— Csókolom mama. Hogy tetszik lenni? — lépett be a betegeskedő Mariska mamához az unokavő. Homlokára nyomott egy puszit, aztán kutatta az ismert arcot. Hogyan is fogjon hozzá a közlendőjéhez? Mariska annyit tudott, hogy Robi nemrég ismét külföldön járt.
— Mit hoztál megint nekem? — nézett rá szeretettel a mama.
— Erősítse meg a lelkét mamikám, annak az üzenetét, akiről soha nem illett itt beszélni, de mindenki tudta, hogy közöttünk él az emléke.
— Ne bolondozz velem, te gyerek…
— Tudom, jobban szereti, ha nincs most jelen tanú, amikor ezeket átadom. — És úgy tette le az üvegbe zárt földet, mellé a gallyat, mint ereklyéket, tiszteletről árulkodó, szinte áhítatos mozdulattal.
— Ezek Plávics nagyapa oroszországi sírjáról valók.
Felemelte tekintetét az asszony. Nézett, mint aki fel se fogja, mit hall, aztán megremegett a szép vonalú szája.
— Te ott jártál? Meg is találtad?… Istenem! — aztán nyúlt a gally felé és már nem vett tudomást arról, aki mellette áll. A fiatal férfi elhomályosuló szemmel hátrált ki, olyan hangtalanul, mint a suhanó gondolat.
*
Mariska soha nem beszélt Gyuriról. Hűséges felesége volt Zsótérnak, az meg szorgalmasan társául szegődött annak a hatalmas bizonyítási kényszernek, amivel ez a család kiverekedte magát a nagy-nagy szegénységből. A fáradhatatlan asszony mellett apjaként nevelte Magduskát, ha kellett a szigorú anyuval is szembeszállt a kislány kényeztetéséért…
Házat építettek — mostanig már hármat is —, előbb újat maguknak, majd Magduskának, hogy biztos fedele legyen. Fővárosi építkezéseknél „nógrádi brigádot” alakított, akik ingáztak a hétvégi vonattal, ahogyan az évtizedeken keresztül szokása volt a vidéken munkát nem találó embereknek. Megbízható munkaérőnek ismerték el.
A család minden tagja rengeteget dolgozott, otthon a szépen gondozott, jól jövedelmező málnásukban is. Mariskánál mindennek helyén kellett lennie, rendetlenséget, lazaságot nem tűrt. Rendben is volt minden…
Minden? Ha rendben lévőnek lehet nevezni azt, hogy ebből a házasságból azért nem született gyermek, mert Mariska azt mondta: nem. Zsótér a gondolatát is leste, hálásan elfogadta őt az asszony, a szívét mégse adta cserébe. Ennek a „másik Gyurinak” nem szült gyermeket.
A hiány ott lebegett köztük, helyette folyton éreztette jelenlétét valami, vagy inkább valaki.
Aki nem jött vissza a Don-kanyarból, akit soha nem hoztak szóba, mégis mindig ott volt velük.
Mariska nagyon ritkán engedte szabadjára érzéseit, akkor is csak amikor egyedül volt, ha senki nem leshette meg, nem zavarhatta lelke, emlékezése nyugalmát.
Egy ilyen átszellemült állapotában lepte meg — váratlanul — a férje. Csendesen nyitott a szobába, megállt a nő háta mögött. Az apró kis tárgyak, fényképek és megfakult tábori levelezőlapok, megsárgult papírok előtt ült némán, mint akkor, régen.
Felemelte rá arcát, de láthatóan csak a teste volt ott, szemét valami — a férje előtt ismeretlen —, soha máskor nem látott fény ragyogta be.
A férfi minden komplikáció nélküli, egyszerű, tiszta érzésekkel teli lelkében mindig is volt gyanakvás, de most gyúlt benne világosság. Soha nem szeretett mást az ő felesége, mint azt a régen eltűnt egyetlent, az elsőt…
Szó nélkül néztek egymásra egy-két hosszú percig, aztán a férj kifordult az ajtón, ki a kapun és visszautazott Pestre, ahol várta őt a mindent felejtető munka. Egy vékony selyemszál elszakadt.
Hétvégeken ugyanúgy érkezett a vonattal, ugyanúgy rakott rendbe mindent — ami férfidolog akad egy ház körül —, és ugyanúgy ment el, a gondosan felpakolt hazaival, mint eddig.
Senki kívülálló nem észlelt változást.
Egyetlenegyszer történt mégis valami, amikor az unoka bevonult katonának és először látta őt Mariska egyenruhában. Hiába volt teljesen más ez az uniformis, de a fiú, az mintha a régmúltból lépett volna elő!
— Gyurikám! — súgta és kicsit megtántorodott, aztán heves zokogásban tört ki. Az unoka képében Gyuri jött vissza. Vonásai oly híven őrzik az elvesztettet, hogy Magduska fiát látva később az ozorai rokonok is megdöbbentek.
*
Mariska annyi év után kettesben maradt egy ágacskával, egy marék föld mellett. Ujjaival finoman érintette, szemével simogatta, félrehajtott arcához emelte a kedves „vendéget”. Nem sírt, csak omlottak a könnyek valahonnét, nagyon mélyről, onnét, ahol az a drága fiú rejtve, de drága kincsként benne élt.
Legutóbbi módosítás: 2013.05.26. @ 10:53 :: Pápay Aranka
