2. A fattyú
Nem könnyű apa nélkül felnőni. Főleg akkor nem, ha szülőhelyed egy kis falu, ahol a XX. század derekán — s még tovább is — bizony még éltek a régi erkölcsi normák. Egy megesett lánynak kiközösítés lett a sorsa, s az „átok” a szerelem gyümölcseire is átragadt. E végzet Zabolay Iluskát se kerülte el. Ha nagyapja nem tagadja ki, talán elviselhetőbb lett volna sora, de a család maga mutatott példát. A fattyú címke lemoshatatlan sárfolt lett a becsületén. S ezt az nagyapja mártírhalála se mosta le róla, sőt…
Egy dolog a falu szegényei között felnőni, ahol mindenkinek hasonló a sora, de ha te vagy az egyetlen pária egy úri kúrián… S ha édesanyádat is többek közt azért alkalmazták, hogy borsot törjenek Zabolayék orra alá… A Bikfalvy fiúk élen jártak a fattyú gúnyolásában, s nem szólt rájuk senki. E szokásukat aztán az iskolába is magukkal vitték, példát mutatva a többieknek. S a gyermekek kegyetlenek tudnak lenni.
A proletárforradalom és az erőszakos kollektivizálás görcseiben szenvedő falunak kellett bűnbak. Az erősebbektől elszenvedett megaláztatást tovább kell adni egy gyengébbnek. Sok villámhárító pofon csattant akkoriban a gyermekeken, akik szintén vágytak az igazságtalanságot megtorolni. Akárkin nem lehetett. Annak idején Zabolay Mátyás is ostorral vert szét azok közt, akik lányát megríkatták. Iluskának csak egy megalázott édesanyja volt, s néha az öreg Balla Máté dohogott kevés sikerrel a pártján, ura komisz kölykei ellen.
1949-ben, a Bikfalvy-birtok államosítása és a család deportálása után se változott gyökeresen a sora. Hiába volt édesanyja kiszolgáltatva a hárpia néptanácselnökné kénye-kedvének, a kommunista-rendszer talpnyalóiként tartották őket számon. A szülők nem merték mondani:
— Ne játssz, fiam/lányom azzal a kommunista-bérenccel! — A gyermeknek eljárhatott volna a szája. Inkább így hangzott az intelem: — Kerüld azt a fattyút!
Bár a néptanácselnök keze nem volt benne nagyapja halálában, mégis ugyanazt a rendszert a képviselte, amelyik a kulák-elméletet kiagyalta. Aztán jött a kollektivizálás…
Nem épp önbizalom gerjesztő ilyen környezetben felnőni. Iluskából félénk, visszahúzódó, sírásra-panaszkodásra hajlamos kislány lett. Apa és nagyszülők híján egyetlen követendő példa maradt számára, a vaskezű nagyapja által túl alkalmazkodóvá idomított édesanyja, aki bármely megaláztatást vállalt érte. Az ilyen magatartás aztán előbb-utóbb kiváltja a környezetből a komplementer „üldöző” viselkedést, ahhoz nem kell Bikfalvynak lenni.[1] A kislány legboldogabb pillanatai azok voltak, amikor este kettesben édesanyja átölelte, és vigasztalta. Ha el akarod játszani az Áldozatot, előbb okod kell legyen a panaszra… Kérdés: ebben az egymásra utaltságban kinek volt nagyobb szüksége a másikra, Iluskának, vagy Böskének? A gyermek megérzi, ha a szülő kétségbeesetten vágyik megmentésére. S mivel szeretne kedveskedni neki, megteszi azt, amire édesanyja vágyik. Csupa gyermeki szeretetből és szófogadásból bajba sodorja magát. Kortársai viszont ezt nem díjazzák szimpátiával. Ám amint közeledik a felnőttkorhoz, egyre inkább az ő társaságukra lenne szüksége.
Egy olyan anyának, aki átélte nemcsak az elhagyás, hanem a megtagadás fájdalmát is, nem a legjobb az önértékelése. Ha önmagában nem képes, gyermekében sem tud megbízni. Böske kényszert érzett állandó ellenőrzést gyakorolni felette, s leánya lázadásának legkisebb jele is páni félelemmel töltötte el. Ilyenkor az érzelmi zsarolás eszközéhez nyúlt. Bár soha se ejtette ki a következő mondatot, vagy hasonlót:
— Ha rossz vagy, mehetsz világgá, nem szeretlek többé! Nekem nem kellesz!
