Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 9. Egy tanár fehér lovon

Zabolay Enikő, ki serdülőéveit árvaházban tölti, érettségi előtt áll. Enyedi Eszter pszichológus aggódik az az összetört lelkű osztályelső jövendő sorsa miatt…

 

 

9. Egy tanár fehér lovon

 

 

Enikő sikeres érettségije után a baróti kórházba került, a sebészetre. Évelsőként választhatott volna munkahelyet Brassóban is, de a Brassó Megyei Kórház nem tudott lakást biztosítani neki. Munkakörébe hamar beletanult, kolleganői és az orvosok is szerettek dolgozni vele, a betegekkel is megkedveltette magát, ám közeli barátságba nem került senkivel. Ha épp szünetelt a munka, és a nővérek leültek beszélgetni, ő inkább kissé félrehúzódva hallgatta az idősebb asszonyok gyermekeikről, anyósaikról és férjeikről tartott eszmecseréit. Nem tartotta illendőnek a tapasztalt háziasszonyok receptjeiről véleményt mondani, s a szépítőszeripar termékeivel sem volt túl nagy tapasztalata. Tulajdonképpen ezt tette már évek óta. Rosszabbnak bizonyult hazamenni az üres garzon-lakásba. Utolsó négy évét kollégiumban élte le, s ha félre is húzódott, mégis zajlott körülötte az élet. A tömbház pedig nem falu, ahol az emberek képtelenek elmenni egymás mellett köszönés nélkül.

     Eleinte nagyon fogához kellett vernie a garast, hiszen lakást kiutaltak neki, de bútorokat nem. Kezdő fizetéséből egyedül kellett fedeznie a lakásfenntartás költségeit. Az egészségügyi szakközépiskola nem ezermesterképző, s egy tapasztalatlan lányt könnyű átverni… Így megragadott minden alkalmat túlórára, s ha adódott alkalom, haza is járt injekciót beadni vagy sebet kötözni. Legalább az is kitöltötte az idejét. Egy kisvárosban sok szórakozási lehetőség nincs, televíziót vásárolni nem volt pénze, s egyébként is a nyolcvanas évek derekán már nem is igen volt érdemes. Napi háromórányi műsor, két híradóval, amelyben főleg a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomról szólt… Néha olvasgatott, de akkor is nehezen teltek az esték. Valósággal örvendett, ha munkába kellett mennie.

     Az egészségügyi középiskolának akadt még egy előnye számára. A tiszta lányosztály és leánybentlakás megvédte a szerelmi csalódásoktól. A fehér köpenyben viszont nem tudott szürkébbnek mutatkozni másoknál. Fiatal orvos, akinek megakadt rajta a szeme, pedig akadt. Vagy a keze… Talán a menopauzán túl levő kolléganői is hozzájárultak sündisznó-stratégiájához:

     — Minden férfi csak azt akarja! — intették óvva.

     Ő pedig paranoiásan került bármely olcsónak mutatkozó kalandot. Így a herceg a fehér lovon egyre késett. Egyik nap férjszapulás közben egyik idős nővérnek feltűnt hallgatagsága. Ő nem szólt hozzá a témához. A faggatás elől elzárkózott. Végül összeesküvés alakult ki ellene: kell keríteniük Enikőnek egy párt! Neki miért menjen jobban a dolga?

     Nem értékelte az ugratást. Ám ez csak olaj lett a tűzre.

 

     Hosszúmezői Csaba nem repülni akart tanulni, csak lovagolni. Diákjai se akarták lóvá tenni, amikor ama fehér paripára ültették. Kezdő tanárként még nem érdemelt ki egy ilyen bosszút, még akkor sem, ha fiatal korát meghazudtolva igencsak „magister dixit” típusú tanárként mutatkozott be.

     Fecskét igazán békés jószágnak tartották addig az ominózus napig. Egy dologgal nem számoltak: azzal a keléssel, ami a ló oldalán képződött egy kiálló rozsdás vastól, s még a gazdája figyelmét is elkerülte. Szegény állat nem vette jó néven az érzékeny hely érintését. Pedig a kezdő zsoké nem akarta megsarkantyúzni. Végeredményben még szerencsésnek is mondhatta magát, hiszen a nyakát is szeghette volna, de néhány zúzódással és térdkalácsrepedéssel megúszta. Járógipszet kapott, de fokozottan felhívták figyelmét, két-három napig lehetőleg ne ereszkedjen sérült lábára, inkább, ha lehet, támaszkodjon ideiglenesen mankóra. Kiderült, végül is nagyobb problémát jelentenek a horzsolásai. A sérülések begyulladtak.

     Kétnapos kórházi kezelés után örömmel újságolta neki az ortopéd főorvos, hogy hazamehet. A begyulladt seben a kötést ugyan cserélni kell, de ennyiért nincsen értelme a kórházban rostokolnia. Nagy szemet meresztett, amikor páciense savanyú képet vágott a hírhez.

     — Nem is örvend? Hazamehet! Otthon, saját ágyában jobb dolga lesz, mint itt.

     — A negyediken lakom…

     — Beszélek a mentős kollégákkal, segítsék felvinni… Kivel lakik?

     — Egyedül. Nemrég helyeztek ki ide. Senkit sem ismerek a városban. Még a tanárkollégáimat is alig.

     — Szülei?

     — Édesanyám Brassóban lakik, de épp Magyarországon tartózkodik. Csak most, a nyár leteltével kapta meg az útlevelet. Én is vele akartam menni, de nekem nem adták meg.

     Az orvosnak akkor esett le a tantusz. Az ágyból fel tud kelni, elmegy a WC-ig, le tud ülni az asztalhoz, talán át is öltözni, de ellátni magát már nem tudja. Főzni, bevásárolni is kell, s a gipsz miatt újra se tudja kötözni a gyulladt sebét a bokáján, amivel egyébként sem ártana szakemberhez fordulnia. A járógipszet nem négy emelet napi kétszeri megmászására találták ki. Mankóval, fél lábon életveszélyes lenne. S lift nincs.

     — Megfizetném… — nézett Csaba kétségbeesetten.

     — Hol lakik? — kérdezte az orvos. Lejegyezte a címet, majd megkérdezte: — Az a kék tömbház, ahol csak garzonlakások vannak? Utána nézek, valamelyik nővér nem lakik-e a közelben.

     Alig telt el tíz perc, örömmel jött újságolni:

     — Egyik nővér a sebészetről ugyanabban a tömbházban lakik, a harmadik emeleten. Elvállalta.

     — Köszönöm — nézett hálásan az orvosra. — Mennyi?

     — Én erről nem tudok semmit… — vonult vissza az orvos jelezve, ez a „jogtalan jövedelem” kategóriába tartozik, amiért egy év börtön jár a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomban.

     Amint közeledett a délután négy óra, Csaba egyre gyakrabban és türelmetlenebbül nézett a csergőórára. És ha mégsem jön? Hátha valami félreértés csúszott be, például rosszul értette a címet és nem jön el? Mi lesz akkor vele? Hiszen telefonja sincs, ahonnan S. O. S. jelzéseket adjon le. A fenébe is! El kellett volna kérnie a címet. Melyik szomszédhoz csengessen be? A szemközti egy részeges alak, a mellette lakó köszönését se fogadta, elég mogorva. Srégen szemben egy házaspár lakik, már hallotta őket az ajtón át vitatkozni, a kiszűrt szavak arra utaltak, épp féltékenységi jelenetet takart a zárt ajtó. Jobbról a következő… Ki is lakik ott? Talán nem is látta még. Vele szemben egy másik házaspár, őket néhány napja bőrönddel látta távozni, feltehetően elutaztak szabadságra… Valahol a folyosó végén lakik egy kedves fiatalasszony, de vajon melyik lakásban? Vele legalább köszönőviszonyban van. Csengetés szakította félbe gondolatmenetét.

     — Nyitva! — szólt ki, de közben megkezdte a leszállási hadműveletet is. A várt fehér köpenyes idős hölgy helyett, egy kislány nyitott be félénken. Első látásra tizennégy-tizenöt évesnek nézte. Jó, na, azért van tizenhat.

     — Kezicsókolom… Zabolay Enikő vagyok, Bartalis doktor úr mondta…

     Nem folytatta a mondatot. A begipszelt lábat látva megnyugodott, nem nyitott rossz helyre. Nem úgy Csaba, aki nem szokott a lecsókolomozáshoz, főleg fiatal, csinos lányoktól. Általános iskolás diákjai is „Jó napot kívánok, tanár elvtárs”-sal üdvözölték. Azt sem tudta miként fogadja a köszönést. Zavara egy pillanatra átragadt a bejövőre is, amíg felmérte, csomagját egyetlen helyre teheti a szobában, az asztalra. Ám előbb engedélyt kért.

     — Hol van az antibiotikum és a sóoldat? — kezdte előszedni a kifőzött fecskendőt. Gyakorlottnak tűnő mozdulatairól látszott, nem először fog ilyesmit a kezébe. Mégis nővér…

     — Forduljon hasra, és tolja le a nadrágját!

