„Hurrá! Megyünk, a hova is? Hát, azt nem tudhatom…”, gondolta az utazási lázban égő, még alig bedergő lurkó.
Örömében a leszíjazott bőröndök körül rajcsúrozott. Addig észre sem vette a köpönyegajtót, hiszen mindig ki volt tárva, s amint tehette, trappolt ki az udvarra. Akkor, egészen lebilincselte, ahogyan apja behajtja, és két pánttal belakatolja, mintegy lebilincseli. A belső ajtót is lakatra zárta, pedig a hétköznapokon egy lötyögő riglit használtak csupán, amit két ujjal be lehetett volna nyomni.
Még sötét volt, nagyon korán reggel, vagy az éjszaka közepe lehetett. Rendkívül nyűgösen, végül sikerült ruhába bújtatni. A kihalt utcák halványsága egészen újszerűen hatott rá. Még soha nem éjszakázott, legalábbis nem emlékezett hasonló helyzetre. Közben el-elaludt anyja, vagy apja ölében, akik, hogy biztosan el ne késsenek, talán túl korán nekiindultak.
Felhők gomolyogtak, a Hold nagyon elbújt, alig lehetett kitapogatni az útirányt. Végig a Felső soron, le a megvilágítatlan Báró dombon. Villany még nem volt a faluban. A magtár előtt, az éjjel-nappali szolgálatos kutyafalka, szétugatta a territóriumukra tolakodókat. Mindegyiknek akadt ugyan gazdája, de talán még rájuk is veszélyesek voltak. A nyakukra erősített pántokból, nagy szögek álltak ki, gondolom azért, mert a hierarchia-beállítás közben nem csak egymás fülét harapdálták.
Következett az a nagyon meredek, talán hetven-nyolcvan fokos lejtő, ahol napközben, a lánccal megkötött kerekű szekerek előtt, hátsó lábaikra ülve, csúszva nyerítettek a rémült lovak. Patkóikkal fékeztek. Itt szerencsére nem jött be a nagy számok törvénye, soha nem történt baleset, pedig az őket taszító szekér maga alá gyűrhette volna a lovakat.
Aztán egy szakaszon, a még nem aszfaltozott országúton haladtak, ahol éjszaka a legteljesebb mértékben szünetelt a közlekedés, majd át a mezőn. A kukoricásban találomra kitapogatott ösvény mellett, össze-vissza hajlongtak a szárak, meglehetősen sejtelmes képet festve, abban a csekélyke alig látásban.
Szinte egy órát ballagtak, annyit, mintha a szomszéd faluig gyalogoltak volna. Az állomás várótermében a kölök elaludt, arra ébredt, hogy egy villamoson utazik. Az egész vonatozást, sőt az előzmények jó részét is átaludta.
De ekkor már tombolt a gyönyörűségtől, mert a vonat a leg-csúcsszuperebb, ám villamosozni csak Váradon lehet! Akkor, neki Várad volt a Város. Ezt az egyet ismerte, főleg hírből.
Kiraplizta, hogy a Szent László tértől is villamossal tegyék meg, az amúgy igen rövid, egy megállónyi távot. Csuda villamosok voltak azok, jegyárussal, ellenőrrel, meg minden olyasmivel, ami a rendes, ötven évvel ezelőtti csilingelőkhöz illik.
Alig tudták visszafogni, úgy trappolt fel a lépcsőn nagymamához. Rá jól emlékezett, pedig kevés életének első két évből nem nagyon lehettek emlékei.
Előbb a szobában, majd a folyosón rohangált, aztán felmászott az asztalra. Esze ágában sem volt kiugrani az ablakon, de ilyen korban ez akarat-függetlenül is előfordulhat, ezért dádát kapott. Majd levitték és megmutatták neki a szomszéd ház kapualját. Azon a szakaszon mozoghatott, de csak a járdán, hogy el ne üsse az autó. Ezt nem nagyon értette, mert sajnos egy darabot sem látott. Hej, de csuda dolog volt az autó! Amikor egyedül maradt, elmerészkedett a következő kapuig, aztán hátrasandítva, egy-egy lépéssel odébb, egészen az utcasarokig, ahol kinyílt a világ. Egy villamos – képzeljék micsoda gyönyörűség – csörömpölt el előtte és a túlsó oldalon, biciklikkel teli parkolóban, tényleg burrogott egy autó. Persze teherautó, akkoriban általában ezt jelentette a gépkocsi fogalma. Luxusautónak, vagy egyszerűen „luxusnak” nevezték a néhány tucatnyi személyautót.