Iluska úgy érezte, bármikor megtörténhet. Ez pedig nagyobb kegyetlenség egy gyermekkel szemben, mint kékre verni. A szülőre, aki megvert, lehet haragudni, de a szeretettel zsaroló édesanyjával szemben a kislánynak egyetlen lehetősége maradt: a bűntudat. Miközben Anyu bármely áldozatot meghoz érte, ő rosszasággal fizet. Ugyanakkor a gyermeki lélek felfogta az anyai reménykedés hullámait: „Hátha mégis visszatér…” Zabolay Iluska számára jobb lett volna, ha Böske belenyugszik, gyermeke apját nem látja többé. Ehelyett úgy próbálta életben tartani magában a reményt, hogy mesélt róla kislányának. Kinek is önthette volna ki a lelkét? A csak mesében élő édesapa szentté nőtt a kicsúfolt érzékeny gyermek szemében. Ő majd visszatér, és megvédi! Mégis ő fogalmazta meg kettejük közt elsőnek a kételyt:
— Ugye, Apu nem jön többé haza? Ugye meghalt?
Ettől Böske nagyon kiborult. A kislány többször nem merte szóba hozni, csak magában őrlődött tovább. Egy másikat viszont igen:
— Nagytata miért nem akar látni? Miért nem kellek neki? Ugye édesapámnak se kellek, azért nem jön haza?
Ezért már nemcsak kiabálást kapott jutalmul, hanem ki is húzta a fércet, de alaposan. Böske életében először és utoljára ütött rá. Más nem akadt, akit villámhárítónak használjon.
Ám a szentté avatásban ott szunnyad a veszély, hogy egy napon összedől piedesztál. S az minél magasabb, annál nagyobb a zuhanás. Mindkettejüknek jobb lett volna, ha azon az ominózus napon Zalay Árpád halálhírét hozza a posta. Gyászolhatták volna abban a hitben, hogy csak a halál akadályozta meg visszatértét. Még egy levelet sem írt a hadifogságból való hazatérte után. Nem érdekelte, élnek-e vagy meghaltak. Nem kellettek még neki sem… A környezetnek sincs jobb dolga ilyenkor, mint közölni: — Én már rég megmondtam…
Böskében fellángolt a gyűlölet. Bár szófogadásra nevelték, még látta apját tombolni. Ám Iluska az örök bűntudatban nőtt fel. Most is magában kereste a hibát. Biztos nem érdemli meg apja szeretetét… Azért nem tért vissza. Az ilyen beteges önbizalomhiány újratermeli önmagát.
S ha az apjáét nem érdemelte ki, hát kortársaiét miként? Azokét a fiúkét, akik állandóan gúnyolódtak vele? 1957-ben, amikor megkapták a hírt apjáról, tizennégy éves volt… A legérzékenyebb korban. Maradék önbizalma is porba hullott. Még ha akadt is volna legény, aki közeledett volna a kicsúfolt lányhoz, sündisznóként reagált. Igaz, e magatartást édesanyja is táplálta benne, ha nem is tudatosan. Hiszen, ha Iluska férjhez megy, ő végleg magára marad. Ha két mondatnál többet váltott egy fiúval, azonnal elültette lányában a kételyt:
— Vigyázz magadra, a fiúk csak kalandra vágynak. Ha valami történik, mossák kezeiket. Látod, velem is mi történt, az én sorsomra akarsz jutni?
Iluska pedig szót fogadott az egyetlen személynek, akiben úgy érezte, megbízhat: édesanyjának. Teltek az évek, s kamaszlányból eladósorba cseperedett. Már hét éve kenyérkereső volt, a termelőszövetkezetben dolgozott. 1966-ban, huszonhárom évesen a korabeli faluviszonylatban már-már vénkisasszonynak érezhette magát, s még nem élte át az első szerelmet sem, miközben a vele egyidős lányok jó része már férjhez ment, sőt gyermeket ringatott.
[1] Nem ritka eset, hogy az osztálytársak céltáblájává vált gyermeket más osztályba/iskolába íratják a szülők, és az új környezetben hamarosan hasonló sorsra jut.
3. Hazárdjáték
Némi pozitív változást az hozott Iluska életébe, amikor a faluba új rendőr került, Szabó Pista személyében. Tulajdonképpen nem is ő, hanem felesége, Rózsika vált fontossá életében, aki a TSZ-nél kapott titkárnői állást, Azonnal talált köztük a szó. A bohém fiatalasszony könnyen vette az életet, nem aggályoskodott, s heccből, szemrebbenés nélkül hágta át a szabályokat. Sportot űzött abból, hogy újdonsült barátnőjét mindenbe belerángatja. Utána önfeledten jó nagyokat hahotáztak rajta. No persze, férjével a háta mögött ő az átlagnál többet megengedhetett magának. A mindenki által gúnyolt lány boldogan fedezte fel eddig megtagadott énjét. Csak Böske nem nézte jó szemmel a fiatalasszonynak lányára gyakorolt növekvő befolyását, de csak dohogott a kamaszos csínyek hallatán, melyek már nem valók egy kész, érett nőhöz.
