6. A nem kívánt gyermek
A méhen belüli élet nagymértékben befolyásolja a magzat fejlődését, s ez nem csak fizikailag, hanem pszichológiailag is igaz. Az anya lelki állapota kihatással van a fejlődésére. A gyermek már az anyaméhben megérzi, várják-e, vagy „persona non grata”-ként jön világra. Megtörténik ez egy teljes családban is a tervezetten felül vagy rossz pillanatban érkezővel. Hát még olyannal, akit arra akartak használni, hogy „megfogják” vele az apát, de nem jött össze… Iluska úgy érezte, számára e gyermek átok, az Isten büntetése azért, amit tett. Édesanyja legalább álmodozhatott Árpád visszatéréséről, s szerelmük gyümölcsének érezte őt.
Ugyan a Zabolay családból kitagadott Böske sem számíthatott senki segítségére, de Iluskát legalább nem hagyták bőgve az eufemisztikusan[1] bölcsődének nevezett csomagmegőrzőben. Enikő viszont naponta átélte az anyjától való elszakítás traumáját.
Édesanyjában ugyan az anyai ösztönök próbálták kompenzálni a „tehernek érzem a gyermekemet” érzését, ám a házi munkát nem lehetett mással megosztani, így rendszeresen átcsaptak a feje fölött a hullámok. Ráadásul nem akadt otthon villámhárítója: se férj, se anyós, se nagyobb gyermek, akin levezesse feszültségét. Csak a síró-rívó Enikővel kiabálhatott. Ritka nő, akit néha nem gyűr le az anyaság felelősségének a terhe, főleg ha elsőszülöttjéről van szó. Még gyermekorvosnővel is megesik, hogy kétségbeesetten szalad fűhöz-fához olyan tanácsokért, amelyeket naponta többször osztogat rendelőjében — másoknak. Iluska kihez fordulhatott? Böskének legalább ott voltak a rég elfeledett gyermekkori emlékek ködből elő-előtűnő foszlányai egy tökéletesnek nem nevezhető, de viszonylag egészséges családi légkörről. Neki még ez sem adatott meg.
A környezet aztán tett róla, hogy véglegesen tehernek érezze a babát, amikor elhangzott az ominózus mondat: „Az anyja ki tudja, kivel hentereg, s még megbetegíti a gyermekem!” Ösztönösen mit fogott fel ebből a baba, nehéz megmondani, de az óvodában azt biztos nem a szeretet jelének érezte, amikor csúfolni kezdték. Ugyanis bölcsődetársainak egy része óvodatársa is lett. Nem sok alternatívája van Brassóban egy magyar gyermeknek. Az óvónő megdöbbent, amikor meghallotta:
— Kurva lánya, kurva lánya!
Rákérdett:
— Mi az a kurva, Jancsi?
Jól számított, nem tudta a gyerkőc. Valami olyasmit motyogott:
— Rossz néni…
— Ha nem tudod, ne használd! Az egy csúnya szó! Meg ne halljam még egyszer! — szólt rá Klári óvó néni ellentmondást nem tűrően. Ám a dackorszak az dackorszak… Az eset után a rosszcsontok előbb körülnéztek, nem hallja-e, és csak azután hangzott fel:
— Kurva lánya, kurva lánya!
Lehetett ezt abbahagyni, amikor Enikőt olyan jól meg lehetett ríkatni vele? S ha egy gyermekcsoportban valakire ráesnek, arról a Jóisten se mossa le a fekete bárány szerepét. A büntetés pláne nem. Se szidás, se rajzfilmtől való eltiltás nem vette el Jancsi és társai kedvét. A sarokba állítással is csak annyit ért el Klári óvó néni, hogy a főkolontos a háta mögött nyelvet nyújtott neki. S mivel Enikő miatt húzta ki a lutrit, még jobban gyűlölte, és kereste az ürügyet, amivel beleköthet.
