Enyedi Eszter pszichológus sok elméleti ismerettel, de kevés tapasztalattal a tarsolyában — amelyet tengernyi fiatalkori lelkesedéssel próbált kompenzálni — jelentkezett árvaházi munkahelyére. Előző munkáját nem szerette. Mindig gyermekekkel akart foglalkozni.
Úgy döntött, mielőtt a gondozottak aktáit végigolvassa, előbb csoportfoglalkozáson ismerkedik velük, majd a felelős pedagógusokkal áll szóba. A második alkalommal pont azokra a jelenségekre figyelt, amelyekben nem értett egyet elődje és a pedagógusok véleményével. Az árvaház igazgatója, Aradi Endre néhány nap után hívatta, hogy elbeszélgessen vele első benyomásairól. A férfi nagyon meglepődött, amikor elsőként Zabolay Enikőt hozta szóba.
— Pont rajta akadt meg a szeme? A legkevésbé problémás gyermek az egész intézményben. Nincsen még egy szorgalmasabb, rendesebb, kedvesebb, segítőkészebb és okosabb a gondozottjaink közt… Látszik rajta, gyermekkorát rendezett családi körülmények közt töltötte. Itt mindegyik gyermek elvesztette a szüleit, különben nem lennének itt. És ezzel a kislánnyal nincs semmi baj, sőt a legnagyobb segítségünk. Egyfajta pótpedagógus. A többieknek is segít a tanulásban. A kisebbekkel anyáskodó…
— A legsúlyosabb lelki beteg gyermek nem az, aki tombolva tüntet, hogy problémája van, hanem aki magába zárja. Így képtelen feldolgozni… — ellenkezett Eszter.
— Itt minden gyermek szeretethiányos, kollegina. Ő pedig talált magának egy pozitív feldolgozási stratégiát. Miközben a problémás gyermek magatartásával kudarcba fullasztja a nevelő bármely közeledési kísérletét, ördögi kört alakít ki, hiszen nincs miért szeretni. A ki nem érdemelt szeretetről pedig lerí a manipuláció. Ezzel szemben Enikőt mindenki kedveli…
— Ez a stréber kislány nem áll a társai szeretetének központjában. A felnőttek csodálatának kivívásával próbálja pótolni, amit kortársaitól nem igazán kap meg, ezzel aztán még inkább eltávolodik tőlük. A szülői szeretetet még kevésbé tudja így helyettesíteni. Csak olyan személyekhez kötődik, akikkel nem kerülhet túl közeli viszonyba. Fél az intimitástól, így védekezik az újabb csalódástól. Ráadásul perfekcionista[1]
— S az miért baj? — hökkent meg az igazgató. — Hiszen pont az vitte előre. Egészségügyi szakközépiskolába jár. Szereti, szerintem kiváló nővér lesz belőle. A szakmai elégtételek is hozzájárulnak majd lelki egyensúlya helyrehozásához. Fokozatosan rájön majd, hogy megérdemli a szeretetet.
— Ha valamit tökéletesen akarsz csinálni, az önmagában nem baj, de ő kétségbeesetten teszi. „Csak akkor szeretnek majd, ha tökéletes vagyok!” Ám oly magas mércét állít magának, amelyet legigényesebb nevelői sem… Amelynek képtelen megfelelni. Így e perfekcionizmus alacsony önbecsüléssel társul.
— Tudja magáról, igaz, kollegina? — érzett rá az igazgató.
— Igen, jártam terápiára — vallotta be Eszter a rajtakapottak hangján, elismeréssel nyugtázva az igazgató kérdését, majd visszatért a beszélgetésük fonalára. — Enikőnek, bár néhány hét múlva érettségizik, nem volt párkapcsolata, egy, a serdülőkor kezdetén idejekorán csalódással végződöttet kivéve, amely súlyos lelki traumát okozott neki.
— És az miért baj, ha tizennyolc éves koráig nem volt szexuális élménye? — ütközött meg az igazgató. — Hiszen még csak most töltötte a tizennyolcat!
