„Senki sem kívánja az Igazság nevében a magyar írástudóktól, hogy ne szenteljék egész lelküket, minden erejüket hazájuk fölemelésének. Hiszen az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van. Ahogy ennek az írásnak az elején írtam, a magyar szerencsétlenségében is szerencsés: >>egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot<<. A szerencsétlenségnek nemessége is van, amely kötelez. Nem igaz, hogy nagy és boldogabb nemzetek könnyebben hirdethetik az Igazságot ebben az igazság nélkül maradt világban. A magyarnak könnyebb! S a magyar írástudók hirdették azt híven, akkor is, mikor nehezebb volt: mikor nem hangzott hízelgően a nemzet füleiben, s fájdalmas önmegtagadás volt kimondani.
Nem a régi magyar írástudókra gondolok, akik megmondták az igazat nemzetük szemébe, vagy vallották az emberi Erkölcs nagy és testvéri eszméit, oly korokban, mikor még Igazság és Emberség becsületben és fényben ragyogtak. Hanem gondolok a világháború korának magyar költőire, akik, legalább az igazán érdemesek egytől egyig, bármennyire szerették is hazájukat, tudtak hívei maradni a Békének és az emberi közösségnek azokban az esztendőkben, mikor Európa legnagyobb szellemei kevés kivétellel versenyt hangoztatták a >>Gyűlölet igéit<<, nyíltan megtagadva az emberi egységet és igazságot, s az írástudók árulása aratott és tort ült.
Ha van nemzet Európában, melynek legjava írástudói nem követték el ezt az árulást: a magyar az. Pacifisták voltunk, és ma – hadd legyünk csak nacionalisták! Magam is az vagyok. De ennek a nacionalizmusnak ugyanaz a lényege, ami a pacifizmusunké volt: az erőszak elvének tagadása. Mi kétszeres joggal tiltakozhatunk az Erőszak ellen, kik egy pillanatra sem ismertük el ezt az elvet, melyet ma már a Szellem emberei is hajlandók elismerni bús világrészünkön, akik azelőtt oly egyértelműleg tagadták.” (Babits Mihály: Az írástudók árulása; Nyugat, 1928./18)
Verő László:
Cafe Héttorony
Somorjai nyolc óra tájt vette a kalapját, botját, és fütyörészve — megrögzött szokásának megfelelően — ballagott a kávéháza felé. Útközben — a sarki virágáruslánytól vett egy szál fehér szegfűt, melyet komótosan a gomblyukába tűzött. A villamos csilingelése fölidézte az aznap hallott kuplét, s bosszantotta, hogy nem emlékszik a második strófára.
A Luxus kávéház előtt, még eszébe jutott, hogy nincs nála cigaretta, ennek okán átment a szemközti trafikba — erős dohányos lévén.
— Kisztihand nagysám! Doboz leventét kérek.
— Jó száraz, szerkesztő úr, váljék egészségére.
Mint te vagy lelkem — gondolta magában Somorjai.
A kávéházban még üres asztalok sorjáztak, de az ő asztaltársaságából már ketten is képviseltették magukat a galérián. Éppen valami verset boncolgattak hevesen, amit Agócs írt tegnap, de összetépte a kéziratot.
— ’szolgája az uraknak — biccentett feléjük Somorjai, leülvén megszokott helyére.
— No maga beállt bonvivánnak? Mitől virágzott ki a gomblika?
— Befejeztem egy novellettemet az éjszaka, remélem még a héten hozza a Budai Hírlap.
— Nocsak — szól Kenéz — nem is tudtam, hogy már végigvette az ABC-t. No miről írt?
— Egy képzeletbeli társaságról, akik nem ismerik egymást, csak leveleznek, meg kéziratokat küldenek egymásnak. Darab idő múlva, jobban ismerik egymást, mint a szerkesztőségben egymás mellet ülő skriblerek.
— No, szép lehet — veté közbe Agócs — nem is beszélnek csak leveleznek? Akkor irkálhatnak össze-vissza mindenfélét. De hogyan ismerhetnék egymást? Kétlem.
— A papír megbír mindent, sokkal őszintébbek egymáshoz — magyarázza Somorjai.
— Olyan dolgokról írnak, amit talán legjobb barátjuknak sem mesélnének el. Az emberekben nagyfokú exhibicionizmus lakozik. E késztetésüket ebben a formában tökéletesen kiélhetik. Mellesleg mi itt lopjuk a napot, vagy tizenöt éve, és ismerjük egymást? Egy frászt!