Ebéd előtt még felrohantak a központba, a rohanás, a napozóba öltöztetett, majd négy éveset érintette leginkább. Bementek a Sas alá, és mindenhol kereste a sast. Nem találta, ki is ábrándult. Kirakatok között járkáltak, egy borzalmas méretű alagútban, aztán az egyik pillanatban feltekintett és meglátta a kupolát. Apró intarzia üvegcsempémben, nagy sasok sorakoztak. El kellett fogadnia, hogy nem hazudtak neki.
Legalább három, négy templomot megnéztek. Igencsak hasonlóakat, mégis mindegyik más-más benyomást keltett benne, egy négy esztendősnek a legkisebb is óriásméretű…
Nem tudta szavakba önteni miért, de a nyüzsöghetnékje és beszélőkéje is alábbhagyott. Úgy érezte, mintha még annál is édesebben ringatnák, mint anyja ölében. Valami derengett neki, amit csak a nála is sokkal fiatalabbak értenek egészen pontosan.
A Szent László és Kapucinus templomok után, mindenáron be akart menni a Holdas templomba is. Nem értette, miért kellett külön kikönyörögnie, de nem bánta meg, egészen mást látott, mint előbb. Kicsit ijesztő, nagy szakállas, a falra lapult, morcos emberek sokaságát. Mind nagyon hasonlóan néztek, fejük egy oldalra, a testük másként. Valahogy egészen elütött a többi templombelsőtől, és rengeteg gyertya égett.
Kint a szülők elmesélték, hogy a toronyban, amit alig lehet látni lentről, a Hold járását követi egy gömb. Ez maga volt a csoda, majdnem akkora, mint a Körös híd. A Körös, neki tengerméretű volt, és a híd kilátói között nézte amint csobog a városháza előtti, nagy sziklatömbök alkotta gát hullámtörőin. Mindenhol állt egy-egy halász, néha még halat is fogtak.
A kilátón beszorult a feje, ritkán érzett olyan pánikot, mint akkor… A szülők le akarták bontatni a hidat ijedtükben, aztán rájöttek, ha valahová valami befér, általában ki is lehet venni. Körülményesen ugyan, de horzsolásmentes fejjel került vissza a járdára.
Bár ne látta volna meg a játéküzletet! Az összes, korábban látott – sasos és tornyos – gyönyörűségeknél vonzóbban hívta. Olyannyira, hogy a szülők hazafelé cselhez folyamodtak, és a színházat megkerülve, a túlsó oldalon sétáltak vissza. Félórás örök bánat marcangolta a lurkó szívét, mert látta, hogy kitolnak vele. A tiltott oldalán ott a játékok palotája.
Keserves dolog a hazamenés, mert utálatosabb nincs, mint az éjszakai kötelező alvás. Jó-jó, persze néha maga is elálmosodott, meg nyűgös is volt, de az lett volna az igazi, ha huszonnégy órából huszonnégyet a világra csodálkozhatott volna.
Nagymama faragott lábú, intarzia berakásos asztalán, úgy szolgálta fel a bebundázott vacsorát, mint az ünnepi ebédeket. Ott reggel, délben, este asztalt terítettek, nem úgy, mint bizonyos későbbi időkben, mikor az emberek – úgy hallottam van ilyen is – lopva behajigálják magukba a szárazat.
A bebundázás tudománya generációkon átívelt, ami abból állott, hogy a már megfőtt ételt, egy valóban működő termosz gyanánt, betakarta gyapjútakaróval. Négy-öt óra múlva sem hűlt a lagymatag szintre semmi. Ezután szétszedték a foteleket – ez is jó móka volt – és egy irtózatosan nagy ágyat csináltak belőlük. Amelyen, talán húsz, három-négy éves is jól elfért volna.
Érdekes, bár nem szeretett aludni, mégis utolsónak ébredt. Délelőtt még engedélyt kapott, és ide-oda mászkálhatott az udvaron és a ház előtti járdán, persze csak egyik kapualjtól a másikig. Viszonylag hamar észrevették, hogy ezt nem tudja betartani. Délután, valószínűleg orvul elaltatták, mert egy bizonyos időszakra nem emlékezett, majd végre nekiindultak a városnézésnek.