— Még valami nagy bajba is belerángat, aztán neked nincs rendőr férjed! — hajtogatta rosszallóan.
Ám ezek a hol önfeledt, hol cinkos nevetések, s az ismerkedés a baráti érzéssel nem tudták elaltatni a nagy fájdalmát. Mint bármely lány, ő is vágyott ama fehér lovon érkező herceg ölelésére. A hormonok benne is dolgoztak. El-eljárt a falusi bálokba, még akkor is, ha főleg a petrezselymet árulta. Neki is megakadt a szeme Földes Gyurin, a jóképű agrármérnökön, aki nemrég került a TSZ élére. Nem abban az ötvenes években divatos gyorstalpalón szerezte egyetemi végzettségét, hanem a Bolyain, amely, mire megkapta diplomáját, már a Babes-Bolyai nevet viselte. Habár a falusiak gyűlölték a kollektív intézményét, neki mégis sikerült megkedveltetnie magát. Hozzáértő volt, intelligens, és ember, már amennyire e korszak elvárásai engedték, pláne ha elődjével — vagy azzal, aki a kollektivizálást vezette — hasonlították össze… Minden relatív.
A kollektivizálás sebei lassacskán hegesedtek, s az emberek kezdték belátni, hogy az ellenállás hiábavaló, a TSZ-hez alkalmazkodni kell, ez túlélés kérdése. Választhattak: belenyugodni és maradni, vagy távozni a faluból, tömbházba költözni, és iparban dolgozni. Az alkalmazkodáshoz tartozott a vezetőséggel való jó viszony kialakítása is… Földes Gyuriban nem egy anya látott jó partit lánya számára. S ahol a szülőkben még élt is a gyűlölet a rendszer képviselőjével szemben, a lányaik már másképp gondolkoztak. Az apai nyakasság ellenére megpróbálták megalapozni jövőjüket. A fiatal mérnök pedig élvezte a helyzetet. Bár a falu szigorú erkölcsi tabui még éltek, nem egy lány az apai pofonok ellenére a végsőkig elment.
Szabó Rózsika hamar észrevette, Iluskának is kocsányon lóg a szeme a férfi után. Eleinte csak biztatta, legyen rámenősebb, de az önbizalom-hiányos lányról ez lepergett. Végül, látván, barátnője nem érti a finom célzásokat, kifejtette:
— Holnap lesz a szüreti bál. Fogd meg magadnak… — nézett rá sokatmondóan. A barátnők sokat tudnak egymás intim dolgairól.
— De… — ellenkezett rémülten.
— Igen. Pont azért… Biztosra mész. El fog venni. Muszáj neki. A Bibliában is ezt írja. Mózes V. 22. 28-29.[1] Nagyapád is elvette nagyanyádat, bár csak egy paraszt lánya volt — tette hozzá magabiztosan, mint aki már kipróbálta. Iluska akkor értette meg, Rózsika se véletlenül maradt terhes, mielőtt Pista elvette. A fiatal rendőrnek ugyan tetszett a lány, de még nem gondolt nősülésre… Ő is jóképű férfi, vetélytársnő is akadt elég…
— Nem, nem, nem! — szabadkozott arcát kezébe temetve szégyenében. Először a bálba se akart elmenni, nehogy kísértésbe essen, de akár a fogadkozó alkoholistát, valami kergette. Amikor meglátta távolról a férfit édesanyja és saját kálváriája jutott eszébe. Már ki akart fordulni az ajtón, és hazamenekülni, amikor látta, Gyurit több csinos lány is körbeállja. Ez megnyugtatta. Hiszen rá se fog nézni… Könyökét térdére helyezve, arcát kezébe temetve üldögélt a székén, magányosan. Először emlékei ragadták magukkal, majd tudatában annak, hogy hiú álmokat kerget, elképzelte, amint a férfi felkéri egy táncra, és együtt pörögnek a csárdás vagy keringő ritmusára. Hirtelen a zene tangóra váltott, majd felhangzott a felhívás:
— Hölgyválasz!