— Nem a testi, hanem a lelki kapcsolat hiánya a baj. A serdülő a korai szerelmek során készül fel a felnőtt életre. Akinél kimarad, az sérülékennyé válik, még ha teljes családban is nő fel, bár ott könnyebben fel tudná dolgozni. E kislány pánikszerűen fél egy újabb csalódástól… Tudom, a szexualitás pedagóguskörben elég tabutéma. A nevelők (szülők és pedagógusok) legfőbb igyekezete megvédeni az ifjúságot a túl korai szexuális élményektől. Ugyanakkor a párkapcsolati problémák vannak a legnagyobb hatással az egyén felnőtt életére. Amire fel kell készülni! Ez a kislány…
— Tudja, hány gondozottunkat kellett kaparásra vinni? És hányan fertőződtek nemi betegséggel? Még HIV-fertőzés is akadt! Itt az árvaházon belül is történt nemi erőszak… Diákjaink egymás közt…
— E környezetben nem meglepő, ha korábban megkezdik a nemi életet. A szülői ölelés pótlásaként másféle intimitásba menekülnek. Más gyermek a családban tanúja annak, hogy apu napközben miként hódítja meg anyut, és anyu miként kacérkodik vele. És annak is, miként hárítják el időnként egymás közeledését. Gondozottjaink egy része látta, amint apja részegen megverte anyját, ha nem épp szeme láttára erőszakolta meg. Ám e kislány magatartása azért ijesztő számomra, mert ő nem itt nőtt fel, s most is csak vakáción tartózkodik közöttük. A serdülők szeretnek e korban élénk színű ruhákat hordani. Ez a párkeresés kora. Ő a lehető legszürkébb, -fakóbb, -jellegtelenebb ruhákban jár, sorstársaival összehasonlítva is. Fél, nehogy észrevegyék.
— A teljes családokban felnövők is átesnek szerelmi traumákon, melyekből évekig nem gyógyulnak ki. Szerintem túldramatizálja az esetet, kollegina.
— Igazgató úr, követte nyomon volt gondozottjaik mennyire állnak helyt, mint férj/feleség illetve mint szülő? Van erről statisztikája? — tartott szünetet Eszter az igazgató szemébe nézve, miközben keresztbe fonta karját.
— Eredeti elveket vall… Ugye, mint frissen végzettnek, van szupevizorja?[2]
— Igen. Van. Dr. Temesrvári. Imre.
— Nos, ajánlom, konzultáljon vele is, mielőtt kinyitná Pandóra szelencéjét. Lelkesedése még nem garancia arra, hogy nem okoz traumákat azoknak, akik önre vannak bízva — nyújtott kezet az igazgató, jelezve, nem tud több időt szánni e beszélgetésre. — Még kezdő, tartjuk a kapcsolatot, és konzultálunk. Remélem, az erősen különböző álláspontunk ellenére találunk közös pontot, és együtt tudjunk dolgozni. Sok sikert az itteni munkájában!
Eszter figyelmét nem kerülte el Dr. Temesvári Imre szája szélén az alig észrevehető mosoly, amellyel megjelenését nyugtázta. Miután helyet foglalt a felkínált fotelben, rákérdett.
— Fogadást kötött önmagával, hogy idő előtt megjelenek önnél szupervízión? — A férfi elismerően bólintott, ezért tovább kérdezett. — Honnan tudta?
— Mert perfekcionista. Szeret mindent jól csinálni. Magasra teszi önmagának a mércét, éppen ezért megerősítésre van szüksége. Gondolom, már össze is tűzött valakivel. Feltételezem, az igazgatóval… Pedagógus és pszichológus nézőpont konfliktusa? A tapasztalt tanárnak akadtak nyomós érvei, és elbizonytalanodott, bár lelke mélyén még mindig meg van győződve a saját igazáról… Azt szeretné, ha megerősíteném, és majd a nevem mögé bújva mondhassa: „Nemcsak én, a kezdő, hanem Dr. Temesvári Imre, is ezt állítja…” Szóval telitalálat — nézett a fiatalasszony szemébe elmosolyodva. — Tessék felnőni! Emberi sorsokért felel! Nos, miről szól a mai szuperviziós szerződésünk?
Eszter könyökét a fotel karfáján tartva csúcsosan összetartott ujjaival megérintette homlokát, hüvelykujjaival megtámasztva állát. Észrevette, a férfi is meglátta az ellenkező-védekező mozdulatot. Szabaddá tette arcát, a fotel karfájára támaszkodva kezével erősen, szinte görcsösen megszorította azt, miközben keresztbe tette lábát. Amint tudatosult benne az újabb védekező pozíciója, ingerülten elengedte a karfát, leemelte jobb lábát a bal térdéről, de eközben keresztbe fonta karját.
— Ne fárassza magát. Az első pozíció segíti a legjobban a gondolkodást… — nevette el magát Dr. Temesvári a kétségbeesett kísérletezésen. — S abból legalább a szemembe mer nézni. Mivel látom, jól ismeri a testbeszédet — tette hozzá elismerően —, azt is tudja, igyekezete hiábavaló…
Eszter egy percnyi tusakodás után nézett szupervizorja szemébe.
