk fejletlensége miatt a kóták sem készülhetnek itthon, s így a szellemi export ipari és kiadói haszna nagyrészt külföldre jut. Szép sikerrel nevelünk szakzenészeket immár hatvan éve. De semmit sem tettünk, hogy a zeneértő közönség is szaporodjék. Ezért nagy részük itthon nem jutott munkához. Fölösleges zenészeink azelőtt külföldön találtak kenyeret. Ma minden ország elzárkózik idegenek elől. Rákosi Jenő* már a nyolcvanas években vezércikkben tiltakozott az ellen, hogy magyar pénzen külföldnek neveljünk zenészeket. A kivándoroltakat rendszerint elvesztettük. A külföldön élő olasz zenész mindenütt hazája zenekultúráját terjesztette, olasz maradt. A magyar, mert nem vitt ki magával olyan kultúrát, amely szinte akarata ellenére megtartaná magyarnak, igyekezett beolvadni új környezetébe.)

 

Társadalmi életünk elavult, kisvárosias formái sem kedveznek a zeneéletnek. Nálunk elképzelhetetlen, amit Angliában falun látunk, hogy a földesúr családja, személyzete, a tanító és egyszerű munkások közös énekkarba állnak össze. Pedig az angol csakúgy vagy még jobban fenntartja a társadalmi korlátokat. De a közös munkával elérendő célt mindennek elébe teszi. Nálunk hiányzik az összeműködés, szolidaritás szelleme, ezért nem fejlődnek énekkaraink. Pedig számunkra ma és jó ideig az énekkar az egyetlen járható út a nagy zene, a zenei közművelődés felé, mert a legkevésbé költséges. Nem a férfikar, korlátolt és művészeten inneni irodalmával, hanem a vegyes kar. De hol vagyunk még attól, hogy köztudattá legyen: amit a zene nagyjai mondtak a világnak, azt nem pótolja semmi más, s anélkül emelkedettebb életet nem élhetünk.

 

„A magyar közéletnek kevés az esztétikai tartalma, hiányzik abból a levegőből, amelyben a társadalmunk lélegzik, a művészeti érzék szomja, hiányzik a bensőség melege” – mondotta Prohászka* 1903-ban. Ma ugyanezt mondhatná, zenéről különösen. Vannak biztató jelek, de lényegében semmi sem változott, [s a java tennivaló* még hátravan.]

 

Jövő

 

E tennivalók részint egyéniek, részint közösségiek. Tehet-e valamit az egyén (az alkotó zenész) azonkívül, hogy veleszületett tehetségét végső gonddal kiműveli? Már ez is nagy munka. A zenész „nascitur et fit*”, kiművelése soká tart, és sohasem kész. De vajon a magyarságot készen kapja bölcsőjébe? Nem. Születése még senkit sem tesz magyarrá. Azért is meg kell dolgozni.

 

Minél több szál fűzi a magyar élethez és kultúrához, annál magyarabb lesz, amit ír. De hol lehet abba a magyar életbe, kultúrába beleszületni? Ismét Karácsony Sándor* könyvére utalok. A nyugati nagy nemzetek fia csak él, mert azáltal már eléggé angol vagy francia – él és ír. Nálunk az értelmiség szülöttének valósággal ki kell harcolni a magyarságot a maga számára. Ami körülveszi, mind idegen. Át kell vágni magát rajta, utat törni a magyarsághoz. (Hogy a falu szülötte első nemzedékben zenész lehessen, ahhoz előbb tetemesen meg kellene rövidülni az útnak a falu és város kultúrája közt.)

 

A magyar kultúra fellegvára még csak részletekben, darabokban van meg, a zenész sem talál ott kész műhelyre, azt maga kell hogy megépítse, szálanként összehordja, mint a fecske a fészkét. A nagy nemzet fia kész fészekbe száll költeni.

 

A magyar író sem kap örökbe nyelvet, stílust: mind maga kénytelen megalkotni. Egyáltalán mindenfajta magyar művész csak úgy tud dolgozni, ha megfogta az eljövendő magyar kultúra víziójának varázslata. Ha az szinte kézzelfogható válóság számára. Másképp bajjal tudná elviselni a „reális” valóság számtalan hiányát és ferdeségét.

 

Itt érünk a közösségi tennivalóhoz. Mi lehet az egyéb, mint az elgondolt kultúra feltételeinek minél sürgősebb megteremtése, hogy valóra válhasson. Közszellem kell, mely óhajtja, szomjúhozza azt a kultúrát. Intézmények, amelyek érlelik, ápolják. Eddig a magyar eredetiség jóformán intézményeink ellenére, lopva és élni akarásának végső megfeszítésével tudott megmaradni. Eddig kertünket úgy műveltük, hogy idegen palántákat ültettünk bele, s néztük, hogyan senyved a nem neki való talajban, vagy hogyan burjánzik, elfojtva a kert régi nemes növényeit. Ezentúl a talajban önként termő növényt ápoljuk, nemesítsük.

 

Zenében: igen szerény kívánságoknak kell eleget tenni. Az iskolán át magyar zenei köztudatot teremteni, a néphagyomány, [vagyis a zenei magyar* nyelv, az egyetlen klasszikus magyar zene] közkinccsé tételével: egy-két nemzedék alatt kevés fáradsággal sikerülhet. Ahhoz sem kell sok, hogy ne csak a tanterv papírján, hanem valósággal tanuljanak meg kótát írni-olvasni. Ha már elhagyjuk az írástalan kultúrát, sürgősen át kell térnünk az írásosra, különben betelepszik az írástalan kultúra helyére a kiirthatatlan analfabétizmus. Amúgy a régi kultúra minden értékét átmenthetjük. Város és falu egyaránt otthon legyen, magára és egymásra ismerjen az új kultúrában. Ma a városnak nem a kultúrája, csak az idegensége érthetetlen a [falu számára.]* S a falut azért nem érti a város, mert magyar.

