Ugyan hegyek között, völgyek között zakatolt velük a vonat, de lányságról egyáltalán nem volt szó. A legnagyobb szívfájdalmamra, nem tudom folytatni a gyönyörűséges dalszöveg meséjét.
Egy téli hétköznapon, annak a bizonyos palotának a tetején szorgoskodtak a nem önkéntesek, katonai behívóval. Nehogy véletlenül, a hazahívó szót erősebbnek érezzék, a haza hívó szavánál. Eléggé Kőműves Kelemeni munka volt az. Asszonybefalazás nélkül vakoltak, bontottak, raktak. A tető teljesen átalakult valódi „műjégpályává”, lehetett volna korcsolyázni rajta. Bár csak a Chaplinhez hasonló, virtuóz magabiztosságúaknak ajánlom, ugyanis a biztonsági korlátok, a legteljesebb mértékben hiányoztak. Már tíz, tizenöt méterre a szélétől is lehetett látni, hogy odalent a „főépítésszimusz” közeledik.
A micisapkás elvtársember, amelyik látszólag mindig ugyanazt a ruhát viselte, valójában egy használat után, naponta leselejtezte, nehogy szövetei valami értelmeset beleszivárogtassanak a szöveteibe. Hadonászott.
— Az az ablak túl kicsi, növeljék nyolcszorosára, és vele szimmetrikusan, a bejárat túlsó részén a hozzáillőt ugyanakkorára!
— Hékás, ott van Csocseszku!
Lumpos, nem tudni mitől gerjedt az őt látni vágyás olyan magaslatára, hogy a tető közepéről nekilódult. A többiek inkább hátrahúzódtak, mert az allergia, télvíz idején is igen dörgő és villámló betegség. Ők már csalánkiütést kaptak nevének gondolatától is.
Rosszul sikeredett a vágta, egy rendkívül szépen kivitelezett, mintamegcsúszás után, végtelen tisztelettel, hogy ne zavarja a serénykedőket, egy hang kiadása nélkül placcsant Ceausescu elé. Az megtekintette, és rá jellemzően, népvédő szavaival rögtön a tömegekre gondolt.
— Ez az ember biztonsági öv nélkül zuhant ide, nem szükséges dísztáviratban értesíteni övéit! Elég egy szokványos, mert fegyelmezetlenségével aláaknázta a munkásosztály bizalmát! Már-már durrant is, hiszen a biztonsági öv megfogta volna! Ha nem, akkor legalább elmondhatnánk, hogy követésre méltó magatartással viharzott elénk. Szabadítsák fel az utat, lássuk a benti munkálatokat!
Sleppjéből, két-három bokáig lógó nyelvű opportunista mindent, a leglehetetlenebb utasítását is, jegyzetelt. Azokat, amelyeket amúgy önmagától, három perc múlva elfelejtett volna, de ezek úgy képzelték, hogy a következő — két-három nap múlva esedékes — nagyot mutatón mindent számon kér rajtuk.
Ők voltak azok, akik ha csendesen megjegyzi, hogy az illemhelyen elfogyott a… na, tudják mi, akkor önként rohannak be, lihegő pikszissel, nyelvet lógatva, hogy amint a szükség kéri, azonnal kisegíthessék gazdájukat.
Lumpos, a munka demoralizálását kerülendő, gyorsított eljárással, másodpercek alatt tűnt el. Odafent, a falakon és azokon belül, ugyanolyan — csak azért is előbb-utóbb hazamegyünk — szaktudással fásították tovább a munkát.
— Elvtársak! A hófelhők mögött elkékült az ég! Valaki odaütött neki?
A magának gigászságot kikövetelt, éppen hogy nyakász rájött, ha nem is négy-öt órában, de itt a lehetőség a gyakorlásra. Azért, hogy a nagy-nagy nép, aki őt tömegesen szereti, igazán sokat tudjon nyújtani. Mozdulatlan áhítatban hallgathassák veszedelmesen gyengécske szónoklatait.
Megdermedt, három percen át csendben, a haldokló arcával nézte az előtte széttárult Lumpos nyomát, majd a végelgyengültek hangján, alig érthetően, lágy barna mosollyal rácsodálkozott.
— Tulajdonképpen mit keresett itt ez az ember, és miért épp előttem? Akár mindnyájunkat agyonüthetett volna… Persze, ha bekövetkezett volna a legrosszabb — nem szeretnék a maguk árva helyében lenni —, engem találhatott volna telibe…
Hangot erősített.
— Ez az egyed, egészen biztosan szabotőr, vagy terrorista! Meggyőződésem — itt már kiabált — hogy merényletkísérlet áldozata lehettem volna!
