Egy szép nyári napon, amikor Szűcs Peti barátommal játszottam, falunkba egy fura férfi érkezett. Az idegen mindjárt felkeltette az érdeklődésünket, és a nyomába eredtünk.
Abban az időben az emberek még gyakran közlekedtek gyalogszerrel. Nem volt különös, ha valaki az egyik faluból a másikba az apostolok lova vitte. Ezen senki sem lepődött meg.
Maga az idegen felettébb érdekes volt. Ócska, vásott ruhát viselt, szinte földig érő kabátja eltakarta egész testét. Csak amikor lépett, akkor villant elő poros bőrcsizmája, ez is arról tanúskodott, hogy messziről jött. Fején egy zsíros, molyrágta kalap díszelgett. Még sohasem láttunk ilyen furcsa szerzetet. Főleg az tűnt rajta különösnek, hogy nyár volt, mégis hosszú télikabátot viselt, pedig akkortájt, júliusban igencsak meleg napok jártak. Rajtunk meg egy szál klott gatya is sok volt.
Háta mögött kullogtunk, és jókat kuncogtunk fura ruházatán. Talán erre lett figyelmes. Egyszer csak váratlanul megfordult, és szúrós szemét reánk vetve, barátságos hangon felkiáltott:
— Na, fiúk, szeretnétek-e eljutni a héttornyú várba, és megismerni annak a titkát?
Először nem tudtuk, mit is feleljünk a kérdésére. Csak hebegtünk–habogtunk.
— Héttornyú vár? Még sohasem hallottunk róla — mondtuk kissé riadtan.
— Pedig itt a közelben van, ha akarjátok, szívesen elvezetlek bennetek oda.
Sok mindenről hallottunk szüleinktől és nagypapámtól, de egyikőjük sem említette meg, hogy itt a környéken létezik ilyesmi. Bizonyára csak bolondítani akar bennünket az idegen — gondoltuk.
Látta rajtunk, hogy kételkedünk szavaiban, ezért még komolyabban tette fel a kérdést:
— Akarjátok, vagy nem?
Nem tudom, mi történhetett velünk, mert szinte egyszerre rávágtuk:
— Akarjuk.
— Jól van — mondta erre — elvezetlek benneteket a héttornyú várhoz. Ígérem, nem mindennapi élményben lesz részetek!
Peti barátom megkérdezte, hogy messze van-e az a vár, mire az idegen ezt felelte:
— Itt van, pár lépésre. Gyertek velem! Ellenben ígérjétek meg, hogy soha senkinek nem tesztek róla említést! Ha mégis megszegitek, szörnyű dolog történik veletek.
Ott helyben fogadalmat tettünk, hogy hallgatni fogunk, mint a hal.
— Rendben — mondta.
Nagyon kíváncsiak voltunk, hogy vajon hol lehet az a vár. Tudtunkkal a faluban és környékén minden helyet jól ismertünk. Lehetetlen lett volna, hogy ne tudnánk egy várról, ráadásul héttornyúról, ami itt van a közelben.
Lassan elindultunk az idegen után. Megvallom, féltünk egy kicsit. Mégiscsak egy idegen emberről volt szó. Szüleink számtalanszor figyelmeztettek, hogy legyünk óvatosak, ha ismeretlen kerül az utunkba.
A faluból egy szűk horgos vezetett a szőlőhegy felé, ezen indultunk el. Amikor kiértünk a horgosból, egy dombocskán találtuk magunkat. Nem volt meglepő, hiszen már máskor is jártunk erre. A domb tetején az idegen megállt, és titokzatosan ránk nézett.
— Megérkeztünk — mondta.
— Hol van a héttornyú vár? — kérdeztem szinte egyszerre Péter barátommal — Itt nincs! Ha lenne, akkor mi tudnánk róla.
