Embernyi seb lüktet
a sziklás magányból.
Tenger hűvös vizét
gyűjtöm tenyeremben,
hordom égő sebeire.
Élesztgetem dalaimmal,
reményt szító szavaimmal,
keselyűcsőr-vágta testét
szerelemmel kötözöm be.
Sebei már bennem fájnak,
szárnya nő az örök vágynak,
kín-enyhítő szél maradni,
eleven szív, szíve lenni.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Csák Gyöngyi