Sokat gyakorolt. Tükör előtt nézegette példaképét, aki ugyanilyen vérszegény, nyafogó nyekergésből jutott el tizenöt-húsz perc után az üvöltésig, amikor már mindent, de mindent kimondott. Közönsége falta szavait. Ez kicsit bántotta, mert ő minimális önkontrollt volt kénytelen gyakorolni. A rendszer, amit szolgált, bizonyos kifejezéseket és kijelentéseket szalonképtelenné minősített. Hadonászott…
— Miféle szerzet ez? Nincs rajta égszínkék salopéta, hófehér, műanyag bányászsisak, védőszemüveget sem hord, és azoknak a ropogósan nyiszogó, megkülönböztetett gumicsizmáknak is teljes hiányát szenvedi.
A háttérben, a felszerelésbiztosító jobbra, balra és mögé bökött egyet, ami a kommunikáció tökéletes gondolatátadását segítette.
Még hőbörgött egy negyedórát, mert gyakorlat teszi a pancsert. Bár úgy tett, mint aki semmi mással nem foglalkozik, csak a borzalmasan lázító üggyel, mindenki arcáról leste a visszajelzést, aztán tovább illantak. Nála gyorsabban kevesen bírták a rövid távgyaloglást.
Ekkor a három megbökött profi köddé válással lépett ki a csoportból. Náluk gyorsabban senki nem intézkedett. Két percen belül minden érintett brigád, pontosabban szakasz, a főnök elvárta mocsoktalan ruhában kaparászott valamit, hogy még véletlenül se szutykolják össze. Csinálták ezt azzal a kitétellel, hogy amint eltűnnek, rögtön leadják azokat a raktáron.
Azt is megkérték, hogy legyenek olyan kedvesek, és a nekik pontosan felderíthető alkoholrejtegető helyeket ne látogassák, legalább félórán keresztül. Ezt már emberkínzásnak lehet tekinteni, még a szolgálatosok sem értették, miért nem tölthetik után’ a literes üvegeket. Tudniillik, laposüvegek nélkül nem lehet mindenkinél a mindennapi kortytároló, ezért az ilyen, mindenki használta üvegek javára döntöttek.
Az ebben a szakmában dolgozók, évente számíthattak egy féléves, „hazafias” megkatonásodásra. Némelyiknek, hivatásosoknál több letöltött szolgálati idő szerepelt a katonakönyvében.
Fizetést és illetményt egyszerre kaptak, amitől az érintett szakasz ifjú hadnagya folyamatos rosszullétben szenvedett, mert az ő illetménye csak alulról kaparászta — de még mindig egy bizonyos távolságról — a munkásközlegényekét. Sőt, a monstre épület főépítésze is csupán kétszer annyi fizetést kapott, mint azok.
Akiknek elindultak patakzó könnyei, most kérem, ne egyesítsék, mert folyam válhat belőle. A pasas évente négyszer-ötször kitüntette magát, és egyszeri prémiumának összege, az akkori csodaautónak, egy Daciának az árát jelentette. Persze mindig nem vett magának, mert nagyon szemet szúró lett volna, de nem nyomorgott.
A hadnagy, szegény, nagy hadakat akart vezényelni, nála más egészen mechanizmus uralkodott.
— Loncsosok, sorakozó!
Ez, gyárdudálás helyett, a munkaidő végét jelzőn hangzott el parancsnokuktól, aki már a sokadik brigád katonátlanságát volt kénytelen lenyelni, de így sem tudta megszokni, hogy ő nem hadvezér. A tisztképzőt nem vastagbajszú, vállig érő hajú, markolandó szakállú koszosokért végezte, akiken még egyenruha sincs, így a rangfokozatokat is képtelen volt eldönteni. Tehát mindenkit, az esetleges tartalékos tiszteket is, savanyú közlegénynek könyvelt el.
Tibor és Jóska ismerősei voltak, mint ahogyan megszámlálni is nehéz volna hányan, mert a kőműves szakma akkoriban ezt a felmagasító kitüntetést hordozta magával. Lassan több katonai szolgálatuk volt, mint csillogó csizmájú hadnagyuknak, aki viszketett, olyan rosszul viselte, hogy semmilyen parancsát nem teljesítik.
A menetoszlop nem volt hajlandó, még az ökör után hagyott útjelzést sem felvenni. Hiába ordítozta a díszlépést, vagy a nótát, az emberek nem is brummogták. Beszélgettek…
Rossz természete volt, mert külön tiszti szállását sem becsülte meg. Egyszemélyes, guruló barakkbódéja volt, amiben a dobkályha, mínusz húsz fokban, néha mínusz hatig is feltornáztatta a meleget. A senkiknek tekintett többiek, egy valamivel nagyobb, vasúti kocsihoz hasonló, ugyanolyan cúgos guruló bódéban laktak, emeletes ágyakon, jó sokan. Tehát, a szintén egy darab, márkáját illetően ugyanolyan kályha erejét, testmelegükkel megsokszorozták. Náluk majdnem nulla fok volt!