A férfi elmosolyodott, és levette kalapját. Nem tudtuk mit akar tenni. Alig telt el néhány perc, a kalapból egyszer csak nagy szél kerekedett. Majdnem lefújt bennünket a dombról. Olyan szélvihar lett, hogy a felkavart portól jó ideig semmit sem láttunk. Mikor elült a vihar, kinyitottuk szemünket, és nem akartuk elhinni, ami történt. Előttünk a dombon ott állt a héttornyú vár. Olyan csodás volt, amilyet még soha nem láttunk. Peti barátommal valósággal megkövültünk a látványtól. „Ez meg, hogy lehetséges?” — kérdeztük egymásra nézve.
Az idegen elmosolyodott, és érdeklődve megkérdezte:
— Ugye fiúk, nem csaptalak be benneteket? Gyertek velem, most bemegyünk!
Elindultunk a férfi után, aki magabiztos léptekkel ment a kapu felé. Mi szaporán követtük, és azon elmélkedtünk, vajon mi fog várni bennünk odabent. Remélhetőleg találkozhatunk a királlyal is, akinek van egy gyönyörű lánya, aki majd közülünk fog férjet választani magának…
A kapuban egy sárkány állta el az utunkat, aki akkor engedett be bennünket, ha helyesen válaszolunk egyetlen kérdésére. Szerencsére könnyű volt a kérdés. Talán még egy kiscsoportos óvodás is meg tudott volna rá felelni.
Képzeljétek csak el, a buta sárkány azt kérdezte, mennyi kettő és kettő? Tőlünk kérdezni ilyet, akik ősszel iskolába megyünk! Természetes, hogy hibátlanul tudtuk a választ, hogy kettő meg kettő az négy, így beléphettünk a héttornyú várba.
Odabent minden aranyból és drágakövekből volt. Megálltunk az udvar a közepén, és kis idő múlva megérkezett a király. Nagyon öreg bácsi volt. Szegényke csak bottal tudott járni, és még így is gyakran megállt pihenni. Amikor odaért hozzánk, barátságosan fogadott bennünket:
— Szerbusztok, fiúk! — mondta. — Már vártalak bennetek. Jó, hogy eljöttetek a hopmesteremmel, akit értetek küldtem.
Mi csak álltunk az udvar közepén megilletődve, és vártuk, mi fog történni. Nagyon kíváncsi voltam, hol van a királykisasszony? Az öreg király folytatta:
— Ha kitaláljátok, miért van a váramnak hét tornya, megjutalmazlak bennetek. A titkot még én sem tudom. Aki a tornyokat építette, még mielőtt elárulta volna, eltávozott az élők sorából. Így nem tudom, miért van a váramnak hét tornya. Ugye segítetek nekem megtudni az igazságot?
Megígértük. Igaz, akkor még fogalmunk sem volt, hogyan kezdjünk hozzá. Abban reménykedtünk, hogy talán míg törjük a fejünket, találkozhatunk a király lányával is. Én már úgy szerettem volna egy igazi királykisasszonyt látni! Eddig csak a mesekönyvek lapjain találkoztam királylánnyal…
Mindenféle finomsággal megvendégeltek meg bennünket, degeszre ehettük magunkat csokoládéval, cukorkával, amit az öreg király a mi tiszteletünkre hozatott a királyi édességkészítő műhelyből.
Amikor már rá sem bírtunk nézni a rengeteg ennivalóra, így szólt a király:
— Nos, fiúk, tudjátok-e, miért van a váramnak hét tornya?
Ugye, már ti is sejtitek, hogy nem tudtuk. Bizonyára azért, mert az építőmester így látta jónak. De ezt nem mertük megmondani a királynak. Inkább úgy tettünk, mintha nagyon törnénk a fejünket.
— Fenséges király bácsi, — mondtam kissé félénken — mielőtt válaszolnánk a kérdésére, szeretnénk egy kicsit körbenézni. Még sohasem láttunk ilyen szép várat belülről. Közben majd kitaláljuk, miért van az a hét torony.