 

Sokan a város kultúráját féltik a falutól. Pedig a magyar urbanitás sajátos formái csakúgy a hagyományos, népi gyökerekből fejlődhetnek ki, mint a művészet. Fővárosunk tele van idegenséggel, a nagyváros nemzetközi külsőségein kezdve egész a köszönés idegenből fordított formájáig s a beszéd hanghordozásáig. Ezek a nemzeti életbe sohasem fognak szervesen beleilleszkedni, annak elmélyülésével lassankint el fognak tűnni. Ami kevés magyar gyökerű városiasságunk van, arra féltő gonddal ügyel mindenki, aki a kultúrát akarja, hisz város nélkül nem élhet, magyar városi életben való hit nélkül el sem indulhat.

 

De a város felemelkedésében vegyen részt a falu is. Az egész ország szinte egyetlen nagy város legyen, ahol a falunak is jut annyi a városi kultúrából, amennyire szüksége van. A városi ember otthon legyen falun is, s a falusi se legyen idegen a városban.

 

Ez nem utópia. A falu valósággal éhezik a kultúrára, s a város sem fog konokul ragaszkodni idegenségeihez, ha megérti: nem mind kultúra, ami idegen, s nem szükségképpen idegen, ami kultúra. Megérkeztünk az örök problémához: magyarság és európaiság szintézise, Szent Istvántól máig és örökké.

 

Addig él a magyar, míg meg tudja oldani.

 

De hisz tőlünk keletre, délre, északra mind ezzel küszködnek a népek. Nekik könnyebb: indogermán a nyelvük, s a nyugat hatékonyabban segíti elő megoldásukat. A mienk legalábbis közömbös előtte. Ha megoldjuk, magunknak oldjuk meg. Akkor, de csak akkor tudunk talán nekik is mondani valamit magunkról.

 

Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati kultúra közt. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s azt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e? Janus-arcunk* lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca?

 

Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp* lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.

 

http://mek.niif.hu/06000/06022/html/gmkodaly0002.html

 

Koffán Károly: Kodály Zoltán

 

 

Breuer János

A szegényeket felmagasztalod

 

 

Akkori fogalmak szerint nem volt szegény származású a kecskeméti vasútállomás  teherleadási pénztárnokának 1882-ben született fia: Kodály Zoltán. Az apa hamarosan Szob, Galánta, Nagyszombat állomásfőnöke lesz, a vasúti ranglétrán szépen emelkedve. De látott szegénységet maga körül a gyermek is. „Galántai népiskola, mezítlábas pajtásaim…” szól a Bicinia Hungarica I. füzetének ajánlása 1937-ben. Felvidéki gyűjtőútjain 1906-1910 között vezetett naplójából Ady vízióihoz fogható megdöbbentő képe rajzolódik ki az alkoholizmus, betegség, koplalás sújtotta nincstelen paraszt nyomorának. Az 55. zsoltárból idézett verssor mintegy életprogramja lesz Kodálynak, aki mottónak írta valamikor 1949 után, egy eltépett levélborítékra: „1919 miatt egész idő alatt kommunista-gyanús, 1945 óta reakció-gyanús igaz emberség útján.”

A kommunista-gyanút” a Károlyi Mihály-kormánynak „köszönhette” Kodály. 1919. február 14-én – 1918. december 31-i visszamenőleges hatállyal – Dohnányi Ernő igazgató mellé a Zeneakadémia aligazgatójává nevezték ki. Maradt az őrhelyén, míg 1919 szeptember elején fel nem függesztették, s ellene vizsgálatot nem indítottak. A Kodály ellen folyt fegyelmi vizsgálat jegyzőkönyvei nyomtatásban megjelentek; a tárgyalásokra készített jegyzetei szintén:

Semmi hatalomnak kegyét, lett légyen bármely színű, soha nem kerestem. Semmi koncessziót a vörösuralomnak nem tettem.

Hogy pedig kinek volt több oka fellélegezni, ki szenvedett többet, hadd soroljam röviden fel. 

Én legalább annyit szenvedtem, tisztelt bizottság, mint akármelyik kollégám. Csak hallgattam, nem panaszkodtam, nem igyekeztem később tőkét kovácsolni belőle.

Végigtengődtem az időt árpakásán, mert nem volt módom, mint majdnem minden kollégának, elutazni, vagy vidékről élelmet szerezni.

Az én szüleim lakásába is vöröskatonákat telepítettek. Az én lakásomból is rekviráltak szobát.

Nem nagy bizalomra mutatott irántam, hogy az én telefonomat nem kapcsolták be, mikor más kollégáké megvolt.

 Alattam egy szakasz vörösőr tanyázott, nem tudtam, mikor törnek ránk.

Végül, az én feleségem töltött álmatlanul hónapokat, mert elfogott testvérbátyjáért reszketett.”

Kodály, kit a bolsevizmus vádjával bírái örökre el kívántak távolítani a Zeneakadémia tanári karából, mint üldözött sem mulasztotta el, hogy kiálljon a szociáldemokrata Reinitz Béla mellett, őt a Károlyi-kormány nevezte ki a kultuszminisztérium színházi és zenei ügyeinek irányítására, s maradt is e poszton, mígnem 1919 augusztusában letartóztatták, rablás vádjával perbe fogták. Reinitz, a „tolvaj” — szabad idejében Bartók, Kodály értő-elemző kritikusa – még börtönben ült (1920. február 18-án helyezték feltételesen szabadlábra), amikor Kodály a saját fegyelmi tárgyalásán, 1920. január 29-én jegyzőkönyvbe mondta: „Őt mint az igazság fanatikusát és mint jellemet ismertem meg, melytől tiszteletemet meg nem tagadhatom.”

