Szép tavaszi délután volt. Elhatároztam, kihasználom, és sétálni indulok. Az ablakon kinézve láttam, szikrázott a napsugár a házak fehérre meszelt falán. Biztos, ami biztos egy kardigánt belehajtottam a hátizsákomba. Egy almát és egy félliteres ásványvizet tettem még bele, a kedvenc könyvem mellé.
Már négyszer olvastam, de mindig tud újat mondani nekem. Emlékszem, először alig múltam tizennégy éves, amikor kezembe vettem a kötetet. Éjjel-nappal olvastam. Anyukám nem helyeselte az éjjeli olvasást, sokszor megszidott érte, de én túljártam az eszén, mert mikor mindenki álomra hajtotta a fejét, fogtam két párnát és beköltöztem a lakás legkisebb helyiségébe. Az ülőkére tettem a nagyobb párnát, a kisebbet a hátam mögé és volt, hogy reggelig olvastam. Ez a szokásom a mai napig megmaradt, csak már nem vonulok ama helyiségbe.
Másodjára már három családos anyaként került a kezembe egy nagytakarítás során, amikor az összes könyvemet lepakoltam a polcról. Azzal az izgalommal kezdtem el olvasni, mintha most találkoztam volna először a könyvvel. Napokig a szoba közepén hevertek a leportalanított könyvek. Nem tudtam betelni vele. Faltam a sorokat, sőt a gyermekeimnek altatómesének is olvastam belőle. Volt, hogy a nagyfiam, aki akkor lehetett úgy öt éves, csodálkozva kérdezett bele egy-egy fejezet után. Azóta is sokat gondolok arra, hogy a könyv hatására lett korán felnőtt.
A harmadik találkozás a véletlen műve. Bár nem teljesen a véletlen, mert tudatosan ajánlottam a barátnőm tizennégy éves lányának, hogy olvassa el, mondván én is annyi idős koromban olvastam először. Emlékszem fintorgott, nem szeretett olvasni. A kötelező olvasmányokról is én írtam neki az olvasónaplókat. Naponta megkérdeztem tőle hol tart, eleinte csak húzogatta a vállát, motyogott pár szót, de úgy láttam, nemigen érdekli az én könyvem sem. Haragudtam rá. Később ravasz módon felajánlottam neki, olvassuk együtt, és beszéljük meg az olvasottakat. Eleinte ódzkodott az ötlettől, de miután feltételként szabtam neki a további segítségemhez, ráállt. Meglepett, amikor pár nap múlva megkérdezte, mikor érek rá… Másnapra tettem a beszélgetést. A régi tizennégy éves önmagamra ismertem rá a lánykában. Izgalommal mesélte, és kérdezett bele a tartalomba.
Évek hosszú sora telt el, míg a polcon porosodott az én elfeledett, a sok olvasástól igen megtépázott regényem. Szomorú voltam. Sírni, ordítani, törni-zúzni lett volna kedvem, de inkább leültem a szoba közepére, csak néztem magam elé… és megláttam a szakadt borítójú könyvet. Leemeltem a polcról, lehasaltam a szőnyegre és csak olvastam. Nem érdekelt semmi, figyelmem teljesen az olvasásra irányítottam. Kint már besötétedett, de én újra elmerültem benne. A bennem lévő szomorúságot valami felváltotta, akkor, számomra megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá bennem, mintha egy kéz lett volna felettem, barackot nyomott volna a fejemre, intve arra, hogy az én sorsomnál vannak sokkal nyomorultabb életek.
Szégyelltem magam. Szégyelltem, hogy nyalogatom a sebeim, nem téve ellene semmit. Teljes sötétség borult a kinti világra, csak az utcai lámpák adtak némi fényt. Felkapcsoltam a villanyt és olvastam tovább, elfeledve mindent, amiért sírni, ordítani, törni-zúzni lett volna kedvem.
Nem volt más csak a könyv és én. Reggelig elolvastam és tudtam, megint kaptam valami újat. Azóta újabb évek teltek el és a könyv ismét lekerült a polcról. Nincs magyarázata annak, hogy miért ezt a könyvet választottam, hisz több száz könyv díszíti a lakásom és vannak olyanok is, amik valóban csak díszek, mert még soha nem olvastam el belőlük egy sort sem. Talán egyszer rájuk is sor kerül majd.
Nincs különösebb okom, egyszerűen csak sétálni indultam…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Lénárt Anna
