Sikolyt tépnek arcukra a kövek,
lüktető, vérvörös torokkal.
Valahol tompán morajlik az ég,
s a két hang, mint belülről fakadt
súlyos cseppek gördülnek a földre.
Megütve a csend búját zokkal,
akár a hajnali fény az éjmély
ágai közt megalvó madarat,
úgy riad, cikázik fölé, körbe
s körbe réveteg gondolat.
Rózsás szirom, pusztuló ősz levél,
nyárba hullva sötét gyászforgatag
közepén, hantból kaparná ölbe
szívszakadva anyai jobbal.
/halott gyermekét/
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:57 :: Domán Tamás
