Emlékszem, egyszer közel jött a távoli jövendő, ami mindig oly talányosan elfedett, akár
a hajnali köd a Dunánk mentén.
Éreztem azt a folyosót a lét és Isten és köztem, ami egy egyenesbe ágyazta végre a sorsomat.
Azt hittem akkor, minden erre várt csak bennem, az egész eddigi tapasztalat, hogy EZ meglehessen
végre egyszer nekem.
Aztán csend lett, kioltott vágyak szavai kopogtak hátamon.
Nem mertem meg sem fordulni akkor, nehogy
ez az egész csak egy rossz álom legyen.
Vártam, hátha kifoltozza még az ég, és nem hevültem hiába,
de már éreztem, nincs erő és hatalom, ami
újra összefogja bennem azt az emléket.
Elszunnyadt a kép, altatás alatt vagyok, de nem álmodom.
Valósággá fajultál végtére is.
Legutóbbi módosítás: 2013.06.16. @ 18:30 :: Pál Abigél