7. Amit egy édesanya sohasem tenne meg…
Abban a pillanatban Böske meg tudta volna fojtani lányát egy kanál vízben. S nem azért a kapcsolatért, hanem elsősorban a sok kritikus megjegyzésért, amivel kislányát illette egy életen át. A rajta levezetett feszültségért, a hangulatingadozásaiért, amilyent egy édesanya soha sem lenne szabad, hogy megengedjen magának. Vajon ott a lelke mélyén tudta, ő is elkövette ugyanazokat a hibákat, s az egészet a lánya nyakába sózva szabadult meg az önvádtól? Ráadásnak ott motoszkált benne az aggodalom, Iluska ismét pórul jár, mint Gyurival, és ahogyan ő is Árpáddal? Mindenesetre maradt annyi lelkiereje, és mindezt nem mondta ki. Inkább erőt vet magán és bátorítani próbálta unokáját:
— Egy édesanya soha nem hagyná el gyermekét. Ilyesmi nem történhet meg! — Elharapta a nyelve hegyén tolakodó folytatást: ilyen gazemberségre csak egy férfi képes. Inkább egy megoldást ajánlott. — Telefonálunk a munkahelyére holnap a postáról. Megköveted, elmondod mindezt neki is, attól majd megnyugszol. Meglátod, minden rendbe jön. Hiszen bármit tettél, mindig megbocsátotta. Én is neki… Akkor is amikor… azt a butaságot elkövette… És amikor elszökött itthonról… És amikor kirakott a házából… És ahányszor veszekedtünk, és csúnya dolgokat mondtunk egymásnak… S ha nem elég, valami ürüggyel, például otthon felejtettél valamit, hazamegyünk, s szemtől szembe majd kibékültök…
Másnap megtudták, Iluska kivett három nap szabadságot. Enikőnek jött az ötlete, bocsánatkérő levelet írni édesanyjának. Ha azt elolvasta, talán telefonon is könnyebben tud szót érteni vele… Negyednap, amikor már munkába kellett volna állnia, megdöbbentő hír fogadta őket. Igazolatlanul hiányzott munkahelyéről. Nem tért vissza a szabadságáról.
Erre már nyugtalankodva utaztak Brassóba. Az ajtót feltörve találták. A szekuritáté épp házkutatást tartott a lakásban. Azt mondták nekik, Iluska tiltott határátlépési kísérlet közben egy örvénybe került, és a Dunába fulladt. Holttestét a turbinák közül szedték ki — szétroncsolva. Egy szekuritátés kihallgatás az utolsó, aminek szükségét érezték abban a pillanatban. S mivel nem vallottak — hisz nem tudtak semmiről — megismerkedtek a meggyőző eszközökkel. Enikőnek az orra vére is eleredt. Még Iluska asztalon hagyott levelét is lefoglalták bűnjelként. Azt mondták, csak akkor kapják meg, ha vallanak.
Talán, ha elolvashatta volna, nem marad azzal a meggyőződéssel, hogy előérzete nem csalt. Anyu közte és a férfi közül az utóbbit választotta. Az édesanyák soha nem hagyják el a gyermeküket, s lám, őt mégis… Apjának sem kellett…
Kétségbeesetten kapaszkodott az utolsó szalmaszálba, Böskébe. Őt nevezték ki gyámjának. Falura kellett költöznie nagyanyjához, új iskolába, új tanárok keze alá, új osztálytársak közé.