     Úristen, e csinos lány orra elé kell dugnia meztelen ülepét! Szót fogadott, fejét a párnába fúrta, s fogát összeszorította.

     — Kérem, ne merevítse meg izmait, úgy nem tudom beadni! — szólt rá a lány, miközben fertőtlenítette a szúrás helyét.

     Kissé elernyesztette, de amint hatodik érzékkel megérezte a tű közeledtét, ismét kőkeménnyé húzta össze farizmait.

     — Ennyire fél a tűtől? — paskolta finoman. Hangneméből ítélve kuncogást fojtott el. Kihasználva egy pillanatnyi elernyedést, másik kezével beledöfte a tűt.

     — Ezen most már túl vagyunk, most jön a kellemetlenebb része. Az ampicillin elég fájdalmas. Lassan adom, ha nagyon fáj, szóljon, s megpihenünk… Kész. Ezt tartsa ott egy ideig — tette a férfi ujját a szeszes vattára.

     — Finom keze van… — ismerte el. — Reggel a kórházban jobban fájt… — ült fel nehézkes mozdulatokkal. — A lány elengedte az elismerést a füle mellett.

     — Feküdjön hátára, hogy el tudjam látni a gyulladt sebet!

     Gumilepedőt vett elő csomagjából, fertőtlenítőt, kötszert és oxigénes vizet. Óvatos mozdulatokkal távolította el a sárülésbe ragadt fáslit. Amikor nem engedett, kevés oxigénes vizet töltött rá, amely meglazította, s tovább húzogatta finom mozdulatokkal, amíg sikerült teljesen szabaddá tenni a sebet. Időnként aggódó hangon kérdezte meg, fáj-e a művelet.

     — Nagyon ügyes… Szinte nem fájt… — mondta Csaba elismerően, amivel a lányt zavarba hozta. Kiejtette kezéből a Rivanolos üveg dugóját. Miközben utána kapott, kevés sárga folyadék a lepedőre csöppent. A magabiztos nővérből pillanat alatt ijedt kislánnyá változott. Rémülten kérte a bocsánatot, és ígérte, kimossa. A férfi tágra nyílt szemekkel szemlélte a változást.

     — Nem probléma… A Rivanol nem hagy maradandó pecsétet. Ne bántsa a lelkiismeret! Igazán, nem probléma…

     Nehezen nyugodott meg. Szemmel láthatóan menekült onnan. Szinte a magával hozott ebédet is magával vitte. Az ajtóból fordult vissza.

     — Hoztam meleg ételt is. Gondoltam, ami a jégszekrényében maradt, az már nem friss… Meg egy kis sajtot és felvágottat, valamint kenyeret vacsorára. Itt a pénztárjegy róla. Ha nem kell, átveszem… Biztosan eligazodik, vagy etessem meg?

     — Olyan, mint édesanyám — dohogott Csaba. — Nem vagyok magatehetetlen!

     Ettől az összehasonlítástól ismét sürgőssé vált a távozás.

     — Majd éjfélkor jövök beadni az antibiotikumot. Írja össze, mire van szüksége, hogy holnap délutánig, amíg jövök, megvásárolhassam.

     Sietve köszönt el — ismét „Csókolom!”-ot mondott —, majd becsukta maga után az ajtót.

     Csabára rázuhant a magány. Szeretett néha magára maradni, amikor szüleivel kirándulni járt, akkor is el-elbóklászott, gombaszedés vagy mittudoménmi ürügyén, leült egy fa tövébe, és hallgatta a csendet. Nem volt magányos természet, szerette a társaságot, de néha szükségét érezte az ilyen menekülésnek. Ám ez a rákényszerített egyedüllét más volt. Alig csukódott be a lány mögött az ajtó, máris tehernek érezte a csöndet. Bekapcsolta a Szokol táskarádióját, ám unottan keresgélt a recsegő adók közt. Könyvet vett elő, de az olvasás se kötötte le figyelmét.

     A délutáni alvásról már négyéves korában leszokott édesanyja rémületére. Az altatási kísérletek nem egyszer úgy végződtek, hogy édesanyja aludt el, ő meg kilopózott mellőle az ágyból. Édesapja se járt több sikerrel, sőt, ki is kapott az anyatigristől. Ezt a csatát végül ő nyerte meg, bár nem sok hasonlóra akadt példa gondos anyukája mellett. Amikor Kolozsvárra került egyetemre, némileg fel is lélegzett a fojtó anyai szeretet bilincse alól, de most jól fogott volna…

     Ismét számolta a perceket, mikor jön már a nővérke, injekciót beadni. Pedig az ampicillin fájdalmas szórakozás. Lassan teltek a percek, órák, végül bátortalanul kopogtak az ajtón. „Ez a lány attól fél, nehogy felébresszen? S ha aludnék, akkor miként ereszteném be, hogy beadja a szurit?” — villant belé a helyzet komikuma, ami azonnal felébresztette benne a kópét.