Még a körlettakarítás sem jöhetett szóba, pedig minden reggelre térdig ért a hó, valamiért nagyon zuhoghatnékja támadt. De elvonta volna őket a nagy, minden európai méretet túlnövő monstrum építésétől.
A hadnagynak sírhatnékja támadt, pedig naponta megivott egy liter szilvapálinkát. Remek kvártélya mellett, ingyenes étkeztetéssel és pazarul ruházva, a bőség zavarában élt. Rövid latolgatás után úgy döntött, hogy fizetését a belső melegítésre használja.
A korhadt oldalú másik bódé lakói, akik olvasztott szurokkal becsinosították a repedéseket, adott helyzetükben szintén a szórakozás ezen formáját találták a legegyszerűbben kivitelezhetőnek. Hiszen, ha lányokat bámulnak, attól csak rossz közérzetük támadt, mert a hatás elmaradt, de egy komolyabb alkoholos beöntés, a felmelegítés mellett vidító és bánatoldó hatást is okozott.
Józsi, azon az éjszakán a maga másfél literénél többet ivott, ezért megpiszkálta az alatta mélyen horkoló Bendegúz orrát. Miután az erre nem reagált, szorosan befogta, és teljes erőből elkezdte rángatni. Nagyon fel akarta ébreszteni. Sikerült! Ám Bendegúz, az ütve fúró használatától már álmában is egész testében vibrált, és a tü-tü-tü-tü-tü hang hiányát érezte. Villámébrenlétében, rendkívül felajzott idegállapotban megérezte, most végre ütvefúrhat egyet Jóska fejére.
Jóska, a szörnyű halál foldozatlan átmenetmentességébe zuhant. Hogy a közlekedést ne gátolja, Bendegúz — hatalmas morgások „cúg van Bendegúz, húzd be a firhangot” közepette — kivonszolta a bódé elé.
Valódi piheágyra fektette Jóskát a zuhogó hóban, majd visszamászott, és azonmód elaludt. Az ajtót persze elfelejtette becsukni, de ezek edzett emberek voltak, éjszakánként némileg módosult tudattal, és senki helyett nem akartak dolgozni. Csukja be, akinek nem tetszik!
Még két-három percig recsegő gramofonok hangján próbálkoztak, aztán az egy darab pokrócuk alatt hortyogtak tovább.
A hadnagy bedurrantott dobkályhájába, leeresztett majdnem egy üveg pálinkát, és úgy döntött, itt az ő hadvezérségének ideje. Kivágta bódéja ajtaját, csizmájába majdnem becsorgó hóban átvergődött a közlegények építő barakkjáig. Bevágta az ajtót, amitől hirtelen mindenki kifagyott, de senki sem pattant ki az ágyból. Ekkor mindenkinek lekevert két egyenletes pofont. Közben, természetesen kigyulladt elszállásoló barakkja, mert valami nagy-nagy tüzet szeretett volna, és ez sajnos sikeredett. Porig égett a bódé, nem is tudták a többiek, hogy miért van olyan meleg.
Márton, a „sorakozó” vezényszó többszöri elordítását nagyon rossz néven vette, a többiek bennmaradtak, de ő kiment. Megorrfricskázta, zubbonyának nyakravalóját bekapcsolta.
A hadnagy, két kezében két késsel akart támadni, ám az alkohol tompította reflexek közepette, az előszúrás nem sikeredett.
Bendegúz, a lármára kiment, látta, hogy baj van, lekuporodott mögé. Márton lökött egyet rajta, így a hadnagy, erős kétoldali szúrással, saját két kezébe döfött, hanyatt vágódott, és elkezdett horkolni. A vérzés azonnal elállt a hidegben, de kezei úgy maradtak, összebilincselve. Amikor a lába alatt elkezdett mozogni a hókupac, még egy utolsót dühöngött. A lefagyott Jóska kimászott alóla, megrázta magát, majd valami cifra mondás után visszament az alig mínusz öt-hat fokos barakkba. Eldőlt matracán.
Lassan reggeledett, de a fiúk felszólítás nélkül nem voltak hajlandóak munkába indulni.
Tíz óra körül érkezett a zöld színű autó, utasai az összefagyott kezű, még mindig hortyogó hadnagyot — látva mekkora galibát csapott saját, közvagyon leltárszállásával és annak gyönyörűséges berendezési tárgyaival — elszállították.
Hosszas alkudozás után, a büntetőszázadot elkerülve, érdemei elismerése mellett, leszerelték, és átküldték az egyik legrondább gyár forgácsoló részlegébe esztergályosnak.
A karrier néha meredeken épül!
Legutóbbi módosítás: 2013.07.05. @ 16:23 :: Boér Péter Pál