A kicsúfolt kislány ekkor kezdte úgy érezni, inkább a felnőttek szeretetét kellene keresnie. Ők azok, akik megvédik. Például ügyesebb, okosabb a többinél, rendesebben viselkedik, szófogadóbb, s akkor őt dicsérik meg, ő kapja a szeretetet. Bár az óvodában még nem vérre, azaz jegyre megy a játék, a mindentudó kisokos „bezzeg” stréber — főleg, ha árulkodik és nyalizik a felnőtteknek — nem válik a szimpátia bajnokává. Ráadásul valamiként neki is bosszút kellett állnia. Így mélyült tovább a szakadék… Óvodatársai pedig követték az iskolába is.
A felnőttek elismerésével vigasztalni magad, csalóka önámítás, nem tudja helyettesíteni a kortársaid szeretetét. Enikő egyre kétségbeesettebben futott a sikerek után.[2] Ám, miközben egyre többet bizonyított, egyre magasabbra emelték neki a mércét. Amiért másnak elismerés járt, vagy bátorító fejsimogatás, azért ő fejcsóválást kapott. Ha felpanaszolta, megkapta a választ:
— Tőled többet várok!
Nem egyik diák volt az osztályban, hanem a jó tanuló. Külön kategória. Ha más késett, eleinte a tanító néni, később a tanárok intettek, menjen a helyére. Neki azt mondták:
— Már tőled se várhatom el, hogy pontos légy?
Minderre a tantárgyversenyek bizonyultak habnak a tortán ötödik osztálytól kezdve. Minden tanár elvárta tőle nemcsak a részvételt, hanem a sikert is. Bármennyire szorgalmas is volt, mindenből nem juthatott tovább a megyei fordulóra. S amikor hatodikban Jóska egyszer megelőzte, meg is kapta a magáét:
— Lebőgtél!
Pedig a srác se jutott tovább. S a tanárnő ugyanakkor Annát is megdicsérte, aki az iskolában a harmadik legjobb eredményt érte el. Ez nagyon fájt neki, de lenyelte könnyeit, amíg haza nem ért. Legalább édesanyja értette volna meg! Amikor elsírta otthon, ő is csak dohogott:
— Látod, ha figyelmesebb lettél volna…
Egy dolgot megtanult az esetből. Ezután csak a legszükségesebb információkat mesélte el otthon. Főleg olyanokat, amelyeket hallva nem lehetett azt kérdezni, hogy „miért csak kilences?”
Mintha még erre szükséges lett volna rá is licitálni, egy nyugodt családi légkör helyett egy változó hangulatú édesanya várta otthon. Az dobja rá az első követ Iluskára, aki úgy nő fel, hogy állandóan kicsúfolják, majd képes elégedett lenni saját gyermekével. Miként, ha magával sincs, hiszen egy életen át ferde tükröt mutattak neki? Ugyanakkor a nem kívánt gyermek minden szabad pillanatától megfosztotta, miatta maradt pártában, miatta kurvázták, másrészt tudta, a gyermek nem hibás az elbukott hazárdjátékért, és ő az egyetlen, aki feltétel nélkül ragaszkodik hozzá. Hol egyik, hol másik érzés kerekedett benne fölül.
Hazaért fáradtan a munkából, netán épp egy újabb csalódás után, és érzelmi hullámvölgyében Enikőn vezette le frusztrációit. Ha a kislány nem mosogatott el, azért húzta ki a lutrit, ha igen, talált benne hibát. Néha még olyan ártatlan gyermeki igényért is kijött a sodrából, mint:
— Anyu, olyan rég nem vettél nekem csokit! Legalább egy rumosat![3]
Létezik Murphy törvénye is, és egy gyermek egy ilyen kéréssel törvényszerűen olyankor jön elő, amikor a szülő lába alól épp kicsúszik a talaj, amikor legfőbb gondja, hogy a még távoli fizetésnapig miként ossza be a szűkös jövedelmének maradékát. Ráadásul arra emlékezteti a kérdés, hogy nem tökéletes anya. No persze, a kirobbanó indulatok még jobban aláásták e képet. S az ágy támlája mögött a földön sírdogáló kislány látványa is. Hiszen egy garzonlakásban nincs hova menekülni. Amint a lelkiismeret-furdalás úrrá lett rajta, lement az üzletbe, és megvett egy nagy tábla csokoládét, hogy kibékítse. Hazaérve odaült mellé a földre, majd azt hazudta, megalázták a munkában, és bocsánatot kért Enikőtől.