 Tilalmas volt Balázs Béla neve-műve, mert – bár kommunista éppúgy nem volt, mint Reinitz, irodalmi osztályát vezette a Tanácsköztársaság Közoktatási Népbiztosságának. Bécsben mégis nyomdába adta Kodály Op.9. jelzésű Öt dalát. 1924-ben jelent meg, benne három Balázs-vers a költő nevén! Megjegyzem: 1935-ben A fából faragott királyfi, 1936-ban A kékszakállú herceg vára úgy kerülhetett színre az Operaházban, hogy Balázs, a librettista, írásban lemondott nevének feltüntetéséről. 

Ettől fogva emberi életprogramjának tekintette a mindenkori üldözöttek segítését, a „szegények felmagasztalását”. A gesztus nem, tartalma annál inkább változott a korral, amelyben Kodály élt. 

A 20-as években anyagilag támogatta Szabó Ferencet, a koldusszegény zeneakadémistát, pedig tudta róla, az illegális Kommunista Párt aktivistája. Magánórákon tanította is, jóllehet, Siklós Albert növendéke volt, nem Kodályé. Koszt-kvártélyt, kenyeret szerzett Szabónak, zenei házitanítónak ajánlván be az ifjú Nádasdy Kálmán mellé. 

Buzgó és kedvelt hallgatója volt 1930 őszétől a Pázmány Péter Tudományegyetemen (ELTE) tartott népzenei szemináriumán Gergely János – párizsi emigrációjában fél évszázadon át Jean Gergely –, zeneszerzésnövendéke az Akadémián, s tudtával vagy sem, az Intézet kommunista sejtjének vezetője.

A 30-as évek végétől a származásuk miatt üldözöttek mellé állt. Aláírta az I. zsidótörvény, az 1938:XV. törvénycikk elleni tiltakozást (Pesti Napló, 1938. május 5.). Egykori tanítványának, az emigráció gondolatával foglalkozó Kadosa Pálnak meleg ajánló sorokat írt. Ha valóban kivándorol, bizonyosan talált volna méltó zenei foglalatosságot a Kodály által kiállított angol „bizonyítvány” alapján: „Kadosa Pál legkiemelkedőbb fiatal komponistáink egyike. […] Ezen felül kiváló zongoraművész és pedagógus. Letelepedése tehát bármely országban feltétlenül nagy nyeresége annak az országnak.”

Ha az év nem is pontos, a közbenjárás ténye nyilvánvaló Kodály és Walter Gieseking kapcsolatában. Földes Andornak írta 1963-ban: „Ő nagy zongorista volt, de gyenge jellem. Mikor 1938 táján nálunk járt, kértem, emeljen szót a német hadvezetőségnél Starker érdekében, akit akkor rendeltek valami szőrmegyárba dolgozni. Ijedten elhárította, hogy ilyesmi nem áll módjában.”

Starker János 1938-ban 14 éves volt, 1938 „táján” is legfeljebb egy-két évvel több. Gyári munkára a gimnazistát akkor nem rendelték, német hadvezetőség Magyarországon az1944. március 19-i megszállásig hivatalosan nem parancsnokolt. Kodály vagy ez után interveniált Gieseking segítségét kérve, vagy korábban magyar hatóságnál, s remélte a pianista közbenjárását.

Megkísérelte a munkaszolgálatra behívott muzsikusok mentesítését. 1943-ban a zeneszerzésosztályában 1940-ben végzett Weiner László érdekében fogott tollat:

 

Mélyen tisztelt Vezérőrnagy Úr!

Engedje meg, hogy szíves figyelmébe ajánljam Weiner László volt tanítványomat. Mint zeneszerző és zongoraművész a legszebb reményekre jogosít. Két éve az állami pályázaton egy műve díjat nyert. Miután ő már 13 hónapot töltött munkaszolgálatban, részben súlyos kézi munkával, úgy látom, ilyen szolgálat folytatása egész jövőjét kockára teszi, s ezzel őt alkalmatlanná annak a kulturális munkának elvégzésére, melyre felkészült s melyre hivatása van.

Kérésem az, hogy amennyiben a szolgálati érdek engedi, jövőbeli beosztásánál hivatása és egyéni képessége legalább annyiban tekintetbe vétessék, hogy jövője ne válhasson kérdésessé.

Bízom benne, hogy amennyiben ily megoldás lehetséges, az méltóságod jóindulatán nem fog múlni, és vagyok

 

Bpest. 1943. júl. 12.

őszinte nagyrabecsüléssel

kész tisztelő híve

Kodály Zoltán”

 

A címzett neve a levélből nem derül ki, talán Rőder Jenő, kinek Kodály írt a keltezés napján (kötetbe gyűjtött levelezésében lappangó írásként szerepel). Hogy akkor hasznát vette-e ennek a közbenjárásnak Weiner László, nem tudhatom; a háborút nem élte túl. Egy héttel Szálasi hatalomátvétele előtt a szintén mártírhalált halt Deutsch Jenő érdekében írt:

 

Deutsch Jenő volt tanítványom a legkiválóbb és legsokoldalúbb magyar zenészek egyike. Eltűnése – ha véglegesnek bizonyulna, a legfájdalmasabb vesztesége volna zeneéletünknek. Nemcsak kiváló zongora- és orgonaművész (e tekintetben távollévő tanára, Bartók Béla nevében is nyilatkozhatom, mert ismerem a véleményét), hanem rendkívüli zenei intelligenciája, a zeneszerzés minden ágában való jártassága következtében nagyrahivatott pedagógus, e téren eredeti gondolkodó és cikkíró. Foglalkozott zenei folklórral is, itt a fonográf-felvételek lejegyzésében nagy gyakorlatra tett szert, mint bevált munkatársunkat különösen fájdalmasan nélkülözzük. 

