Álltam a ruhásszekrény előtt. Mosolyogtam — arra gondoltam, ha valaki most látna, biztos azt hinné, baj van nálam, azért vigyorgok. „Holnap szexi ruhát vegyél fel a találkozóra” — csengtek kolléganőm szavai a fülemben. Elkezdtem kipakolni a vállfákat, szemügyre vettem a blúzokat, ingeket.
— El akar engem kárhoztatni ez a nő!
Amikor kimondtam a szavakat, csak akkor tudatosodott bennem, hogy hangosan beszélek. El is könyveltem, ez már az őrület határa. Eszembe jutott, pár hónappal korábban szépen megigazította rajtam a blúzt, kigombolta a felső gombokat, jól láthatóvá téve a dekoltázsomat.
Akkor ő jött hozzám, most én megyek hozzá. Bár, mire megérkezett a megszokottnál is jobban begomboltam magamon a blúzt, szinte majd meg fojtott.
Egymás után próbáltam fel a szebbnél szebb ingeket, a csinosabbnál csinosabb blúzokat és pakoltam is mindjárt félre mindet. No, nem azért, mert nem elég szexi, inkább azon egyszerű okból… nem jöttek rám. Hát meg kell vallani, elég szépen összeszedtem magam az elmúlt években.
Egy keki színű nadrág és egy szolid zöld selyemblúz mellett döntöttem. Enyhén kisminkeltem magam, kontyba csavartam a hajam és egy kevés parfümolajt kentem a csuklóimra.
Belenéztem a tükörbe és elégedett voltam a látvánnyal. Szolid, mégis elegáns. — Toll a füledbe! — kívántam munkatársnőmnek.
Gondosan bezártam a lakásom ajtaját, kerékpárra pattantam és elindultam. A gondolataim egymást kergették, mintha váltófutásban vennének részt. Folyton azon törtem a fejem, mi alapján választ valaki hivatást. Miért lesz valakiből kőműves, tanár, jogász, illetve pap. Annak idején ügyvéd akartam lenni. Nem lettem. Az élet közbeszólt. Férjhez mentem, gyermekeim születtek és az álmaim szertefoszlottak, helyettük újabb álmok valósultak meg, vagy vesztek a semmibe.
Megérkeztem. Pontosan kilenc óra volt. Csengettem. Ajtót nyitott, és bevezetett egy különálló helyiségbe. Elnézést kért, pár perc türelmet egy váratlan esemény miatt. Leültem egy régi párnásszékre, a falon lévő festményekben és a szobában lévő faragott bútorokban gyönyörködtem. Annyira meghitt volt a berendezés, hogy betolakodónak éreztem magam, mintha megsérteném a több évtized, inkább évszázad szellemiségét. Szinte magam előtt láttam a régmúltat, amint körbeülik az asztalt és imádkoznak. Most egyedül vagyok itt és tudom, már régóta nem ülik körbe az asztalt.
Nem sokáig kellett várnom rá. Mosolyogva lépett a szobába. Velem szemben foglalt helyet. Várta a kérdéseimet. Mély levegőt vettem, és sorban felolvastam a kérdőív kérdéseit, amire ő nyugodtan válaszolt. Ültem vele szemben és a beszélgetésünk alatt többször, egymás szemébe néztünk. Megállapítottam magamban szép, tiszta tekintete van. Egymás után tettem fel a kérdéseket, de minduntalan egy kérdés motoszkált a fejemben. Annak ellenére, hogy el-eltértünk a kérdőív adta témától, hamar végigértünk a kérdéseken. Beszélgetésünk során megállapítottuk, vannak dolgok, amiket sohasem lehet megszokni.
Meglepett, hogy úgy beszélek ezzel az emberrel, mintha nagyon régóta ismerném, és mintha ő is nagyon régóta ismerne engem.
— Ennyi volt — mondtam, miután az utolsó kérdésemre is válaszolt. Mármint azokra a kérdésekre, amit előre nyomtattak nekem, de volt egy… ami beleívódott a gondolataimba.
Összepakoltam a papírjaim, akaratlanul a blúzom legfelső gombjához nyúltam — be van gombolva. Kezet nyújtottam, és elköszöntem. Egészen a kapuig kísért. A kapuban egy pillanatra megálltam. A kérdés… Miért lesz valakiből pap, milyen erős hit kell ahhoz, hogy saját akaratból valaki lemondjon a világi életről?
Ezt már soha nem fogom megtudni.
— Viszontlátásra — mondtam.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Lénárt Anna