— Tanuljál jól kislányom, légy valaki, látod, a kisember ki van szolgáltatva a főnökök kénye-kedvének!
Az lett volna a csoda, ha nem alakul ki benne a félelem: „Egyszer Anyu el fog hagyni…” Pedig édesanyja ezt soha ki nem ejtette a száján. S ha erre még lehetett rálicitálni, akkor ott voltak az Iluska és Böske közti viták. Rendszerint miatta kaptak össze. Pedig valójában az igazi oknak semmi köze nem volt őhozzá. Böske nem bírta feldolgozni Iluska hirtelen távozását az életéből. Még egy teljes családban is megrázkódtatás az anyának a gyermek házassága. Nincs, kiről gondoskodni, kinek tanácsot adni… Hát még akkor, ha a gyermek az egyetlen hozzátartozó az életében… Iluska viszont minden anyai szó, fölöslegesnek érzett tanács, kritikusabb megjegyzés mögött ott érezte a vádat elsikerült életéért. Elég volt annyit hallania édesanyjától:
— Légy megértőbb vele! — máris kirobbant. Az igazság fáj…
— Anyu ne szólj bele, ha nem tudod, miről van szó! Milliószor kértem rakja el a tányért, amiből evett, és mosogasson el! Tűröm, tűröm, de betelik a pohár! Esek orra, annyi a dolgom, öt percem sincs pihenni, és ennyit nem várhatok el tőle? Ráadásul ezt csak előtte tudod mondani, csakhogy alááshasd a tekintélyemet!
Miközben Böske hangja is élessé vált, Enikő rémülten bújt a szokott búvóhelyére, az ágy támlája mögé. Kezecskéjével befogta a fülét, az járt eszében:
— Jaj, egyszer elkergetnek, hogy helyreálljon köztük a béke! Apámnak se kellettem…
Ilyen hangulatban nekivágni a kamaszkornak, bizony nem leányálom. Az egészséges lázadáshoz fontos a szeretetteljes háttér. Ha feltétel nélkül szeretnek, akkor tombolva is elfogadnak. Kísérletezhetsz. Nehéz korszak ez szülő és kamasz számára. Hát még egy olyannak, mint Enikő. Ösztönös lázadásai csak elmélyítették az önmagáról kialakított rossz képet. Nem akadt igaz barátja, aki megvigasztalja:
— Ó, ez semmi, látnád, én mit művelek, ha rám jön az ötperc! Mégis szeretnek…
Vagy, ellenkezőleg, közös frontot alkotva vele együtt szidja a konzervatív ősöket. Enikőnek, ha tombolt, utána meg kellett csókolnia a kezet, amelybe „beleharapott”. Anyjával kialakuló heves vitái miatt nem futhatott senkihez, se tanácsért, se megnyugtatásért. Nagyihoz se, mert annak rendszerint veszekedés lett a vége. Miatta.
Kétségbeesett féltékenységgel szemlélte édesanyjának minden potenciális partnerkapcsolatát. Normális családban, testvérek közt is kialakul a versengés a szülők szeretetért, akik viszont az egyke kegyeiért vetélkednek, néha még ádázabbul. Ám számára a tét az átlagnál nagyobb volt.
Elemért sohasem látta. Mivel édesanyja letagadta, e kapcsolat még inkább rémülettel töltötte el. Érezte, ez más, ijesztőbb, veszélyesebb, mint az addigiak. Érzékeny radarjai azonnal jelezték, ha Anyu találkára ment. Idegességében mindig „kiviselte magát”. Aztán megbánta, hiszen ezután még kevésbé szolgál rá az anyai szeretetre.
E féltékenységet egyikük se tudta kezelni, inkább kerültek bármely utalást, amitől ismét fellángolhatott köztük a vita. Ám az elfojtott nyílt titok miatt a helyzet puskaporossá vált. Enikő, amikor megtudta, nagymamája érte jön, és falura viszi vakációzni, nem bírta tovább. Kemény szavakkal adta értésére édesanyjának, hogy ne nézze hülyének:
— Ugye azért kell falura mennem, hogy nyugodtan tudjatok kefélni?