Hozzátéve, hogy mint ember és jellem, szerénysége és feltétlen megbízhatósága által olyan jelenség, aki a mentesítés elbírálásánál alkalmazni szokott mértéket messze meghaladja, kérvényének kedvező elintézését a legmelegebben ajánlom.

 

Budapest, 1944. okt. 8.

Kodály Zoltán

 

 

Kérdéses, vajon eljutott-e a munkaszolgálatos táborba az írás, életben találta-e a muzsikust egyáltalán.

Legán˙ Dezső  kutatásaiból tudjuk, Kodály még idejében megkísérelte kimenteni az országból két kedves tanítványát, Deutsch Jenőt és Weiner Lászlót. 1939-ben Ausztráliában, a Melbourne-i konzervatóriumban keresett állást a számukra — eredménytelenül.

E témakörhöz tartozik, hogy a Kodály-házaspár 1944-ig, a német megszállásig – vagyis a vállalkozás megszűntéig – már-már tüntetően látogatta az OMIKE hangversenyeit-operaelőadásait. Az OMIKE az Operaházból, a zenekarokból-színházakból kiebrudalt zsidó művészeknek nyújtott kenyeret s szereplési alkalmat.

 

***

 

Az igazságtalanul üldözötteket minden rezsim idején védtem és védeni fogom.” – jegyezte fel Kodály egy noteszba, feltehetően 1945-46 táján.

A háború végét üldözöttként rejtőzve túlélő Kodály mentőakcióinak 1945-ben megváltozott az iránya, bár ismét az igaztalanul meghurcolt muzsikusok mellé állt. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy Dohnányi Ernőt ne nyilvánítsa háborús bűnösnek – mert nem volt az – a fasiszta múltat kivizsgáló zeneakadémiai igazoló bizottság. Mégis megtörtént e szégyen, elsősorban a pártok delegátusaiból álló testület parasztpárti és szociáldemokrata képviselőjének erősködésére. Valószínűleg Kodálynak is része volt abban, hogy az igazságügyi miniszter rendeletére 1945. december 14-i dátummal törölte Dohnányit a háborús bűnösök névjegyzékéből, ezáltal mentesítette a vád alól. Mindazonáltal keserves évek vártak emigrációjában a zseniális muzsikusra, amerikai társadalmi szervezetek még 1949-ben is nyomoztak Dohnányi állítólagos náci múltja után.

Az igazolóbizottság mondvacsinált indokokkal kívánta eltávolítani a Zeneakadémia igazgatói posztjáról Zathureczky Edét, a zseniális hegedűművészt és pedagógust, mert a grémium szociáldemokrata zenésztagja vágyott e tekintélyes pozícióra. Kodály két levelet is írt Keresztury Dezső kultuszminiszternek, e túlkapás leállítására kérve őt. Írt ez ügyben Kadosa Pálnak is. Elment Zathureczky mellett tanúskodni az igazoló bizottság ülésére. Védőbeszédéhez éppúgy készített jegyzeteket, mint 1919-20-ban, a tulajdon fegyelmi tárgyalásához.

Amint közeledtek az igazoló eljárások, csakhamar világossá lett előttem, hogy Zathureczky ellen személyi hajsza van szervezés alatt. – Ez az, ami erkölcsi kötelességemmé teszi, hogy itt megjelenjek. Egyesek azt a dogmát hirdetik, hogy mindenkinek pusztulnia kell, aki az előző uralom alatt vezető állásban volt. Másutt az igazoló bizottságok egyenesen kvártély csináló bizottságok módjára működnek maguk és barátaik számára. Aggállyal nézik ezt a demokrácia igaz hívei […] Mennél több abszurd ítélet hangzik el, annál jobban aláássa az egész igazoló eljárás hitelét, kiváltja a reszenzust és az ellenintézkedéseket. Oda fogunk jutni, hogy az egész igazolás haszontalan komédiává lesz. A Zathureczky-ügy különösen alkalmas erre. A bizottság előtt elvonultak a hangyaszorgalommal, jobb ügyhöz méltó buzgalommal, részben rosszhiszeműen összehordott adatok. Ennek mérlegeléséből csak egy vélemény alakulhat ki: itt hiba nincs, elmarasztalásra nincs ok. – Csodálnám, ha nem kérdezné magától ezek után minden bizottsági tag: honnan szítják hát mégis a közvéleményt, hogy Zathureckyt el kell ejteni? Azt hiszem, nem ítélhet lelkiismeretesen senki, ha nem igyekszik erre a kérdésre is választ keresni, ha nem nyomozza ennek a közvélemény-szításnak mechanizmusát egészen a kiindulópontig.”

Kodálynak ez a mentőakciója szerencsésen végződött, az igazgató végül is a helyén maradt, a magyar zenekultúra javára.

Ugyancsak 1945-ben történt, hogy Kodály Zoltán kimentette egy nyilassá lett tanítványát az internálótáborból. Vér nem tapadt az illető kezéhez, ám kishíján súlyos kárt okozott a zenének. Tudta Kodály, szabad emberként sokkalta nagyobb haszon származik zenekultúránknak majdani tevékenysége révén. 

1949-ben – micsoda merészség! – levélben fordult Kodály Rákosi Mátyáshoz, kérve a letartóztatott-megkínzott Mindszenti József bíboros-prímás szabadon bocsátását. A levelet aláírt Calligaris Ferenc pápai kamarás és – ha jól emlékszem – Szekfű Gyula történész. (Az írást vagy hét-nyolc éve a 168 óra hetilap közölte némi kitakarással; papírjaim között sajnos elkallódott, idézettel nem szolgálhatok.) A közbenjárásnak, természetesen, semmi foganatja nem volt. „Haszna” csak annyi, hogy a hatalomnak Kodály írásos dokumentumot szolgáltatott „klerikális-reakciós” nézeteiről.

