Mert szerettem a fáidat,
és neked a fa, csoda lehetett csak,
mitől szemünk ámulva foglal magába minden más utat,
és a menny a földön ágazik magának vájt utat.
Szerettem a fáidat
rajzolva, nézve és dalolva,
bennem nőtt tovább az áhítat.
Kedvemre lettem volna helyükbe, hogy szemed igya mohón erezett
törzsű, koronás mivoltomat,
de zöldjeim közt, mint a fény,
melegem átsuhant, maradtam halovány
háttér, ami képet őriz egy fényes napról a múltban.
És mostmár örökre megszerettetted velem a fáidat.
Legutóbbi módosítás: 2013.06.12. @ 19:58 :: Pál Abigél