Összeraklak magamban,
mint egy halk gondolatot,
hogy senki ne találjon rád,
hogy úgy maradj meg ebben
a zajos, bűnös világban, annyira
tisztán, ahogy az áradó folyóra
hajolnak a szelíd fűzfák.
Szomorú arcod elkísér a mába,
csöndes földek tartották zárva…
Szívemre súlyos kövek zuhannak,
mintha megmozdulna az ég…
de hiába rajzolok mosolyt a múltra,
már nem segít se megbocsátás, se ima.
Szavaid lassan elhalkulnak bennem,
torokba szorult gyermeki álmok
szakadnak milliónyi színre.
Soha-érkezésed visszhangként csapódik
megfestett világunk omladozó falának.
Börtönöd lett a várt szabadság.
Majdnem életed, és mind-halálod.
Ezernyi nyárba futottál, ezernyi telet
lélegeztél magadba, ezer ősz avarába
feküdtél, de az utolsó tavaszod nem
élhetted túl. A tegnapot keresem,
ami elvitt téged. A poros utak
magányát, ahova már nem
érkezhettél meg. Fák hegyén
a fényt, napot, holdat, föld mélyére
temetett bús reményű csillagokat.
A harangok belekapaszkodnak
a rohanó felhőkbe. Már nincsenek
ígéretek, ha voltak is, álmainkban
mind elégtek. Hallom, ahogy sírnak
a rögök, de ne félj apám a sötétségtől,
mint akinek se anyja, se apja.
Ó…Te is árva…
gyermeki árnyékom arcodon örök,
csöndes földek alá zárva…
Legutóbbi módosítás: 2013.05.01. @ 21:11 :: Szilágyi Hajni - Lumen