Kitelepítettek” feljegyzés az 50-es évekből; a cédulára írt nevek nyilván a segítségére szorultak. Közbenjárása az akkori körülmények ismeretében aligha járhatott eredménnyel. Aminthogy a feloszlatott szerzetesrendek internált tagjain sem segíthetett a mélyen vallásos Kodály. „Sokszor gondolunk Önre és sorstársaira.” – írta a Kecskemétre internált páter Szedő Dénes ferences szerzetesnek, öt Kodály-kórusmű szövegírójának. Tudhatta pedig, levelét a cenzor előbb olvassa a címzettnél.

A biztos nyomortól mentette meg egykori zeneszerzéstanítványát, Kertész Gyulát, ki 1930-ban Bárdos Lajossal együtt alapította a Magyar Kórus kiadót. Kertész kiváló szervező volt, született érzékkel a reáliák iránt. Múlhatatlan érdemeket szerzett a kiadó felvirágoztatásában, az Éneklő Ifjúság mozgalom országossá fejlesztésében. Mivel a kiadó kiterjedt egyházzenei publikációs tevékenységet (is) folytatott, vagyis a kor szóhasználata szerint egészében volt „klerikális-reakciós”, 1950-ben bekövetkezett államosítása után nem juthatott volna vezető embere új álláshoz-munkalehetőséghez. Kodály fogadta be Népzenekutató Csoportjába Kertész Gyulát, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem volt zenefolklorisztikai előélete.

1954-ben, Nagy Imre miniszterelnöksége idején nyílt meg a Lórántffy Zsuzsanna utcában az első budapesti ének-zenei általános iskola. Igazgatójául Kodálynak sikerült kineveztetnie Bors Irmát, a kiváló zenepedagógust, ki a rendházak feloszlatásáig soror Virginia néven Vincés apáca volt. 1957-1959 között oroszlánként harcolt Kodály az oktatás magas rangú hivatalnokaival az iskola igazgatójáért — hasztalan. A mintaiskolának számító intézményben fel kellett számolni a klerikális befolyást.

1950-ben Kodály fogadott védőügyvédet a koncepciós perbe fogott Szomjas-Schiffert György népzenekutató mellé, s a kémkedéssel vádolt tudóst felmentették; hozta ki a börtönből utóbb Halmos László zeneszerzőt, a jeles győri egyházzenészt. 1956. szeptember 16-i levelében a bebörtönzött Pálóczi Horváth Lajos népzenekutató kiszabadításáért interveniált az igazságügyi miniszternél. Miután Vásáry József a neves debreceni kisgazda várospolitikust kitelepítették, Kodály minden módon támogatta több mint gyanús káderlappal rendelkező fiát, Vásáry Tamást. A legjobb hangversenyzongorát vette meg a számára, intézkedett, hogy legyenek hangversenyszereplései, húszévesen kineveztette szolfézstanárnak a Zeneakadémiára, hogy legyen állása, havi fix jövedelme. Utánanyúlt, amikor 1956-ban Vásáry elhagyta az országot, mert nehezen indult a muzsikuskarrierje. Kodály számos nyugati zenészbarátjának – közöttük Ernest Ansermer karmesternek – ajánlotta figyelmébe a ragyogó tehetségű fiatal pianistát, kinek fényes pályafutására ez a közbenjárás nyilván hatással volt.

1956. október 22-én – hétfőn – este rendezték a Nemzetközi Bartók Fesztivál záróhangversenyét Budapesten. (Számomra több mint emlékezetes ez a koncert, hisz Cziffra György játszotta Bartók évekig formalistának bélyegzett II. zongoraversenyét). A 74 éves Kodály, a magyar zenekultúra házigazdája” minden zenei-társadalmi eseményen jelen volt. A kimerítő hetek lezárultával másnap, pihenni, Galyatetőre utazott törött lábú hitvesével. 1957. január 8-án tért vissza a fővárosba. Két napra rá – szinte első dolga volt ez – beadványt írt a Honvéd Művészegyüttes hírneves férfikarának megmentéséért. Az együttes ősszel Kínában turnézott, Moszkván keresztül tért haza. A Vass Lajos vezette énekkar politikailag „méltatlanul” viselkedett, büntetésül a hadsereg megszüntette 1957-ben a fenntartását. „A Honvédelmi Minisztérium illetékes szervénél közölték:ťA hadsereg az énekkarra nem tart igényt.Ť” (Népakarat, 1957. január 15.) A katonákat nem sikerült jobb belátásra bírnia Kodálynak, elérte azonban, hogy e kiváló dalos közösség fennmaradjon; Állami Férfikarként működött két esztendeig a Filharmóniában, míg 1959-ben visszafogadta a sereg.

Kállai felirattal került nyilvánosságra nemrég Kodály két feljegyzése, meglehet, levéltervezet 1957-ből vagy 1958-ból. Idézem: „10 év: akik nem ismerték és nem szerették. Erőszak, hazugság. Ok és okozat, mathematikai bizonyosság. Bika végre felugrik és döf. Szervezetlen, esztelen, céltalan. Nem kintről szerveződik: belülről izgatták, tíz év[e] folytonosan. –Agresszió tünetek: ismét? Belülről izgatás fokozódik. Ártatlanok üldözése, oktalan bosszúhadjárat, justizmord. Amint az egy ponton tisztán megfigyelhető (Haynau). […] Ülnek a fellegvárban, nem tudják, mit érez, gondol a nép, melynek nevében uralkodnak. Ez a módszer állandósítja októbert. […] Az a ló, melynek véresre rángatják a száját, végre megbokrosodik. – A bika, ha nyugtában folyton piszkálják, végre felugrik, és döf, akit lát. – Népet kormányozni nem lehet néppszichológiai ismeretek nélkül. És szeretet nélkül nem lehet hibáiról leszoktatni.” – Kodály értékelése merőben különbözik a hivatalos állásponttól!