Nagyanyja vele se viselkedett másképp, mint egykor saját lányával. Egyebet sem hallott, mint: „Légy jó kislány!” „Fogadj nekem szót!” „Tedd meg nekem!” „Ne ellenkezz, mint édesanyád, kérlek!” „Akarod, hogy szeresselek?” — ami kegyetlen érzelmi zsarolás, főleg, olyan érzelmi háttérrel, mint az Enikőé. S mintha ez még nem volna elég, Böske ágynak esett. Neki kellett gondoznia. Injekciót is megtanult beadni, ő támogatta a WC-ig, ő vezette a háztartást, s emellett kellett eleget tennie az elvárásnak:
— Tanulj, jól! Emelkedj ki ebből a környezetből! Ugye szeretnél örömet szerezni édesanyádnak? Biztosan lát onnan az égből…
Lehet ez ellen lázadni? Pedig egy kamasznak kellene… Szinte annyira szüksége van rá, mint a szerelemre. Ő nem tudott. Legalább egy dolgot kapott: sok elismerést. Tudásával, azonnal belopta magát új tanárai szívébe, főleg, amikor új osztályfőnöke, Éva néni, kiderítette e mintadiák vállára mennyi teher nehezedik. Ám e státusza nem aratott osztatlan sikert osztálytársai körében. Legalább ámíthatta magát, hogy van valami jó benne is. Talán édesanyja is ott fenn megbocsájt neki…
Nehéz eldönteni, tényleg erre a pályára vágyott-e, vagy megfelelési vágyból felvételizett az egészségügyi szakközépiskolába. Az viszont tény, nem volt ellenére e választás, és még ingázni is tudott. Bár osztályfőnöke ajánlotta költözzön bennlakásba, hiszen azzal napi két órát spórolna meg, ő hallani sem akart róla. Mi lesz akkor a nagymamájával?
Az egész életében dolgos Böskét nagyon megviselte az ágyhoz kötöttség, és az ebből fakadó tehetetlensége. Fekve irányította unokáját a házimunkában, aki természetesen semmit sem csinált jól. „Ne oda tedd!” „Mondtam, először a krumplit kell meghámozni!” „Ne úgy fogd a seprűt!” stb. Megkönnyebbült, ha el tudott menni otthonról, akár csak bevásárolni is. Olyankor pedig az öregasszony türelmetlenkedett, hol marad el olyan sokáig.
Pedig azon a nyáron segítsége is akadt. Egyre gyakoribbakká váltak a véletlenek, amikor összefutott Kicsi Ferkóval, aki mindig felajánlotta, segítségét a cipekedésben. Biciklin könnyebb tolni a nehéz cekkereket… Szó se róla, nem volt túl rámenős fiatalember. A kísérgetésen túl nem merészkedett, bár más szempontból, elég kategorikusnak bizonyult:
— Add már ide azt a cekkert, ne vacakolj!
Ám fényes nappal búcsú puszi az utcán… Vagy mások szeme láttára átölelni… — az meghaladta a suttyó legényke bátorságát. S nyáron olyan későn alkonyodik… Enikő pláne nem mert kezdeményezni. Pedig…
Még Böskének se merte elárulni késéseinek az okát. Ismerte eléggé a családtörténetet és nagyanyja aggodalmait. Tudta, nem ajánlatos az orrára kötni. Ám az öregasszonyt se ejtették fejre, érezte a férfiszagot a levegőben, azért vált annyira gyanakvóvá a kimaradásokkal kapcsolatban. Oltalmazása azonban nem tartott soká, egy augusztusi napon jobblétre szenderült.
Enikő árvaházba került, ismét új környezetbe. Akárcsak édesanyja halála után, ismét elvesztett mindenkit. Mivel megkezdte a középiskolát, a már-már megszokott tanáraitól és osztályfőnökétől amúgy is el kellett szakadnia. Egykori osztálytársaitól is elvált az útja. Ha marad, hétvégeken még összefuthatott volna velük, és egy-egy ismerős arc látása biztonságot adhatott volna neki. Most e lehetőséget is elvesztette.