— Semmi közöd hozzá, te taknyos! S hogy’ engedsz meg magadnak ilyen hangnemet! — nem épp a legjavallottabb válasz ilyen helyzetben, s a ráadásnak következő egetverő hiszti sem. Ebben a hidegháborús hangulatban jött érte nagymamája, és ezúttal nemcsak elmaradt a megszokott látványos kibékülés és fogadkozás, hanem még köszönés nélkül is ment el otthonról.
Máskor a falu a szabadság helye volt, az élményeké, a réteken-dombokon való kószálásoké, a virágszedésé, az állatok simogatásáé, a madárcsicsergésé, és mindazé, ami hiányzik egy nagyvárosi gyermeknek. Most csak gubbasztott a házban kedvetlenül, magába fordulva, önmarcangolva. Nagyanyja bármely közeledését elutasította, amivel szemmel láthatóan megbántotta, s ez még jobban fokozta bűntudatát. Végül kijelentette:
— Haza akarok menni!
Az idős asszony elsírta magát.
— Könyörgöm, mondd, mivel bántottalak meg!
Ettől aztán túlcsordult a fájdalom pohara, nem bírta többé magában tartani. Még nagymamáját is megríkatta!
— Semmivel — kezdett hisztériásan sírni. — Én vagyok egy… — képtelen volt befejezni a mondatot.
Böske átölelte, majd finom erőszakkal leültette a kanapéra, és mellé telepedett. Hagyta sírni perceken át, nem szólt közbe. Csak amikor a kislány kezdett belefáradni a zokogásba, kezdte kérdezgetni, türelemmel. Enikő eleinte nehezen nyílt meg, csak egyszavas válaszokat adott. Végül, mint egy leomlott völgyzáró gát nyomán a víz-zuhatag, elszabadult az önvád-áradat. Eleinte az idős asszony nem is igazán fogta fel a lényeget, de lassan kezdett kialakulni a kép. Iluska egy szót se szólt neki új kapcsolatáról. A kislány pedig először tudott végre félelmeiről beszélni valakinek.
— Anyu férjhez fog menni, és akkor azt a pasast fogja jobban szeretni. Mert én nem érdemlem meg… Rossz vagyok, szemtelen, miért szeressen? S ha lesz egy közös gyermekük, én fölösleges kolonc leszek… Eddig is az voltam. Azért nem talált magának férjet. Az a Mihály is azért hagyta ott, mert én vagyok… Miattam, mivel nincs apám, kurvázták. Meg akar szabadulni tőlem, azért akar férjhez menni! Most is kiviseltem magam, miért szeressen? Nagyon csúnyát mondtam neki… El fog hagyni… Tudom… Megérdemlem… Mert…
[1] Az eufemizmus (magyarul szépítő kifejezés) olyan megfogalmazás, amely az eredeti fogalom bántó, sértő vagy szókimondó jellegét enyhíti, gyakran olyan kifejezéssel, amely egy kevésbé közvetlen tartalmat képvisel.
[2] Kétféle szeretet van: 1. a feltételes (szeretlek, mert pl. jól viselkedtél, jól tanultál, segítettél… – kifejezője a jutalom) és a feltétel nélküli (szeretlek, mert vagy, és ez nem függvénye semminek, bármiként viselkedsz szeretni foglak. Kifejezője az ajándék). Tévhit, hogy a feltétel nélküli szeretet az igazi. Valójában a gyermeknek mindkettőre egyaránt szüksége van s bármelyiktől fosztják meg, szeretet-hiányos lesz. A túlzott elvárok elé helyezett és az elvárások hiányában felnövő elkényeztetett gyermek is úgy érzi, nem szeretik igazán. (Egy csoki ajándék. Két nap egymás után csoki, még több ajándék. Naponta egy csoki, az nem ajándék, hanem jog, amelyet követelni fog)
[3] Huszonöt grammos rum ízű krémmel töltött csokoládé.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