E jegyzet elemei visszatérnek az első fokon halálra ítélt Mécs Imre kegyelmi kérvényét támogató levelében:

 

Budapest, 1958. december 7.

Kedves Kállai elvtárs,

 

megint halálra ítéltek – törvénytudók szerint jogtalanul – egy 24 éves elektromérnököt. Az 1956-ban kimentek hiányát hogyan pótoljuk, ha kiirtjuk az ittmaradottakat, aki kimehettek volna, ha akarnak. De nem akartak, ezért ez legyen a sorsuk?

 Minden kérésem az, légy szíves odahatni, hogy a legfőbb ügyész figyelmére méltassa a védő fellebbezését. Írtam ugyan neki, de nem ismerem személyesen, s nem tudom, megkapta-e.

Elvi szempontból kívánatosnak tartom, hogy vége legyen már a justizmordok sorozatának. Mennél több családot érint, annál jobban növekszik a gyűlölethullám, amivel végre semmiféle Kormányzat nem tud megbirkózni. ’Oderint dum metuant’ [Gyűlöljenek, ámde féljenek] alapján nem lehet tartósan kormányozni, legkevésbé magyarokat.

Remélve, hogy ebben egyetértesz, közlöm a fellebbezés számát.

1958 BFL. 25826. Mécs Imre IX. r. vádlott.

 

Szíves köszöntéssel:

Kodály Zoltán

 

 

A kérés ellenére is kemény tónusú levél tegező hangját – „légy szíves odahatni” – magyarázza, hogy Kodály tagja volt a Hazafias Népfront Országos Tanácsának, Kállai meg, 1958 januárjától, elnöke a szervezetnek. Mert egyebekben fölöttébb ritkán – kevesekkel – tegeződött. Kodály akciója  mint tudjuk – eredményes volt.

Mécs Imre beszélte el, hogy Csorda Romána egykori apáca teremtette meg családja és Kodály Zoltán között a kapcsolatot. Az apácarend által fenntartott Ranolder Intézet kiváló zenetanára, 1940-től igazgatója, rendfőnöke volt ő egykor, az Éneklő Ifjúság mozgalom jeles kóruskarnagya. Reá már valószínűleg kevesen emlékeznek, munkatársára, a szárnyai alatt oly nagy művésszé növekedett Andor Ilonára, remélem, többen.

Mécs Imre emlékezete őrzi, Kodály – „arra is vállalkozott, hogy ha másodfokon is halálra ítélnek, akkor édesanyámmal együtt azonnal ’fölmegy’ Dobihoz, s kegyelmet követel számomra.” Nem csupán tekintélye okán tehette (volna) meg ezt, gyakran találkozott Dobi Istvánnal, az Elnöki Tanács elnökével Galyatetőn, hol mindkettejüknek állandó lakosztály állt a rendelkezésére.

Zathureczky Edét, a Zeneakadémia igazgatóját először 1945-ben sikerült megmentenie Kodálynak. Az igazgató mintegy „hivatalból” lett 1956-ban az Akadémia forradalmi bizottságának elnöke, majd több százezernyi társával elhagyta az országot. Kvázi legálisan, egyéves szabadság birtokában, engedéllyel (bizonyára még időben intézte el a nyugati turnéitól hét évre elzárt művész, Bartók egykori szonátapartnere). Kodály minden követ megmozgatott, hogy Zathureczky újabb egy év szabadságot kapjon, az 1957/58-as tanévre. Hazavárta, hazavártuk. Igazgatói posztja – ez megfelelt Kodály intencióinak – két tanévre betöltetlen maradt, a Zeneművészeti Főiskolát háromtagú grémium vezette. Végül azután Zathureczky Ede 1959. május 31-én bekövetkezett korai halálával, céltalanná vált minden további erőfeszítés.

1959-ben nyugdíjazta a Zeneakadémia az akkor már 69 esztendős, az intézetben négy évtizede tanító Molnár Antalt, Járdányi Pál tanári állását pedig megszüntette. Kodály meleg hangú levélben próbálta enyhíteni első monográfusának, Molnár professzornak bánatát (haláláig nem heverte ki e sértést). 

1957-ben Molnár Antalt, a tantestület roppant tekintélyű tagját bízták meg ama fegyelmi bizottság elnöki teendőinek ellátásával, amely a főiskolán lezajlott „ellenforradalmi” események kivizsgálására, példás büntetések kiszabására rendeltetett. A feladat alól kitérni nyilván nem lehetett, a vizsgálat azonban kutyakomédiává változott, a bizottság elnöke semmiféle büntetés kiszabására nem volt hajlandó. Még abban az évben Kossuth-díjat kapott Molnár professzor, ki, miután 1949-ben az MDP Kultúrpolitikai Akadémia zenész előadójától megkapta a burzsoá zenetudomány bélyegét, évekig egy sort sem publikálhatott. El is fogadta, meg nem is, a velejáró pénzt szétosztotta a Zeneakadémia rászoruló kollégistái között. Két év múlva megkapta az obsitot.

Külön fejezet lehetne a Kodály által, arra érdemes muzsikusoknak írt ajánló levelek ismertetése. Figyelme nyugdíjügyek kedvező elintézésére éppúgy kiterjedt, mint általa nagyra becsült muzsikusok kitüntetésére) Komor Vilmos karmesterünk Kossuth-díjáért 1955-től kilenc éven át csatározott).