A temetkezési vállalat is nagyon gyakorlatias közelségben volt, így az elhalálozást napra pontosan lehetett követni. Szemben vele, egy hatalmas, órákkal teli üzlet tátongott folyton üresen, ugyanis mérőműszereket árusítottak. Hiába próbálta meggyőzni az aput és anyut, mind azt magyarázták, hogy onnan nincs miért órát venni. Különben sem szabad csak vállalatoknak, mint ahogy a teherautók is csak a vállalatokéi, ezért sajnos azt sem vásárolhatnak. És az a gyönyörű teher Manet sem eladó…
Ez utóbbi információt nem volt hajlandó elhinni. Nos, a közvetlen közelben volt egy templom, ahová még soha nem mentek be, könyökével bökdöste apja térdkalácsát, hogy legyen szíves bevinni, hiszen szebb képek és szobrok – és nem is tudom milyen nagyon jó érzést keltőek – nincsenek, csak a templomokban. Igaz, derengett neki, hogy a múzeumban is látott hasonlókat, előző nyáron, alig túl a harmadik életévén.
A papa, végül engedett a noszogatásnak, egy oldalajtón beléptek. Ilyet még nem látott, ez egy teljes renoválás alatti templom, gondolta. Az összes fal szín fehér volt, a padok egy részét is az oltár helyére rakták, és az emberek néma csendben ültek. Egy fekete sapkás ember valamit mondott, arra oda sem figyelt, hanem a megrökönyödés hangján kérdezte.
– Apu, itt hol van a Jézuska?
Ekkor, három nyakkendős úriember mindkettőjüket kipenderítette ugyanazon az ajtón, ahol bementek, utána jól hallatszott, amint belülről fordul a kulcs. Ez az élmény jelentős élethosszát meghatározta. Még ott értetlenkedett, vissza akart menni! Ilyet még nem látott, hogy csak úgy kipakolják egy templomból, de a kíváncsiság erősebb volt.
– Az ott mi?
– Az? Az is egy templom volt valamikor…
– Mennyi templom! Ez a város csupa templomból áll ki!
– Valóban, van bőven.
– De be vannak törve az ablakok! Milyen hanyag emberek…
– Menjünk, veszek egy fagyit!
Rendes körülmények között ettől mindent elfelejtett volna, a korábbi kitessékelést, a betört ablakú templomot, talán még a csoda Manet-t is – azt azért mégsem, ne menjünk ilyen messzire -, de most, úgy látszik nem volt rendes körülmény. Csak nyöszkölt, nyöszkölt, ahogy a gyerekek tudnak.
– Menjünk, nézzük meg! Oda biztos beengednek.
– Nem lehet fiam, azt végleg bezárták…
– Ilyenről még nem hallottam. Ez is olyan templom, mint az a másik volt, ahonnan kidobtak?
– Nem dobtak ki fiam, csak megkértek szépen, hogy ne zavarjunk!
– Aha… Én nem így emlékszem, de ha te mondod… Milyen furcsa, érdekes ablakszemek, menjünk már, nézzük meg!
A kulcslyukon nem tudott benézni, túl magasan volt neki. Ám a bejárati ajtó annyira szikkadtan rozoga volt, hogy a deszkák között jól átlátott.
– Apu, ezt a templomot tényleg renoválják, vagy mi van… Egy nagy csomó rom, összetört padok és vakolatdarabok vannak a középen, és az ablakszemek egyik-másika is ott hever. Milyen érdekes, az micsoda az ablakon?
– Az fiam a… a… Dávid-csillag.
– Dávid? Az milyen csillag?
– Menjünk lassacskán…
– Miért, apu?
– Tudod, ez egy régi zsinagóga.
– Az előbb még azt mondtad, hogy templom.
– Igen, zsidó templom, úgy nevezik, hogy zsinagóga.
– És miért hagyják így tönkremenni?
– Erről, majd mesélek, ha nagyobb leszel.
– Már nagyobb vagyok!
– Még sokkal nagyobbnak kell lenned. Várd meg, hogy essen az eső, az növeszt!
Már futottak is, a szinte üres autóúton át, a beígért fagylalt elfogyasztására.