— El tudják képzelni, hogy személyes kapcsolat nélkül, lehet jóízű disputát folytatni? — kérdé Kenéz.
— A remekművemben épp ezt föstöm le. Mi itt nap mint nap unjuk egymás képét. Már akkor tudjuk, mit akar a mondani a másik, mikor az még ki sem nyitotta száját. Ezek meg csak akkor írnak, ha van mondani-, vagy írnivalójuk. Nincs kényszer, nincs fölös smúzolás. Ez a jövő, meglássák.
— No nem szeretnék a maga jövőjében élni — fordul el Agócs az arra kacsázó pincérhez, még egy kapucínert rendelvén.
— A kávéházaknak pedig meg vannak számlálva a napjai. Nézzen körül. Csak a megszokás hozza ide a népeket, kiül az unalom a képükre. Mindenki rohan napközben, ez a córesz tönkretesz mindannyiunkat. Bélyegre még futja egy darabig, mi is így fogunk diskurálni, ha még lesz miről.
Agócs hirtelen mozdulattal leverte a hamutartót az asztalról. Ettől fölriadt, és sebesen beverte a klavírba a sorokat, majd kattintott nehányat, és várta az olvasókat.
Álvaro de Campos/Pessoa:
Születésnap/Aniversário
Akkoriban, amikor még megünnepelték a születésnapom,
Boldog voltam és senki nem volt halott.
A régi házban a születésnapoknak, így az enyémnek is évszázados tradíciója volt.
Mindenki örömét, így az enyémet is, mint egy vallást, úgy tartották becsben.
Akkoriban, amikor még megünnepelték a születésnapom,
Elég egészséges voltam ahhoz, hogy ne lássak semmit semmiből,
Hogy okosnak tartsanak a családban,
Hogy ne legyenek ugyanazok a reményeim, mint másoknak irántam.
Amikor már tudtam volna remélni, már nem tudtam miben reménykedni.
Amikor az életet már szemlélni is tudtam, az élet elveszítette értelmét.
Igen, ami voltam, csupán feltételezés volt magamról,
Csak szív és rokonság,
Amivé a fél megyékre szóló estélyek tettek,
Amivé az akkor még kisfiú iránti szeretet tett.
Ami voltam – Ó Istenem! Még ma sem tudom, mi voltam.
Mindez már olyan távoli!
(El se hiszem.)
Akkoriban, amikor még megünnepelték a születésnapom.
Ami ma vagyok, az nedvesség a hátsó folyosón,
Amitől a falakon kizöldülnek a dolgok
Ami ma vagyok ( és a szeretteim háza, ami most könnyeimen keresztül átragyog)
Ami ma vagyok, az, hogy eladták a házat
És már mindannyian halottak.
Ami ma vagyok, hogy túl kell élnem magam, mint egy kihűlt gyufaszál…
Akkoriban, amikor még megünnepelték születésnapom,
Szeretetem mintha testet öltött volna
A lélek fizikai vágyában, hogy újra ott legyen,
Útra keljen metafizikailag és testileg,
Kettős „én”-t öltsön
Kenyérként kapja fogai közé a múltat , mintha az éhség vajazásra már nem hagyna időt.
Újra mindent vakítóan tisztán látok,
Az asztal a szokásosnál több helyre van megterítve: rajta a legjobb porcelán-készlet és sok pohár,
A megrakott tálalón édességek, gyümölcsök, és a polc-árnyékban még sok minden más,
Öreg nagynénik, különböző unokaöccsök, és mindez miattam,
Akkoriban, amikor még megünnepelték születésnapom.
Ne tovább, szívem!
Ne gondolkozz! Bízd a gondolkozást a fejre!
Ó Istenem, Istenem, Istenem!
Ma már nem tartok születésnapot.
Megkérgesedtem.
Hozzám adódnak a napok.
Öregebb leszek, ha megélem.
Aztán semmi több.
Az elrabolt múltat a düh nem hozza vissza!…
Akkoriban, amikor még megünnepelték születésnapom!…
Schmidt Tibor fordítása
Karinthy Frigyes:
Így írtok ti
NDR.
Első hatezer oldal
I
Egy pesti fiatalember ült a Központi-kávéház teraszán, közönséges fiatalember, és arra gondolt, hogy a menyasszonyával való szakítás, hálaistennek, minden különösebb vérzés és fájás nélkül fog menni, annál is inkább, mivel ő nem egy író vagy művész, akinél esetleg nagyobb emóciókat vált ki és mélyebb nyomokat hagy az efféle dolog, hanem egy egyszerű ügyvédjelölt. Ez a fiatalember ugyanis nem volt író, hanem ügyvédjelölt volt, erről szerző garantál és becsületszavát adja, annyira nem volt író, hogy inkább utálta az írókat.
De a menyasszonyát utálta legjobban a világon.
II
Zerkovitz Ella, az előbb említett fiatalember menyasszonya, nem az a nő volt, akibe az ember beleszeret. Az a nő se volt, akibe nem szeret bele az ember, inkább az a nő volt, akibe vagy beleszeret az ember, vagy nem szeret bele, mégis beleszeret. Zerkovitz Ella az a nő volt, aki egyszerűen nem fontos, aki után az ember megfordul az utcán, de miután megfordult, már nem tudja, miért fordult meg, és legjobban szeretne visszafordulni. Többnyire vissza is fordultak a férfiak. Ha lett volna valaki, aki Zerkovitz Ellával mélyebben és behatóbban foglalkozott volna – aminthogy ilyen eddig még nem akadt, és nem is fog akadni -, az meglepetve vette volna észre, hogy Zerkovitz Ella egészen közönséges kis tucatnő, egy hajderekata, egy gyerünkcsak, egy kis mittudoménmilyen, egy kis úgysebánom és fogalmamsincsrólamiféle és így tovább. Egyébként feltűnően csinos, de alapjában véve meglepően csúnya leány volt, inkább buta, mint szép és inkább szeplős, mint jó tanuló. Egyik lába tíz centiméterrel rövidebb volt, mint a másik, de ezt nem igen lehetett észrevenni, mert viszont a másik lába tíz centiméterrel hosszabb volt.
III
Andor kinézett a kávéház ablakán, és még egy konyakot rendelt. Most, hogy végleg szakított a menyasszonyával, úgy érezte, hogy még maradhat egy-két hónapig. Alapjában véve nagyon okosan tettem, gondolta magában elégedetten, hogy ezt a dolgot leráztam a nyakamról. Olyan világosan látta most, mint még soha, hogy milyen közönséges, ostoba, rossz szívű, csúnya, jelentéktelen kis vacak volt az ő menyasszonya. Kis vacak, mondta magában, vaccak, két c-vel, az én kis vacakom, rongyom, senkim-benkim, szívvérzés kis vacaka, nem is szabad vele törődni, édesanyám, kisanyám. Juj, de örülök, hogy vége, mondta, sírni tudnék örömömben.
És belesírt a kisimbiszbe, kisírta a kisimbisz közepéből azt a kis szardíniagyűrűt és jajistenem, mondta, de örülök, hogy nem vagyok egy afféle rongy szentimentális ember, mint az a büdös hulló falevél a Zerkovitztól.
A pincér hozta a konyakot.
Második húszezer oldal
I
Egy konyakot rendelt, és kinézett a kávéház ablakán. És hát nem és nem, tűnődött magában Andor, reggelfelé, miután harmincnyolcadszor ölelte magához szerelemtől reszkető, meztelen testét a nagyhercegnőnek, aki rábukott az utcán, és nem akart lemenni róla, és ide is velejött, a szuterénhelyiségbe, ahol már egy fél éve várták a reggelt, mert úgy volt, hogy Andornak reggel sürgős dolga volna a hivatalban. És hát nem szeretem, hát mi ez, azt az utolsó, piszok kis nőt, mondta ijedten – de hát akkor honnan ez az irtózás, ez a közöny bennem ezzel a kis nővel szemben, akivel csak harmincnyolc éve élek együtt, még csak kilenc gyerekünk van, és én máris csömört érzek? No de most már biztos, hogy egy utolsó nő az a Zerkovitz Ella, egy senki, jaj de rájöttem erre, de rájöttem, istenem, de jókedvű vagyok, de kiismertem azt a Zerkovitzot, azt a dalköltőt, mégiscsak egy hallatlan, hogy eszembe se jut többé, hogy az ember így tönkremenjen, így, ilyen utolsóan, hiszen nem is olyan szép ember az az Ányos Laci, hogy ennyire fájjon, csak mikor a saját dalait énekli, csak akkor szép, de énnekem nem kell, nekem nem, ha idejönne, elszaladnék, csak megdöglök bele.