 

***

 

Amennyire tudom, az egyébként természete szerint is szűkszavú Kodály nem beszélt arról, hogy kinek, mikor, miben segített. Vázlatos áttekintésem nyilvánvalóan hiányos, archívumokból bizonyára sok dokumentum kerül még elő. Humanizmusának lényegéből fakad a mindenkori üldözöttek gyámolítása. A kommunistagyanús, reakciógyanús, mára egyesek szerint populistagyanús Kodály Zoltánt soha, semmi nem tántoríthatta el ettől az életprogramtól.

Vajon ki mellé állna 120. születésnapjának esztendejében?

(1992, 2002.)

 Írásom 1992-ben, a szegedi Tiszatáj decemberi Kodály-számában, majd változatlan formában 2002-ben, tanulmánykötetemben jelent meg (Kodály és kora. Kodály Intézet, Kecskemét). Időközben előkerült, vagy általam nem kellően elemzett korábbi dokumentumok közreadása reményeim szerint indokolhatja e kibővített változat elkészítését. (B.J.)

1959-ben Bors Irmát eltávolították a „Lórántffy” igazgatói posztjáról, Járdányi Pált a Zeneművészeti Főiskola tanári karából. Járdányi felmondó levelét Aczél György, a Művelődésügyi Miniszter első helyettese írta alá, ami már önmagában is eléggé szokatlan eljárás. Indoklás: „Ön helytelen politikai nézetei következtében nem képes hallgatóit szocialista szellemben nevelni és ezért a pedagógiai munka ellátására nem alkalmas.” Meg kell jegyeznem, hogy nekem Járdányi tanár úr 1951 őszétől két tanéven át népzenét, 1957 őszén-telén szolfézst tanított, kizárólag zenei szellemben, politikáról, világnézetről, ideológiáról nem esett szó. A szocialista szellemet a marxista tanszék volt hivatva átplántálni, ám óráiról kozmikus mennyiségű igazolatlan mulasztást gyűjtött össze a Főiskola diáksága. Egy rosszalló miniszteriális levél közli, hogy az ország valamennyi felsőoktatási intézménye közül tetemes előnnyel bajnok a Zeneművészeti Főiskola a marxizmus órákon való lógásban, ráadásul az igazgatóság nem hajlandó ezt a magatartást fegyelmi büntetésekkel „honorálni”. 

Nos, Kodály Zoltán írásban kért a legfelsőbb helyen perújrafelvételt Bors Irma és Járdányi Pál ügyében.

 

 

Galyatető [1959] szept. 1.

 

Igen tisztelt Kádár Elvtárs!

 

Győri beszédét olvasva, ezen a mondaton akadok meg: „Általában abbahagytuk az emberek ide-oda cserélgetését és dobálását.”

 Nos, a népművelési minisztérium nem hagyta abba, sőt, mintha most kezdené. Mégpedig oly mértékben, ami a népművelésnek határozottan a kárára van.

A Lorántffy utcai zenei ált. iskola évek óta példakép, hazai és külföldi szakemberek csodájára járnak. Új, zenetudatlan igazgatónője most rendszeresen tönkreteszi. Először áthelyeztette Bors Irma tanárnőt, aki az iskola lelke és megteremtője, az ország vitathatatlan első szakembere, akihez a főiskola tanárjelöltjei már 1942 óta járnak gyakorlati tanítást tanulni (ekkor pedig még apáca volt), egy olyan iskolába, ahol csak heti 2 óra ének van, ahova nem járhatnak tanárjelöltek, s ahol havi 500 Ft-tal kevesebb a fizetése. Ezenkívül áthelyeztetett az igazgatónő még 3-at a legjobb szakerők közül, valamennyit egyetlen komoly kifogás, vagy éppen vád nélkül.

Ezzel az iskolát tönkretette.

 [……]

Hasonló eset a zenei főiskolán Járdányi Pál eltávolítása, aki zeneszerzőnek és pedagógusnak egyaránt kiváló, utóda akárki lesz, csak süllyedést jelenthet. Szintén komoly ok nélkül.

[……]

Így nehéz országot építeni.

Ajánlom szíves figyelmébe a csekélynek látszó, de kihatásában mind a tanítás, mind a közvélemény szempontjából nagy horderejű ügyeket.

 

Tisztelettel:

Kodály Zoltán

 

 

Kodály Zoltán tanár úrnak 

 

Galyatető

1959. október 15.

 

Igen tisztelt Tanár Úr!

 

 Bocsásson meg nekem a késésért, amellyel szeptember 1-jén kelt levelére válaszolok. E késésnek csak egyik oka az, hogy tájékozódnom kellett a szóvátett ügyekben. [……]

 Megmondhatom, hogy Boros (sic!) Irma-ügyben véleményem szerint lett volna más, célszerűbb eljárás is, mint eltávolítása a Lorántffy utcai iskolából. Ez azonbn megtörtént. Részben helyrehozza az ügyet az, hogy már van megoldás, amennyiben ha másutt is, de ismét zenei iskolában tanít.

[……]

Másként áll a dolog Járdányi tanár úr elbocsátása kérdésében, amely elleni tiltakozásában véleményem szerint Önnek nincs igaza. [……] Járdányi tanár úr elbocsátása ugyanis okkal, mégpedig alapos okkal történt. Hiszen ő maga, nyugodt beszélgetés keretében kifejtette nézetét rendszerünkről, amely nézetek között a Bach-korszak feldicsérése a mai rendszerrel szemben, még nem is a legreakciósabb megállapítás volt. Ez egy közalkalmazottól az állammal és a rendszerrel szemben, amelynek intézményében tanít, egy kissé több a soknál.

[……]

Minden jót, egészséget kívánok Önnek. Ha valamivel megbántottam volna e levélben akaratom ellenére, akkor se feledje, hogy engem az Ön iránt érzett megbecsülés és jó szándék vezetett.