Egy hetet tölthettek ott, bár akkor még nem számolta a napokat ilyen akkurátusan. Azt is hiába mondták, hogy vigyázzon, mert elüti az autó a Szent László téren, naplemente előtt keresztül-kasul rohangált az úttesten. Mindig azt figyelte, hol az autó? Mikor jön már? A központ teljesen kihalt volt, és képzeljék, ekkor tényleg befordult egy, a Holdas templom mellett. De sajnos, egész más irányba ment…
Aztán berohant a körbekerített parkba, egyenesen neki az ágyúknak. Majd jól elmagyarázza az öregeknek, akik folyton a háborús kalandjaikról mesélnek, hogy már ő is ágyúzott. Persze semmi nem működött, még a kerekek is öntvényből voltak, de ez nem szegte kedvét.
Napszemüveget akart, nagyon nehéz volt meggyőzni, hogy a másik kisfiú, három paddal odébb, akin szerinte napszemüveg van, egészen más okból viseli azt, ami neki nem jár. Kicsit lehangolta, de el is fáradt estére, és a kisgyerekek még görbén bedergő lábával szaporázta az iramot a felnőttek tempójára.
Akkor látta meg a már említett csodaautót. Három kereke volt, sem motorkerékpár, sem teherautó. Egy teher Manet-ról van szó. Azt hiszem ötven köbcentis lehetett, tehát robogónak számított. Hátul két kerékkel és egy tárolóval, amiben ingázva látta el kenyérrel és egyebekkel a tanács kantinját. Irigyelte a sofőr helyzetét. A szabadban ült! Egyszerre motorozott és autózott!
Egyből beleszeretett, el is döntötte, hogy ez az autócsoda kell neki! Hiszen édesapjának is ott a könyvespolcán az Autó című könyv! Utólag sajnos egyértelműen kiderült, hogy legfeljebb autótörténelmi érdekességeket közölt, de vezetni nem lehetett megtanulni belőle, ezért nem is vásárolt soha személygépkocsit. Ha hiszik, ha nem, egyszer az alig négy éves is felnőtt, és ebben követte apja példáját. A bicikli nevű, kétkerekű, pedálos járműn túl, minden derogált neki. Esetleg a teher Manet tódulhatott a képbe, némileg átalakított formában.
Rengeteg év eltelt, a motorautó jól tűrte a gyűrődést, előre kerekedett egy fülke-improvizáció. Előbb rettenetesen utálta, végül már úgy megszokta, hogy egyenesen irigyelte a luxus körülmények között, másfél-motorkerékpár autó sofőrjét.
Megint az a gyönyörűséges jármű burrogott el mellettük, úgy gondolta, hátra egész jól befértek volna ketten-hárman. A papa nagy motoros szemüveggel, boldogan vezethetett volna. Igaz, az sem lehetetlen, hogy mellékülés is létezett, kimondottan anyunak.
Évek sokasága után a színe egy picit megkopott, de gyönyörű, natúr metál, rozsdaopál kopottsága minden ember szívét megdobogtatta. Fáradhatatlanul rótta az utakat, ingázott a pékség és telephelye között. Legalábbis, így vélte az akkorra már nem bedergő – ami székelyül olyasmit jelent, hogy egyensúlyát még nem tökéletesen tartó, imbolygó -, felnőtté lett.
Évtizedek óta nem látta a csodajárművet. Előbb nagymama, majd édesapja, aztán édesanyja léptek ki az élet forgásából, és jelentkeztek le valahol a végállomáson. Már az a tér sem olyan, mint hajdanán… Régebben mindenféle papundekli autók, aztán Volgák, majd Daciák változatai lepték be, még mindig jó sok teherautóval, majd ezek egy szálig eltűnve adták át helyüket a neki már azonosíthatatlan márkarengetegnek.
Mostanság nem csak az úttesten, de a járdán sincs biztonságban a megrögzött gyalogszerrel közlekedő.
Sokszor eszébe jut az a Manet járműgyönyörűség, és ha megvan – mert valahol megvan és működik, ez az egy biztos -, kérem jelentkezzenek, azonnal megveszi, sőt a nyomravezetőnek busás jutalmat ad. Egy ilyen jármű, az álmok robogója, mindent pénzt megér, feltéve – így utólag némi szemléletváltással -, ha a metálrozsda színt nem rútították össze. A horpadás dizájnjelenségek nem számítanak! Ha lebontották, szétdúlták, szétszedték a hegesztett fémlemezből improvizált, kartonajtós, bőrrel felszegecselt üvegablak-kilátós, gyönyörű vezetőfülkét, akkor sztornó az egész. Bár ne essünk túlzásokba, ha visszacsinálják, még tárgyalhatunk…
Legutóbbi módosítás: 2013.07.04. @ 09:36 :: Boér Péter Pál