Felhúzták a nagy csillárt, a biliárdasztalon harmatosan csillogtak a friss golyók. A kék hegyek mögött lassan, méltóságosan kidugta fejét a fejeramt.
– Fizetek – mondta. De már tudta, hogy Ányos Laci mélységes szép szemeiben is csak a menyasszonyát szereti. Mit ér, hogy dalköltő, mit ér minden. És lassan, élvezettel megnyomta a revolver ravaszát.
II
Rendelt még egy ablakot, és kinézett a konyak kávéházán. Most már szelíden és csendesen mosolygott; mint egy kisgyermek, aki tudja, hogy mi illik, csendesen és okosan figyelte, vizsgálta önmagát. Öreg, illedelmes csecsemő lett, már csak Ányos Laci és a menyasszonya iránti véghetetlen, tépő közöny élt benne, az az érzés, hogy teljesen megfeledkezett róluk, és hogy már nem bánja őket, és már úgy unja az egészet, ezt a dolgot a menyasszonyával, mint a dögöt – minden más kiszáll belőle. És okosan, kedvesen, szelíd mosollyal figyelte, kicsit gúnyosan figyelte, hogy patakzik elő két szeméből a véres könny, és hogy bömböl elő a torkából a sivalkodó sírás két óra hosszat, megállás nélkül. Szerelem múlásán ne fogjon el bánat, énekelte zokogva, és pokolian mulatott rajta, hogy ez hogy meghatja őt, és azt is, hogy ha nem szeretsz, mért csaltál meg, és felállt, és egy slukkra felhajtotta a marólúgot, pedig igazán nem egy szentimentális ember volt.
– Fizetek – mondta, és csak aztán esett össze.
Harmadik negyvenezer oldal
I
Utolsó napja így telt el.
Ablakolt még egy rendeletet, és kikonyakolt a könyökömön. Most már tudta, mit kell tennie. Csendesen felállt, felment a negyedik emeletre, becsöngetett egy Weisz nevű óráshoz, de mielőtt az órás kijött volna, visszament a harmadik emeletre, és a pénztárcáját betette az ablakmélyedésbe. Aztán a közoktatásügyi minisztériumba hajtatott, kedvesen elbeszélgetett a portással, és szelíd, bánatos hangon szalámit kért tőle. A szalámit átkötötte piros szalaggal, de nem adta postára, hanem gondosan becsomagolta a kefék közé. Pontosan kifizette és elküldte a kocsit; kicsit, nem sietősen sétálgatott a földalatti villamos két állomása között. Fél négykor megnézte az óráját, elmosolyodott, felment az Aradi utca 42-es számú házának harmadik emeletére, a házmestertől elkérte a kapukulcsot: és közben, míg odaadta, megette a stamperli meszet.
És egyszerűen, minden póz nélkül felkente füleire a spenótot.
II
Az orvos azt mondta, hogy tudományos szempontból az eset elég rendkívüli. Csak úgy történhetett meg, hogy Andor, mikor aznap este bement a kávéházba, nem vette észre, hogy Pest a Szélesség 0 fokán lévén, az éccaka hat hónapig tart. Az ötödik hónapban már észrevett valamit, de akkor úgy gondolta, hogy most már nem érdemes hazamenni a kávéházból, hisz egy-két hónap múlva hajnalodik már, és megspórolhatja a kapupénzt. De szervezete nem bírta az éjszakázást.
Egy perccel az agónia előtt az orvos a beteg szája fölé hajolt és megkérdezte:
– Legyen őszinte – a menyasszonya miatt ölte meg magát?
Andor csendesen bólintott. Az orvos eltűnődött.
– Szép leány? – kérdezte aztán tiszteletteljesen. A haldokló rettentő erőfeszítéssel biggyesztette fel száját.
– Ízlés… dolga… – lehelte alig hallhatóan – nekem… nem tetszik…
Annak a hordárnak, aki a gyászjelentést felvitte a lapokhoz, elöl hiányzott az egyik foga.
mek.niif.hu/00700/00716/html
Lator László:
Kakasfej vagy filozófia?
részlet
Mire való a vers?