 

Tisztelettel:

K.J.

[szignó]

 

 

Igen tisztelt Kádár Elvtárs!

 

Nagyon köszönöm gyors és beható válaszát, amit nem is vártam előbb: hiszen szakminiszterem egy régebbi levelemre sem válaszolt máig.

Ha valahol, a pedagógiában volna szükség egy kis állandóságra. A Népművelés nagy nyári mozgalma indított levélírásra. A győri konzervatóriumnak 13 év alatt már hetedik igazgatója van. 

 Bors Irma főleg annak örül, hogy tisztán a tanításnak élhet (29 órája van), és megszabadult a helyettes igazgatói terhektől. Igazgatónője ugyanis úgy fogta fel a „helyettes”-t, hogy az végezzen mindent „helyette”.

Kérdem: ki árt többet a rendszernek: egy volt apáca – mellesleg munkájában a legjobb –, aki „szerzetesi buzgalommal” tanít és ezzel számtalan gyermeket boldogabbá tesz, mert megnyitja előttük a zene csodáit, vagy egy felfuvalkodott, zenetudatlan igazgatónő, aki csak reprezentál, telefonál, terrorizálja a szülőket és gyermekeket, a „hatalmat” képviseli és gyakorolja [……]

Járdányi nézetei már eltorzítva kerültek Ön elé. Ő mindössze arra a történeti tényre mutatott rá, hogy 49 után az írókat nem üldözték, noha Arany, Vörösmarty, Bajza többé-kevésbé aktív támogatói voltak a Kossuth-kormánynak. Ami hibára még rámutatott, annak javítása éppen a rendszer érdeke. Óráin kizárólag szakmájával foglalkozott. Eltávolítása a fiatalságra ellenkező hatást vált ki, mint amit vártak. Elsősorban azért, mert a főiskolai szakma süllyedését jelenti. [……]

Levele őszinte hangját külön köszönöm. [……] Örülök, hogy látja törekvéseim végső célját [……]

 

Budapest, 1959. október 21.

 

Köszönettel és tisztelettel:

Kodály Zoltán

 

 

Kodály Zoltán első levele kézirat, Kádár János válasza gépirat másolata, Kodály viszontválasza írógépen készült. Huszár Tibor, a Kádár-levelezés sajtó alá rendezője (Osiris kiadó, 2002) az Országos Levéltárban őrzött dokumentumok közül előlegben publikálta az addig ismeretlen levélváltást a Magyar Hírlap 2002. február 2-iki számában. Terjedelmi okokból csupán szemelvények idézésére szorítkozhatom. Huszár Tibor publikációjából tudható, Aczél György információi alapján reflektált Kádár a Kodály-levél szakmai kérdéseire.

Befejezésül egy újsághír. Egy ország ismerhette volna, hisz nem egyes veszélyeztetett embertársainak, hanem egy egész ország népének védelmét szolgálta.

A Népszabadság 1956. november 4-én, vasárnap (I. évf. 3. szám) közölte a Magyar Távirati Iroda hírét:

Kodály Zoltán távirata. Kodály Zoltán táviratot intézett a szovjet zeneszerzőkhöz, amelyben kéri, járjanak közben kormányuknál, hogy a szovjet csapatokat azonnal vonják ki Magyarország területéről.”

Ismerhette volna – írom, hiszen november 4-én hajnalban megindult a szovjet általános támadás; kétlem, hogy ezenközben bármilyen sajtótermék eljuthatott az olvasóhoz. Az idézett hír „némi” késedelemmel vált publikussá; 2006. november 4-i számában közölte újra a Népszabadság.

Mint már említettem volt, Kodály Galyatetőn tartózkodott. Hogy a sürgönyt sikerült-e feladnia s ha igen, eljutott-e Moszkvába a címzettekhez (feltehetően a Szovjet Zeneszerzők Szövetségéhez), nem tudhatom. Szinte bizonyos, hogy az ottani cenzúra visszatartotta, ha mégis célba ért, sem lehetett semmi hatása az SZKP politbürójára, hisz nem a zeneszerzők döntötték el a Kreml intézkedéseit. 

Kodály Zoltán példaértékű gesztusa az, ami fontos, jóllehet oly sok mindent élt meg a 20. század történelmi viharaiból, hogy tudhatta, üzenete nem tarthatja vissza a szoldateszkát.

 

http://www.parlando.hu/Breuer.html

 

Vámos László: Kodály Zoltán – Mindennapos munka az iróasztalnál

 

 

KODÁLY ZOLTÁN LEVELE

HORVÁTH JÁNOS ÖZVEGYÉHEZ, 1961. március 11.

 

Márc. 11.

 

Mélyen tisztelt Asszonyom!

 

Megdöbbenve olvasom, hogy János mennyire elém siet. Kórházi ágyamon sokszor gondoltam rá. Ugyanis õsszel Oxfordban találkoztam egy fiatal tanárral, aki megtanult magyarul és buzgó olvasója J. könyveinek. Azt terveztem, elküldöm neki az utolsó tanulmánykötetet, aláírásával. Már levelem is kész volt: «Te nem kerestél olvasót a Themze partján, mégis találtál.» U. i. õ régen Adyról írta, hogy «a Tisza partján mit keres.»

 

Már most csak üresen küldhetem a könyvet. Fel sem kereshetem többé, pedig elsõ utamnak szántam, ha már mehetek. Csak az vigasztal, hogy nem sok idõ múlva csatlakozom a farkasréti dombon szépen gyülekezõ kollégiumhoz én is.

 

Családját pedig – ha lehet – az vígasztalja, hogy munkáját igazán még csak ezután fogják megbecsülni.

 

Mint a sok vesztes egyike

 

Kodály Zoltán

 

 

www.c3.hu/~iris/02-2/kodaly.htm

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva