Kép: Johanna és Zalán unokám
Halkan, finoman mondom,
ne sértsen érzékeny füleket.
Lenge ruhában, lábujjhegyen
nyár közeleg…
Szél szalad körötte,
hajtja az idő kerekét.
Éveimet szabja rövidre,
egyet-egyet elvesz belőle,
nézem amit hagyott,
már tervem sincs vele.
Mennyit futottam álmok után,
pedig tudhattam volna…
sem társnak, sem vidám társaságra
nem születtem.
Felcsillant itt-ott egy
hétköznapi varázs,
magam teremtettem másoknak.
Benne hiába kerestem
lassan tűnő, elkenődő
tükörképem…
Siker, boldogság?
Elfordult az útelágazásnál.
Kezemet gyermekek fogták.
***
Most, az út vége felé, látom,
bármit kerestem, íme
itt van előttem…
legnagyobb kincsem.
Legutóbbi módosítás: 2013.05.31. @ 16:44 :: Sonkoly Éva