Az árvaság mintha nem is lenne elég, az árvaház önmagában is felért egy büntetőszázaddal. Sorstársai nemcsak szüleiket vesztették el. Sokan közülük megélték a családi agressziót, az alkoholizmust, a bűnözést, belekóstoltak a csavargásba, egyesek a drogokba, a prostitúcióba és a nemi erőszakba is… E sérült lelkek gyűjteménye nem ideális környezet egy serdülőnek. Enikő sikeres felvételi vizsgája az intézményt is szokatlan helyzetbe hozta. Nem mindennapos, ha egy árvaházi gondozott elit középiskola diákjává válik. A bennlakás adott neki egy esélyt: Enikőnek csak a vakációi idejére kellett az árvaházba visszatérnie.
Egyedül Kicsi Ferkó látogatta meg, még augusztus végén, a középiskola megkezdése előtt. Akkor ott, az árvaház folyosóján, a kijárati ajtó mögött csattant el közöttük az első, ügyetlen csók. Azt is megzavarta a szolgálatos nevelő hirtelen felbukkanása. Szétrebbentek.
Enikő kétségbeesett rémülettel várta a kivégzést. Ezúttal megúszta egy fejcsóválással. Nagyon várta a következő találkozót Ferkóval. Bár tudta, nem jöhet minden vasárnap meglátogatni, nagyot csalódott, amikor nélküle telt el a következő hétvége. De hétfőn levelet hozott tőle a posta. Mégse felejtette el! Ám rá egy hétre is csak levél jött. Kellemetlen előérzet vett rajta erőt. Amikor legközelebb értesítették, hogy látogatója érkezett, égszakadás-földindulás, minden repült vele, miközben kirobogott az ajtón. A fiú nyakába ugrott volna, de a nevelő láttán hirtelen lefékezett, és Ferkó gyászos képét megpillantva megkondult benne a vészharang.
— Szüleim válnak… — kapta meg a magyarázatot.
Enikő arcáról lehervadt a viszontlátás öröme. Ajkára fagyott a mondanivaló. Zavartan kereste a szavakat, amivel enyhíthetné a fiú fájdalmát. Majd rádöbbent: Ferkó nem fog alkoholista édesapjával maradni. Édesanyja pedig…
— Anyu magával visz Szatmárra… — buggyant ki a könny a fiú szeméből.
Szóval búcsúzni jött! Ő is elhagyja, mint mindenki! Enikő agya egy pillanatra görcsbe rándult. Csak hajtogatta magában hangtalanul:
— Ne… Ne… Ne…
— Majd írok… — próbált a fiú a döglött lóra patkót találni. — Ha édesapámat meglátog…
Nem várta meg a mondat végét, hanem ököllel ment neki Ferkónak:
— Menj, menj, menj el! Ne is lássalak! Menj eel! — visította, amint a torkán kifért. — Gyűlölleeek! Tűnj eeel!
A nevelő választotta szét őket.
— Jobb, ha távozol… — javasolta a megdöbbent fiúnak, majd Enikőt szobájába küldte.
Négy nap múlva érkezett az első levél Szatmárról. Majd még kettő. Mindnek a szemétláda lett a végzete, olvasatlanul. A karácsonyi üdvözlet volt Ferkó utolsó kísérlete.
Az árvaházi környezetnek akad előnye is. Az ott lakók sorstársak, közösen élik az elvesztett családi kötelékeik feletti gyászukat, s ezt még azokban is kitermelik, akik sohasem érezték. A normális családban felnőtt kollégista társai közt azonban egyedül maradt fájdalmával, miközben a többiek hét közben tervezgették az otthoni programot, hétfőnként pedig meséltek róla.
S ha csak annyit kellett volna hallania! Szóba kerültek a családi együttlétek, a születésnapok, az Advent, a Karácsony, a Húsvét… Máshoz rendszeresen jöttek látogatók, s számára talán a magányos hétvégék jelentették a legnagyobb lelki traumát, amikor gyakorlatilag magára maradt a bennlakásban. Vakációban visszakerült sorstársai közé, de ő ott is kívülálló maradt, hiszen nem élt közöttük. Mire kezdett hozzászokni, irány a bentlakás. Jobb híján a tanulásba temetkezett. Azért legalább megdicsérték.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
