Úgy elfutnék most a föld színéről,
mint egy törpenyúl,
aki az életben maradásért rohan,
a világ vadásza elől.
El innen,
oda, ahol még a sztereotíp imák
rozsdás hitére szálló harmónia
kétszer is meggondolja,
horizontálisan elillanjon-e.
A tükörből bámult rám
a sápadt közöny,
nem lehetett emberibb arca,
mégis tőlem oly’ idegen.
Beszédes lett a néma,
a fecsegők mormolni kezdtek
valamit az üres lelkületről,
pedig arról nem lehet,
mégis lehetett mit.
Hidegkék vetítővásznon
kemény szavak a felhők,
eltakarják a napot előlem.
Az idegek vékony
cérnaszálon függnek,
meglazult csipeszek
nem bírják tartani
a kötődés súlyát.
Légbőlkapott,
érzelemmentes leszek,
magam ura,
szabad,
egykor Isten is így akarta.
Legutóbbi módosítás: 2013.06.15. @ 15:23 :: Horváth Nóra