— Egy gondozottunk értékelésében voltunk különvéleményen az igazgató úrral. Szabályosan nem vesztünk össze, csak… Szeretném ön elé tárni az esetet, először amiként én látom, majd elmondom az ő álláspontját is. Szeretném tudni miben, milyen mértékben van igazam, és miben nem. Nem szeretném hibával kezdeni pályafutásomat. Tudom, nem futhatok önhöz minden bizonytalansággal, feletteseimet pedig nekem kell meggyőznöm. Vállalom, szembenézek a tükörrel, amelyet majd elém tart.
A tapasztalt pszichológus felemelt hüvelykujjal jelezte elismerését, majd intett, hogy hallgatja. Eszter eleinte bátortalanul kezdett bele Enikő történetébe, állandóan a férfira pillantgatva, mintha megerősítésre várna. Látván, a helyeslő bólogatásokat, fokozatosan bátorságot kapott.
— A kislány minden elhagyást bűntudattal élt meg. Apjának azért nem kellett, mert nem szolgált rá, hogy szeresse. Édesanyjával sokat veszekedett, mielőtt elhagyta. Úgy érezte, azért ment el, mert nem viselkedett jól. Bár felnőtt módra gondozta a nagymamát, pont halála pillanatában nem volt mellette. Úgy hiszem annak a fiúnak azért adta ki az útját, mert félt a következő elhagyástól. Szerintem, azóta se dolgozta fel teljesen azt a szakítást. Mivel strébersége miatt osztálytársai nem kedvelik, a felnőttek szeretetét próbálja megnyerni. Ám tanárai nem látják azt, ami benne dúl közben. Mit gondol, jól látom? — fejezte be reménykedve a megerősítésben. Temesvári továbbra is várakozón nézett vissza rá. Kezdtek megszólalni benne a vészcsengők… de hát mi lehet a baj?
— Ez egy árvaházi gondozott drámája… Nem több az átlagosnál. Miért emelte ki a többi közül?
— Ennek a kislánynak súlyos kapcsolati problémái vannak. Szerintem terápiára lenne szüksége, miközben az igazgató úr félvállról kezeli az esetet, és nem látja át a probléma súlyosságát — érvelt kétségbeesetten.
— Minden árvaházi gyermeknek van… Mindegyiket „elhagyták”. Még az is, aki szülei halála miatt lett árva, az is úgy éli meg, amiként ez a kislány is megélte nagymamája halálát. Minden gondozott élete egy dráma. Miért nagyobb az övé, mint azé, aki például családon belüli erőszak áldozata? Vagy akit a szülészeten hagytak, és soha nem érezte az anyai ölelés melegét? Akit megerőszakoltak? Aki az utcán jobban érzi magát, hiszen hiába hozzák be rendőrkísérettel, újra és újra megszökik? Aki prostituálta magát gyermekkorában? Miért pont ennek a kislánynak a sorsa fogta meg ennyire? Nem kis energiát fektetett családi hátterének feltérképezésére, még szülőfalujában is járt. Kire emlékezteti annyira? — tartott hatásszünetet.
Eszter rápillantott, majd azonnal lesütötte a szemét. Dr. Temesvári folytatta:
— Osztályelső volt? Ugye nem túl nagy szimpátiának örvendett társai körében? Édesapja is elhagyta, ugye? S most azt az elárvult kislányt akarja megmenteni… Veszélyes dolog ebben a hivatásban, ha valaki mások feletti gondoskodással próbálja saját traumáit kétségbeesetten feldolgozni. Elgondolkodtató a statisztika: köztünk, segítő foglalkozásúak (pszichológusok, tanárok, orvosok, papok, stb.) között sokkal nagyobb a lelki sérültek aránya, mint az átlagnépességben. A családon belüli erőszakkal foglalkozó szakemberek több mint egyharmada volt erőszak áldozata… Egy ilyen ember többet árthat, mint használ, pedig a társadalom néha egyenesen csodálattal néz fel rájuk.
— Megmentő szindróma… — jelezte Eszter, érti, mire gondol a férfi.
