Végre leomlanak a hátamról, a vállamról,
csípőm fáradt hajlásáról az éveken át
lassan rávetült köves falak.
Nem tékozlom a nyaraimat, hogy védekezzem,
teljes pőrén, kibomlón, testem minden végső zsigerével
egybehullámzón enyém minden, ami mozdulat, illat, ámulat.
Kár lenne tagadnom, mennyit herdáltam,
sosemvolt órákkal ragadtam a sötét álló vizű hideg tavakban.
És körben magamfodrozta hullámokkal csak sáros vizet ittam.
Most már nem bánom, hogy nincs meg az a kínzó szomjam,
hogy elvegyülve sok sok mindennel, és belesimulva, akár hajban a csatt
messze kerülöm a nagyzó hóbortokat és vakvégzet futamokat.
Immár enyém a perc. Nincs kérdenem mit, ami jön az lesz a legszebb,
mert bennem honol minden évszak, én bimbózva virágzom, s hervadva
elhalok, mert mostmár az egész körbe ért, az éltem itt van.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Pál Abigél