Abban reménykedtünk, hogy amíg sétálgatunk a várban, talán megpillantjuk a királykisasszonyt. És jól gondoltuk, mert ahogy sétálgattunk a virágoskertben a csodálatos rózsák között, egyszer csak szembetalálkoztunk a király szépséges leánykájával, Napsugárkával. Mindjárt összebarátkoztunk. A gyerekek gyorsan ismerkednek, legyenek akárhol a világon. Kiderült, hogy ő is éppen elsőbe fog járni mint mi, még az is előfordulhat, hogy ugyanabba az iskolába. Ilyesmi gyakran megesik az életben. Soha senki nem tudja, melyik kislány a királykisasszony, ezt még a tanító néni sem árulja el.
Ettől kezdve Napsugárka is mindenhová velünk jött, és egész idő alatt mindenféléről csacsogott, mint általában a lányok.
Bejártuk mind a hét tornyot, de nem lettünk okosabbak. Hiába érdeklődtünk a kislánytól, ő sem tudta a választ. Hogyan tudta volna, hiszen apja lánya volt. Lassan visszaérkeztünk az öreg király trónterméhez, aki megint nekünk szegezte a kérdést:
— Ugye, tudjátok már a választ?
Éreztük, most már muszáj mondani valamit, nem lehet a kérdés elől kibújni. Csak az volt a baj, hogy nem tudtuk, mit mondjunk. A király egyre jobban sürgetett bennünket. Nem is tudom, miért volt ennyire fontos neki, hiszen eddig is megvolt nélküle. Miért éppen tőlünk akarja megtudni az igazságot?
Péter barátomra néztem, aki csak meregette a szemét. Láttam rajta, legszívesebben hazamenne. Már majdnem kinyögtem, hogy nem tudjuk, és a király bácsi ezért bocsásson meg nekünk, amikor Peti, hol rám, hol az öreg királyra sandítva kinyögte:
— Talán azért, mert a hét hét napból áll, és a király bácsi minden nap más toronyból nézhessen ki az országára.
— Jaj, de okos kisfiú vagy! — csillant fel a király szeme. — Látod, erre nem gondoltam. Természetes, hogy váramnak ezért van hét tornya! Miért lenne másért?
De nagy kő esett le a szívünkről, amikor láttuk az elégedett királyi fenséget, amint örömmel mondta leánykájának, hogy már tudja, miért van a várának hét tornya.
A várban mindenki boldog volt, és nem győztek hálálkodni, amiért megoldottuk a nagy rejtélyt. Az öreg király még azt is megígérte, hogy ha megnövünk és befejezzük a tanulmányainkat az iskolában, valamelyikünk feleségül veheti Napsugárkát. De ezen még ráérünk gondolkodni. Először is ősszel első osztályba kell mennünk, sok–sok hozzánk hasonló korú kisfiúval és kislánnyal, és ahogyan mondtam, lehet, hogy a királykisasszony is közöttük lesz.
Én már alig vártam, hogy első osztályos legyek.
Még kaptunk egy zsáknyi édességet, aztán a király bácsi intett a hopmesterének, aki visszakísért bennünket a falunkba.
Édesanyám meg is kérdezte tőlünk, ki volt az a bácsi, akivel beszélgettünk az utcán, de mi féltünk megmondani az igazat. Helyette inkább azt füllentettük, hogy egy vándor, aki azután érdeklődött, melyik út vezet a másik faluba.
Többé nem is beszéltünk erről a dologról, hiszen megígértünk, hogy hallgatunk, mint a hal.
Csak most, ennyi év után, felnőtt fejjel mertem előhozakodni ezzel a történettel. Remélem, már nem köt a gyermekkori ígéretem, és bátran elmondhattam nektek a héttornyú vár titkát
(Kép forrása: internet)
Legutóbbi módosítás: 2013.07.03. @ 09:42 :: Apáti Kovács Béla
