— Ókos, én úgy félek, egy kétlábú jön, meneküljünk el!
— Nem lehet, Kecs! A legnagyobb okos Ókos majd mekkvédelmez! Nem engedhetjük mekk a menekülést. — mekegte Jerk. — A gyermekkek lemaradnának a vágtában. Így csak benne bízhatunk…
— Én felöklelem! Hogy mer idejönni? Minden kétlábú esküdt ellenségünk!
Leszegte többször kunkorodott szarvát, és készült a csatára.
— Nem minden ember ellenség, hiszen a társbérlőnk igen rendes egyed. Látod, Ókos, ezt a gyönyörű egytálfüvet is ideterítette nekünk az árok partjára, és hogy el ne vesszünk a világ rengetegében, védelmül idekötött. A kis Ugrit és a még kisebb Mekket, csak spárgával, mert tudja, hogy jól nevelt, rendes gyerekek. Ha el is szakad, mint ahogy már megtörtént, anyjukat és apjukat nem hagyják.
— Az út kellős közepén közeledik, valami leírhatatlanul fura, nagydarab nagytalanságban… Ilyen embert még nem láttam. Nem embergida, felnőtt. A többiek burrognak, rendkívül szétöklelésre ingerlő lármát csapnak, és a tőgyemből is kiszivárogtatják a bátorságot, de ez már-már az árok partján jön, be akar sompolyogni a területünkre, és fellakmározni a füvünket. Nem süllyedhetünk addig, nem engedünk a kecskevoltból! Közeledik, egy picit az út közepe felé húz, én belehalok a félelembe, Ókos…
— Kecs, hallgass el! Nem látod Jerket? Ő nyugodtan rohangál nyakörvével védővasdorongja körül. Én kitépem a rudat, ha addig élek is, és kibillentem a quadból!
A közeledő mustrálta a kecskéket. Így, árokparton legelni már nagyon rég látott hasonló, fehér szőrű mekegőket. Meg kell őket vizsgálnia. A kos már többször felakasztotta magát. „Milyen rendületlen! Szeretem az ilyen állati állatokat. Már nyolcadik alkalommal rohan teljes erővel, pedig a nyaka törhet. Nincs az az ember, aki már meg ne fulladt volna. Milyen aranyos a szarvas jerke, rettent szemével körbe-körbe rohan, mint egy eleven ringlispíl. Látni, hogy szívesen lelépne a világról, mert nem csak az ember, a kecske is egyén ám, és a saját szemén át látja a világot. Retteg mindentől, amit nem látott és ismeretlen. A kecskéknél ez halmozottan almozott… Nekik a fű zöldjén és a zsenge ágakon kívül, minden teljesen idegen, és az idegen támad. Megeszi, beleharap! Amennyiben az út közepén nézelődő nem állat, ezt még a kecskeész is felfogja, gondolom. A másik egy helyben áll, néz, úgy, mint aki várja a levágást. Nem lelkesedik, de tudomásul vette, hogy neki most kampec. A nagyobbik gida már szarukezdeményektől duzzadó homlokú, határozatlan, még nem tudja, hogy támadjon vagy meneküljön. A kettő ötvözetét választja, leszegi kis kecskefejét, rohan, majd inába szállt bátorsággal szeli a papa felé az utat.”
Közben, miután már biztos, hogy a járókelő nem harap beléjük, mind megnyugszanak, és folytatják szakszerű, egész napi tevékenységüket, normára habzsolják a fűtálca füvét, de akkor megjelennek a tehenek.
Az egyik bőg, a másik imbolyog. Hatalmasra hízott állatok, akik Kecs, Jerg, Ókoshoz, na meg a kis Mekk és Gidihez hasonlóan, tanulni szeretnének. Mindent a világról, amit még nem láttak, azaz semmit, mert ők is csak a füvet és a zsenge lombokat ismerik, meg saját albérlőjüket. Elfogadják a csordásokat is, de a tudomány itt bezárul.
Azért az mégsem ismer határokat… a tehénszem mindenre nyitott. Megvizsgálják az út közepén haladót. Az egyik megáll, közelről nézi, szinte beleliheg az arcába, a másik kettő — helyes mentalitással — tudomást sem véve egy, a tudás szempontjából értelmetlen intermezzóról, legelnek.
Aztán, mint a legelő hajói, tovább döcögnek. Nyugodtan lehet így nevezni őket, egyes helyeken rájuk is ülnek. Miért ne? A szarvuk kiváló, fejre nőtt zabla.
Közelednek kecskéékhez. Ókos bevadul. A két jerke és a gidák nyugodtan esznek. A tudomány magasfokán már ismerik, hogy ezek állatok. A kisebbik gida, antilopokat meghazudtoló kecsességgel, bokaízületből szökdécsel. Ritka szép látvány! Az út közepén haladó megfordul, és nézi, hogy mi történik két „idegen kultúra” találkozásakor. Szinte hallja, amint Ókos odafújja:
— Párbaj lesz, ezeknek legalább van szarvuk! Csak hát, ezek párbajképtelenek, tohonyák, nagyok, nem tudnak futni, és olyanok, mint ti. — förmedt kétszemélyes háremére. — Nők! Nőkkel pedig nem párbajozom. Javasolnám, hogy együnk, mert közeledik a lakótárs — szegényke egy roppant idomtalan valamiben él, ami mekk sem közelíti a kecskeólat.
A tehenek is továbbimbolyogtak, már-már széthasadó, dugig evett bendővel, és a kora esti csendélet néhány kecske és marha hangjátékkal fejeződött be. A marhák nevükkel azonosultak.
Legutóbbi módosítás: 2013.06.14. @ 11:57 :: Boér Péter Pál