— Az ilyen ember azért segít, mert neki van szüksége arra, hogy másokon segítsen. Akkor is erőszakosan folytatja, amikor mások nem igénylik, sőt, elhárítják a „nemes” szándékot. Valósággal üldözni kezdi a megmentettjét segítőszándékával, végül olyan tettekbe űzi bele, amelyeket nélküle talán nem követett volna el. Olyan ez, mint az alkoholista feleségének magatartása. Miközben „tűzzel és vassal” próbálja leszoktatni férjét az ivásról, egyre jobban belekergeti függőségébe. Vagy mint a rossz tanuló édesapja. Addig szekálja a gyermeket „Tanulj, fiam!” — amíg a srác csak azért sem tanul… Féltékeny, ugye? — nézett ismét a fiatalasszony szemébe.
— Igen… — ismerte be. — Bebeszéltem magamnak, a férjem el akar hagyni, és már állapotosan kiadtam az útját… Szerencsémre nem hagyta… S akkor nézzem ölbe tett kézzel, amint Enikő… — tért vissza gondozottjára kétségbeesetten.
— A kislány életének tizennyolc éve traumák sorozata volt. Mennyi idő alatt tudná helyre hozni? Nemsokára érettségizik, és kikerül keze alól. Nem tudja majd befejezni a terápiát. Ennyi idő alatt csak megbolygatni tudja. Biztos benne, hogy azzal használna neki? Nem Isten, és nem mindenható. Fogadja el a határait. A legtöbb, amit tehet, ne ártson. Győzze meg, ha leérettségizett, forduljon terapeutához. És vigyázzon, nehogy saját gyermekeivel elkövesse ugyanazt a hibát… Ne akarja őket mindig és mindenáron „megmenteni”. Olvasta Kahlil Gibrantól A prófétát?
— „Gyermekeid nem a te gyermekeid, / Az önmagáért sóvárgó élet fiai és lányai ők, / Általad, de nem belőled jönnek, / Veled vannak, de nem a tieid.” — idézte Eszter, miközben Dr. Temesvári beleegyezően bólintott, pont erre gondolt. — Mi lesz e kislány sorsa, ha… — tett még egy erőtlen kísérletet.
— Magányosság, vagy kiegészítő jellemű férj. Egy „őrmester”. Egy családban valakinek fel kell vállalnia a határozottságot. Ám ez csak látszat, valójában pont olyan soha fel nem növő gyermek, mint ő, tehát állandóan gondoskodnia kell róla. Anyáskodás egy „határozott” jellem felett, aki soha nem hibás semmiért… Egyoldalú empátia és alkalmazkodás… A játszma adott. A másik forgatókönyv egy soha fel nem növő gyermek jellemű férj, aki felett szintén anyáskodni kell, hiszen nem felelős semmiért. S minél inkább anyáskodik, a férfi annál felelőtlenebbé válik… A továbbiakban válóper, vagy mazochista alkalmazkodás a férfihoz, ki feltehetően nem tudja kimutatni érzelmeit. Ha mégis tudná, feltehetően e lány elmenekülne a számára ismeretlen érzelemnyilvánítások elől… Túlgondoskodó, aggályoskodó anya lesz, mindenki csodálni fogja ezért, kivéve majd a gyermekei, ha kamaszodnak, no meg az anyósa… Ezek a legvalószínűbb forgatókönyvek… Reménykedjünk a csodákban.
[1] A perfekcionista szó szerinti fordításban tökéletességre törekvőt jelent. Ám ez a magyar körülírás nem adja vissza a pszichológiai szakszó igazi jelentését. Akire e szakmában e bélyeget rásütik, nem csak törekszik a tökéletességre, (e hajlam többé vagy kevésbé mindenkiben benne van) hanem kétségbeesett igyekezettel teszi. Mintha megnyílna a föld alatta, ha valamit nem oldana meg tökéletesen. Jellemző rájuk az alacsony önbizalom (hiszen soha sincsenek megelégedve önmagukkal, és emiatt félnek, hogy mások se értékelik őket. A (beteges) igyekezet hátterében rendszerint megtalálható az el nem fogadás, a túlzott (szülői) elvárás, kritikus nevelés.
[2] Minden kezdő pszichológusnak (pszichoterapeutának) van egy irányítója, akinek kikérheti véleményét, akivel megbeszélheti esetleges problémás helyzeteit. Őt nevezzük szupevizornak. Az ülést, amelyen a kezdő irányítója tanácsát kéri, nevezzük szupervíziónak. Erre azért van szükség, mert sok esetben a terápiára jelentkezők kényes helyzetekbe hozhatják a kezelőjüket, illetve a kezelőjük gyermekkori traumáit aktiválhatják. (Mindenkinek van!) Egyes pszichológiai irányzatok (pl. a tranzakció-analízis is) előírják, hogy mielőtt személyi pszichológus (terapeuta) lehet valaki, neki is pszichoterápiára kell járnia.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