Amint felnézett, Gyuri állt előtte, háttal neki, és két sietve közeledő lányt figyelt, kíváncsian, mi lesz a verseny vége. Egyikük Torjay Irén volt, az egyik legszebb lány a faluban. E látvány Iluskában is fellobbantotta a harci kedvet. Itt a soha vissza nem térő alkalom! Legalább egyet táncoljon vele! Ennyi neki is kijár! Felpattant a székről, és kihasználta helyzetelőnyét. A férfi meglepetten fordult hátra és nem mondott nemet. Bőre megbizsergett a férfikéz érintésétől, szívverése felgyorsult. Elfogta a vágy: legalább egyszer az életben szeresse férfi… Hiszen őt úgyse veszi senki feleségül … Hozzásimult, Gyuri pedig megérezte a hajlandóságot. Táncpartnere nem örökölte édesanyja szépségét, de azért újságot sem kellett teríteni az arcára miközben… Iluska a partnere biológiai reakciójának hatására, elmelegedett, de eltávolodni nem mert, nehogy a férfi meglássa arcán a pírt. Számolta a másodperceket, amíg véget ér ez a tangó és elmenekülhet. Ám a férfikar nem nyílt szét, bilincsben tartotta a következőn szám alatt is.
Talán megpróbált volna kibontakozni, ha nem látja meg Torjay Irént. Gyermekkora óta gyűlölte. Hangadó volt a kortársak közt, s ha megjelent, a gúnyolódás mindig lángra kapott. A többiek majmolták, mintsem ők váljanak céltáblává. Csúfolta Iluskát nemcsak származásáért, hanem kövérkés termetéért, szegényes ruházatáért, félénkségéért… és Irén fantáziája e téren nem ismert határt. Egyszer most ő is visszafizethetett: „Lám, velem táncol, nem veled, te kicicomázott pojáca!” Kicsivel később, amikor a férfi karján kilépett a bálteremből, még vetett Irénre egy diadalmas pillantást. Tudta, a falu a szájára veszi majd, de nem érdekelte. Egy ilyen leforrázott tekintetért érdemes élni! Akinek kevés öröm jut az életben, annak ennyi is elég a boldogsághoz. Irén most épp azt szűri fogai közt: „Büdös kurva fattyú!” Vagy azt már csak képzelete szőtte hozzá? Még észrevette Rózsika bátorító kacsintását is, mielőtt becsukódott mögötte az ajtó.
Félúton a férfi lakása felé esett pánikba. Maga elé képzelte édesanyját, vajon mit szólna hozzá? Ám nem merte ellökni magától a férfit, aki közben már átölelte vállát. A férfitest érintése újra felgyújtotta benne a vágyat, édesanyja rosszalló arca helyét a Rózsika biztató tekintete vette át. Keze, mint egy kulcsra járó bábúé engedelmesen követte a példát, s e mozdulat közben melle a férfiéhez ért. Ettől azonnal nehezebben kezdte venni a levegőt. Gyuri biztatásnak vette, és keze óvatosan csúszott le a lány vállán, s diszkréten ujjbegyével hozzáért a másik melléhez. Ettől Iluska észhez kapott, és lefogta a kezet, de erejéből csak ennyi ellenállásra futotta. A férfi ezt úgy értelmezte, ne itt, nyilvánosan, bár a gyér megvilágítású kihalt utcán nem lett volna tanúja az intim mozdulatnak. A lányban közben óriási vihar dúlt, józan esze és vágya, az elképzelt anyai pofonok és barátnője biztatása közt. Végül nem bírta visszautasítani az egyedi alkalmat. Ment tovább, a végzete felé, tudatában, hogy őrültséget követ el, de nem mert nemet mondani.
A házba lépve nem gyújtottak villanyt. Gyuri saját sarkára lépve rúgta le magáról a cipőt, a lány követte példáját. Talán, ha közben elengedi, Iluska észhez tér. Az első réteg ruhát már a hálószobában hámozta le róla. Csak azután jutott a férfi eszébe megkérdezni, mikor volt ciklusa. „Valld be, most van a legveszélyesebb időszak!” — súgta józan esze, mégis szemrebbenés nélkül hazudta:
— Tegnap ért véget…
A vágy erősebbnek bizonyult józan eszénél, akárcsak a kapuzárási pánikban szenvedő férfiak esetében. Ettől a pillanattól kezdve, már ő vette át az „irányítást”.
[1] Mózes V. 22: 28. Ha valaki el nem jegyzett szűz leánnyal találkozik, és megragadja azt, és vele hál, és rajta kapják őket: 29. Akkor a férfi, aki vele hált, adjon a leány atyjának ötven ezüst siklust, a leány pedig legyen feleségévé. Mivelhogy meggyalázta azt, nem bocsáthatja el azt teljes életében.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