A lélek indulatmenetei
Füst Milán évtizedeken át tökéletesített életműve egy ujjnyi gerincű kötetben elfér. De ebben a szűk térben roppant energiájú anyag sűrűsödik. A megformálást tekintve költészete pazarul sokalakú, sokszólamú. Mégis kezdettől fogva ugyanabban a hangfekvésben szól, és egyetlen dologról beszél. Némi túlzással: csak egyvalami érdekelte, érintette igazán. Az elháríthatatlan elmúlás. A filozófia, a vallások, teozófiák alapkérdése. Vagy egyszerűbben: az ember, a teremtett lény ősi gondja, primitív félelme, fájdalma a mindenfelől leselkedő halál színe előtt. De hogy ezt az egyet elmondja, káprázatos színjátékokat rendez. Mesés színpadokat épít, valószínűtlen, korszerűtlen, egzotikus díszletek közt adja elő az irtózatos mindenségben a maga kis terébe-idejébe zárt ember drámáját. De csak az anyaga drámai. Versei, formájuk szerint, hatalmas sodrú panaszdalok, jajgató, háborgó, méltatlankodó litániák. Akkor is, ha emelt hangon, biblikusan-komoran deklamál, és akkor is, ha nyers humorral, vad kedvvel komédiázik. Objektív szomorúsága (Karinthy jellemezte így a század elején) nem a megfáradt, hanem az erős emberé. A jajgató költő hősies méltósággal
játszik. Merthogy játszik, szerepekbe öltözik, már nemzedéktársai is tudták. „A pontos és gyors asszociáció szárnyán a dolgok fölé emelkedik, a tiszta szemléletig, és schopenhaueri értelemben – objektív lírát ad.” Kosztolányi írta ezt róla 1914-ben. Így látjuk ma is: a személyesből a személytelen, az abszolútum felé törekszik. Csakhogy tárgyias előadásmódja sohasem egyértelmű. Ha alakokba, történetekbe öltözik is, érezzük a versben a nagyon is személyes hevet. Legszemélyesebbeknek tetsző vallomásaiban meg azt, hogy szerepet játszik, leleményesen stiliziál. Költőmozdulatai kiszámíthatatlanok, de ne higgyünk neki: mindent gondosan, ravaszul latra vet. Óriási esztétikai és filozófiai ismeretanyaggal megtámogatott, de nyilvánvalóan magára szabott nagy széptana leginkább az ő líráját magyarázza. Látomás és indulat: nemcsak esztétikájának, hanem költészetének is kulcsszavai. „Az indulat maga a forma”, írta többféle változatban. Vagyis a költő nem megfogalmazza, nem szavakra bízza indulatait, hanem a vers különféle elemeivel leképezi. Mintha a vers mondattanának nagymesterét, Arany Jánost hallanánk. Ahogy a Chladni üveglapjára szórt homok a hegedűhangra, „úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe
jött költői beszédben”. Csakugyan: Füst Milán mondatai dinamikájukkal, meghőköléseikkel, nekiiramodásaikkal, bőségükkel vagy töredékességükkel leírják költőjük kedélyhullámzását. Meg nagy crescendóik meg-, sőt letörésével, a szöveg alatt fel-felerősödő, váratlanul megroncsolt metrumaikkal, hosszan lüktető alliteráció-soraikkal közvetítik a lélek indulatmenteit, ahogy Füst Milán szerette mondani. De azt is tudta, hogy a versnek lélektől független indulatmenete is van. A kezdő sorban, az indítás tempójában, hangnemében kényszerítő erő lehet: a vers „egész indulati lezajlása benne foglaltatik”. Az első szólamnak, mondhatni, irracionális teremtő ereje van: a költő nem mindig azt írja, amit akar, hanem azt, „ami sikerül neki”. Bizonyos, hogy versei archaikus erejét leginkább hatalmas, mitologikus derengésű képei adják. De legalább annyira szabálytalan, ódon szerkezetű mondatai, választékosat, irodalmiasat, régiest nyersen prózaival társító, mondhatni, kimódolt stílusa. „A világ alaktalanul suhan át rajtam, sejtelmek és villanások formájában”, mondta költőtermészetéről. Ezt a bizonytalan gomolygást közvetítik képei, mondatai, szavai, dallamai. De úgy, hogy közben félreérthetelenül pontosnak mutatják magukat. Ezért
érezzük verseiben, kedve szerint, a szent szövegek erejét.
1997
Petőfi Irodalmi Múzeum
Digitális Irodalmi Akadémia
dia.pim.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
