Azt mondják,
ne gondolkodjak,
csak annyit,
amennyit a helyzet
úgy kíván.
Ma ismét
nem hallgatok
rátok, konok
fejemben számlálod
az időzített bomba
egyenletes
kattogásait.
Ne hidd, hogy nem fáj,
amikor kiömlik belőlem
a változás folyama,
összefröcskölöm vele
a narancssárga selyemfüggönyt;
azon átnézek a balkonra,
hiszen az van előttem.
Mi ütött belém,
töretlen utamról
ígértem tudósítást,
de útközben
kitérőt tettem,
mint a szakadt térkép,
úgy esek szét.
Szívesen megörökíteném,
de az élet játszik
velem áldozatot.
Azt akartam,
én legyek a rendezője,
s most minden díszlet úgy áll,
ahogy hagytam;
egybedobva.
Prológus lettem
saját drámámban.
A lélek súgó,
ha netán
feledésbe merülne a szöveg,
nyúljunk csak vissza
az eredetihez.
Szerepemen mit sem
változtatna,
átvette az irányítást.
Érd utol magad!
Szabályos csíkozott zebra
rácsozva vesz körül,
na most mondd,
hogy szabad vagy.
Megtörtél.
Hozd helyre
a helyrehozhatatlant,
óh, mondd, de hogyan,
ha a hídkorlátba
kapaszkodást is
csak vizionálom.
Motoszkál bennem
a tudat, hogy nincs
egy fűcsomó sem,
amit egybefogva
keményen tartana
a jobb kézfejem,
nem lenne
erőtől vesztve,
elhagyatva.
Csitt!
Csendet a teremben!
Nincs egy helyben járkálás!
Legutóbbi módosítás: 2013.06.09. @ 07:55 :: Horváth Nóra