     — Tessék, nyitva! Kezicsókolom — tette hozzá sietve, előre élvezve a lány zavarát. Jól számított. A nővérkének egy pillanatra a torkán akadt a köszönés, végül mégis a „Csókolom!” mellett döntött. Lerítt róla a zavar, melyet a férfi szája szélén bujkáló mosoly csak fokozott.

     — Azt hiszem, el kellene döntenünk, ki csókol kit — vette át vigyorogva Csaba a kezdeményezést.

     — Meg kell adnom a tiszteletet a tanár úrnak…

     — Én pedig a nőnek. És a kezelőmnek, kinek utasításait be kell tartanom, ha meg akarok gyógyulni. Kinek köszönettel és hálával tartozom… Egy önnél fiatalabb lánynak is, ha ismeretlenül megszólítom az utcán, kezicsókolomot köszönök — váltott Csaba komoly hangnemre.

     A lány dacosan hallgatott.

     — Nekem eszembe sem jutna férfinak „Csókolom!”-ot köszönni. Mondja, intézetben nőtt fel, vagy hol idomították önbe ezt az idióta szófogadást? 

     — Árvaházban. Tolja le a nadrágját, és forduljon hasra… — válaszolt epésen.

     Csabának a torkán akadt a szó. Gépiesen tett eleget a kérésnek. Miközben azon gondolkodott, mit is mondjon erre, bele is feledkezett, miért is vette fel a pozíciót.

     — Áááuuúú! — pedig még csak a tűt szúrta az ülepébe.

     — Elnézést… Lassabban adom… Nem akartam fájdalmat okozni… — kérte a bocsánatot.

     Miután kihúzta a tűt, megkísértette, hogy megkérdezze: „Ön anyuka szoknyája mellett felnőve lett ennyire kényes?” Ám megijedt saját szándékától, és sietősen hagyta el Csaba lakását. Na persze, csak egy újabb „Csókolom!” után.

     A férfit bántotta a lelkiismeret. Miután bezárta az ajtót, sántikált fel és alá a lakásban, végül a konyhába ment, és elővette a konyakos üveget. Aztán eszébe jutott, antibiotikummal nem szabad alkoholt innia. Egy ideig vacillált, majd kiegyezett egy kortyban. Annyi nem árthat. Sokat forgolódott, nem tudott elaludni. Elég erőteljes kopogásra ébredt reggel. Eszébe jutott az esti konyak, azt se tudta, merre forduljon, nehogy a lány megérezze leheletén.

     Amikor befejeződött a délutáni kezelés és kötéscsere, kérlelni kezdte.

     — Ne menjen el még… Olyan rettenetes egész nap egyedül lenni…

     — Még nem ebédeltem, és… — szabódott a lány. 

     — Ugye, ugyanazt enné otthon, amit nekem hozott? Ebből a mennyiségből ketten is jóllakunk… Ebédeljen itt. Kérem! Ezzel a lábbal, ha akarnék, akkor se tudnék helytelenkedni… Kérem! — tette hozzá még egyszer könyörgő hangon.

     Enikő kereste a kifogást, de nem talált megfelelőt. Ezt Csaba hallgatás, beleegyezésnek értelmezte, s sietve bicegett a konyha felé.

     — Úgysem tudná, honnan vegye elő. Tegnap is én melegítettem meg magamnak — állta el a szolgálatkész lány útját. Én vagyok a házigazda. Nekem hozta, tehát az enyém! — mutatott az ételhordó felé.

     Kellemesen telt el az ebéd kettesben. Csaba úgy belemelegedett egy egyetemi kalandja részletezésébe, hogy csak későn kapott észbe, amikor a lány felállt az asztaltól, összeszedni a tányérokat. Megszokta, otthon ezt édesanyja vállalta magára.

     — Jaj, neee! — eszmélt fel, de elkésett. A konyha látványa a lány elé tárult.

     — Ön még nem mosogatott, mióta hazajött a kórházból? — meresztett Enikő nagy szemeket.

     — Ööööö, nem akartam a lábam fárasztani, de ma el fogok…

     — Üljön le! — szólt rá dohogó hangon. Most már tényleg megerőltető lenne… — tűrte fel a trikója ujját. — Holnap ki is takarítok — ígérte.

 

 

 

 

Kovászna megyei kisváros, Brassótól 55 km-re.

Foloase necuvenite – jobb fordítást nem találtam

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 757 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.