Nincs semmi, ami jobb belátásra késztetne, csak ülök a konyhában, bámulok kifelé az ablakon és persze magamból. A gondolatok egymást kergetik a fejemben — a pályaudvar huzatos beugrói, a pad, ahol megtelepedett a szótlanság és a felszabadító búcsúzás, amikor már nem nehezedik rám a megszólalás felelőssége, a kihagyott lehetőség.
Nem segítettél a hallgatásoddal. Nekem kellett volna megtörni a csendet, de hittem, hogy szavak nélkül is megértjük egymást. Sose beszéltünk arról, mi lesz holnap, és a ma sem volt bizonyosság, csak a képzelet szárnyalt az időtlen dimenziókon át, amíg vissza nem tért megcsupaszítva, ázottan, megtépázva.
Aznapra nem terveztem semmit. Úgy tűnt, nem lesz sűrű a program, csak egy ismeretség, amely most testet ölt, néhány szó, ami egyértelművé teszi, egy lépéssel megint közelebb került a valóság. A valóság már csak ilyen. Olyan váratlanul tudja meglepni az embert… Ki kell térni előle sokszor, hogy körbejárjon, megszaglásszon és eldöntse tervez-e valami sorsfordítót? Semmi ilyesmi nem történt. Ahogy jött, úgy illant is el, halkan, nyomot sem hagyva maga után. Csak egy hangulat, egy koradélutáni rezdülés a ligeti fák levelén, csak egy halk sóhaj.
A vonat indulását már meg sem vártam. Siettem valahová, már nem is tudom hová, de úgy hagytalak ott, olyan magányosnak láttalak, majd megszakadt a szívem. Előre néztél a peronok felé, ahol a sínek megsokszorozódnak az összekuszálódott vágányok között. Már az utazás láza is alábbhagyott, a beteljesült várakozás mindig tompítja az érzéseket. Szemed sarkából láthattál meg, felém intettél még, végül elmerültél a szürke embertömegekkel sűrűn szétzilált várakozásban.
Ez az utolsó kép, amit rólad őrzök. Aztán, megyek én is, hogy formát adjak ennek a napnak is, és legalább a befejezés emlékeztessen a hétköznapok egyhangúságára.
Horváth János
Budapest, 2013. május
Legutóbbi módosítás: 2013.05.28. @ 11:45 :: Horváth János
